VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Lovász Évi: A négy évszak 4. Tél
A négy évszak 4. (Tél) ARKTISZ Aurora és Boris
Egész kicsi korom óta tudok a földönkívüliekről. Bár anya nem szereti, hogy így hívom őket, apának pedig sosem mertem még csak említeni sem, mert biztosan nagyon kikapnék érte. A húgom viszont nagyon szereti, ha villanyoltás után róluk mesélek. Kicsit ugyan fél, olyankor egészen az orráig húzza a takarónkat, mégis nagy kék szemekkel várja a történetet. Akkor olyan közel mászok ágyunkon az ablakhoz, amennyire csak tudok, kinézek, és elmesélem Rory-nak, hogy épp milyen színűvé változnak az apró földönkívüliek. Tudod, Rory, minden a találkozáson múlik. Amikor te megfogantál anya hasában, akkor két sejt találkozott, és elkezdődött az életed. A földönkívüliek is csak akkor fénylenek, ha a Föld atomjaival kölcsönhatásba léphetnek. Megérintik egymást, kézen fogva repülnek, együtt fogócskáznak, s fénykisugárzással reagálnak. Így örülnek egymásnak: fénygyűrűbe olvad a boldogságuk. Ennél a résznél mindig hátrafordulok, hogy láthassam a húgom csillogó szemeit. Ahogy neki az esti mesém, nekem ez a pillanat a nap fénypontja. A takarót lehúzza a nyakára és mosolyogva kéri, hogy folytassam a színekkel. Tudod, Rory, az öröm színe mindig attól függ, hogy kivel találkoznak a földönkívüli lények. Ha csupa oxigénnel, akkor a kertünk fölött száz kilométerrel az ég egésze zölddé válik, vagy épp vörössé. – Mikor kék, mikor kék?! – Liláskék, Rory, ha nitrogén sugárzik. – És milyen lenne az ég, ha az űrlények velünk találkoznának? – Hát, Rory, ha mély levegőt veszel előtte, hogy a tüdőd oxigénnel legyen tele, akkor ugyanúgy zöld vagy vörös. Talán zöld, ha velem, mert én fiú vagyok, piros pedig a lányokkal való találkozás. – Kék akkor, ha már nem lélegzünk? –
Ha a kishúgom túlságosan megrémülne, gyorsan kinyitom az ablakot, havat marok a párkányról, és megszórom vele. Hiába csípi a hideg, az ágyban is hóangyalt játszik akkor. Sajnos emiatt mindig kikapok reggel. Bezzeg őt nem szidják meg sosem! Amíg nekem a kőzetlemezek mozgásáról és a jégtáblák olvadásáról kell tanulnom anyával délelőttönként, ő szabadon játszhat a hóban. Még azért sem kap ki, ha egészen betemeti magát. Sokszor kértem már anyát, hogy mást is tanulhassak. Főleg a magnetoszféra érdekel, a hely, ahova a földönkívüliek a bolygónkon landolnak. De nem szereti, ha kérdezősködöm. Olyankor mindig nagyon rám pirít, mekkora veszélyben élünk itt az Északi-sarkon. Mindent meg kell tanulnom az ózonlyukról, globális felmelegedésről és a Jeges-tenger élővilágáról. Tudnom kell, mit tegyek, ha a házunk alatt egyszer csak felolvad a szilárd talaj. Különösen bosszantja, ha arról érdeklődöm, hova indul apa minden reggel villanymotoros csónakjával. Talán pingvin kolóniákat látogat, azt gondolom, mivel ő is fehér inget és fekete öltönyt húz a pufajka alá. – Máshová –, és még verést is kapok, ha arról faggatom, élnek-e arra mások is. Ilyenkor azt mondja, nem veszem elég komolyan a tanulnivalóimat, és annak kellene örülnöm, hogy még van talaj a lábam alatt, és hogy apa minden este hazatér hozzánk. Délután legalább játszhatok Rory-val. De anya azonnal csendre int, ha megpróbálnám elmesélni a napunkat.
Én nem sokat tudok az életről, de meg kellett tanulnom azt, hogy ha az ember valamitől fél, az egy nap bizony rátalál. Így történhetett, hogy apa nem érkezett haza vacsorára. A Nap egész éjjel nem merült le a tenger alá, és anyával ketten szüntelenül kerestük őt. Nagyon messzire elgyalogoltunk – sajnos, nem volt több csónakunk, csak az, amit apa magával vitt –, és én aggódni kezdtem Rory-ért, aki otthon maradt. Anyát akkor teljesen megváltoztatta a reménytelenség. Többé nem szólt hozzám, nem tanított, nem főzött több vacsorát. Egy délelőtt Rory elég mélyre fúrta magát a hóban, sokat kuncogott a hólepel alatt, mire sikerült kiszednem onnan. Hirtelen tört be kertünkben a hólepel. A szárogatókötél felénél már tengervíz hullámzott a telkünkön. Jó néhány pulóver és nadrág merült a halak közé, a tiszta lavór pedig apró csónakként távolodott a hullámok hátán. Rory-t gyorsan hátralöktem, és megparancsoltam neki, hogy menjen be a házba. Én anya után ugrottam a vízbe.
