Keresés a honlapon:

Horváth János: Csengetnek

 

 

 

 

 

Csengetnek

Csengetnek. Kinéz a kis résen. Két idegen alak homályosan, a lépcsőházi üvegajtó mögött. Az egyik újra megnyomja a gombot. Élesen hasít belé ez a hang. Nem érti, mért nem állítja halkabbra. Akárhányszor megszólal a csengő, mindig összeszorul a gyomra. Most is. Esze ágában sincs most idegenekkel beszélni. Mostanában egyre többen jönnek. Világvégét jósolnak, és arra intenek, imádkozzunk, bánjuk meg bűneinket. – Akkor, nagyobb esélyünk lesz az életben maradásra? – kérdezi, de választ nem kap, csak zavart mosoly, és csendben távoznak. Pont ezt akartam. Újra csenget, most a kisebbik nyomja meg gombot. Nőnek nézi, de innen nehezen látható az alak, inkább a kontúrokból tájékozódik. – Ha mégegyszer csenget, kimegyek, és elküldöm őket a picsába. – mondja félhangosan, és a fogasra akasztott ebonit rúdra szegezi a tekintetét. Lakásbiztosítást akarnak kötni, vagy az egyházuk számára toboroznak lelkes hívőket. Teljesen mindegy. Ezek nem ismerik az illemet. A rudat még akkor szerezte be, amikor a szomszédot elverte a barátja. megkérte, ne engedje be, ha jönne, és erőszakoskodna, zavarja el! A rendőrök vitték el. Kiderült, ő is rendőr volt. Szolgálunk, és hülyére verünk. Gyalog mentek le a lépcsőn, és közben jó nagyokat nevettek. Férfiszolidaritás. Lehet valami a pasasban, mindössze százötven centi. Vagy sok pénze van, vagy nagy farka lehet, mert egy hét múlva már megint hallotta a hangját. – Hülye vagyok, tudom. De mit csináljak? Hiányzik. – mondta a nő nemegyszer, és nem volt benne semmi szégyenérzet. Legközelebb a mentők vitték el az asszonyt. Egyedül él, a fiával. A fiú időnként eltűnik, amikor elege lesz az egészből. Gyűlöli a törpét. Nem szokott beleszólni mások dolgába, de akkor, felkészült a konfliktusra. Amikor hallotta az ordítozást, a sikítást, várt, hátha megszűnik. Nem szívesen ütötte volna meg az öreget, valahogy szánta őt. Ha berúg, akkor verekszik. A nő mindig visszafogadja. Kiment, hogy szóljon nekik, ne ordítozzanak, legalább. Nem bírja az öreg hangját. Nem formálja a szavakat, csak hangfoszlányok törnek ki belőle. Mint egy állat. – Fogja be a pofáját, ne ordítozzon itt késő este! – mondta neki, fenyegetően. – Miért, mi lesz, ha nem fogom be? - kérdezte az öreg. A jobbkezét hátra lendítette, hogy minél nagyobb legyen az ütés ereje. Még félúton elkapta az öklét az egyik kezével, a másikkal pedig meglökte a balvállát. Érezte a könnyű kis testet, ahogy elveszíti az egyensúlyát, és hanyatt esik. Nem tudta megütni. Sajnálta ezt a szerencsétlen emberi roncsot. A földön feküdt, és ránézett. – Na, mi van, nem mersz megütni? – mondta elcsukló hangon, aztán egyszer csak elaludt.

Hallja a lift hangját. A két alak beszáll a fülkébe, és eltűnik a szeme elől. – Szerencséjük van. – gondolja, és kimegy a konyhába, hogy igyon valamit.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-11-03 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.