Többé nem kellett tanulnom. Helyette halásztam, főztem, mostam és takarítottam. Ketten maradtunk a tengerparti birtokon, a határtalan jég világában, ahová az iránytűk mutatnak. Esténként földönkívüli fényeket néztünk, nappal hóangyalosat játszottunk, de tudtam, hogy én nem félhetek.
Tudod, Rory, nem félhetünk. Bár évente hét százalékkal fogy hótaposónk alatt a jégtakaró, mindaddig elbír minket, amíg nem leszünk százszor nehezebbek félelemmel a szívünkben. Csak a rettegő lelkeket nem bírja el az örök tél világa.
Néhány év múlva, Boris, már a bátrak sem maradhatnak; csak a szellemeket bírja majd el és a földönkívüli lények fényölelkezését.
*** Néhány év múlva aztán emberek érkeztek. Először azt hittem, egy átköltöző pingvin csoportosulás, de ahogy közeledtek, nyilvánvalóvá vált, hogy inkább hozzánk hasonlóak, mint bármely más állathoz, amiket ismertünk. Épp a húgomat kapartam ki a hó alól, amikor jöttek, és elárasztottak mindent. Félni kezdtem, de annyira, hogy hiába faggattak, hiába értettem, miket kérdeznek, egyszerűen jéggé fagytam. Minden a találkozáson múlik. A mások megfogtak, összeszorították a testem, a hajójukig taszigáltak, és elvittek máshová.
Rettenetesen hiányzott Rory, de nem mertem kérdezni róla, hiszen nagyon is jól megtanultam anyától, hogy a kérdések mindig büntetést vonnak maguk után. Esténként az eget néztem, de többé nem láttam havat, sem a földönkívüliek fényüdvözletét. Néha elvittek egy terembe, ahol még több ember volt. Azok nem fehér köpenyt viseltek, hanem inget, fekete öltönyt, amit apa szokott, ha dolgozni indult. Ott még többet kérdeztek, de úgy tűnt, hiába van itt sokkal melegebb még tíz celsius foknál is, az én szívem egyre fagyosabb a rettegés jeges szorításában. Képtelen voltam megszólalni. Én csak a kishúgomat akartam.
Egyik este aztán ismerős színű felhők gyűltek az égen, és eleredt a hó. Az egyik fehér köpenyes jött be a szobámba, saját kezűleg hozta be a vacsorámat. – Hal, ahogy kérte, Boris. – De nem ízlett. Vegyszerszaga volt. Félretettem a tálcát, ám a férfi még maradni akart, és megszólalt. – Boris, beszélni szeretnék önnel. Tisztában van a ténnyel, hogy hajnalban ki fogják önt végezni? Tudja, mi az a villamosszék? Tudnom kell, miért tette ezt a családjával! Mi történt Aurorával? – Rory? A kertben van? Hóangyalt játszik? Egyedül félni fog, és beszakad alatta a jég! Engedjenek vissza hozzá! – Aurora még csecsemő volt, Boris, amikor meghalt. Miért ásta ki? Miért ölte meg a szüleit? Mi történt? – Nem halt meg! Csak játszik! Vele akarok lenni! – Értse meg, Boris, hogy a húga már több, mint harminc éve halott. Hajnalban ön is meghal, ha most nem kezd el nekem beszélni. Ez az utolsó lehetősége! Gyerünk, Boris!
Aznap éjjel annyi hó hullt a máshol-ra, hogy bátran képzelhettem, jégtábla van alatta, ami a végtelen tengert óvja. Hajnalban, amikor a nap már nyitni kezdte fehér fényét, az égen földönkívüliek jelentek meg. S az ultraviola színű fénygyűrű úgy hullámzott, mint otthon a halálos tenger. Akkor szívtam tüdőmbe az utolsó oxigén molekulát is, és már tudtam, ha a lények kékké varázsolják az eget, akkor Rory-val táncolnak. Reggelre én is ott voltam velük. Az esti mesénket valósággá színezte a mások-kal való találkozás. Minden a találkozáson múlik.
***
Megjelent: 2019-12-05 18:00:00
|
