VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Horváth János: A varjú
A varjúMeleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, – gondoltam – de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. – Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket. – Ki vagy te? – kérdem az állatot. Nem várok választ. A varjú felröppen, tesz egy kört, és leszáll a korlátra. Nézzük egymást. Nem merem elhinni, amit látok. Mintha Juli… a szeme, olyan ismerős. Próbálok józanul gondolkodni, de ez lehetetlen. A varjú ütemesen veri a korlátot, csőre szabályos ritmust kalapál, a korlát vasán. – Te jó ég, ez morzejel – kiáltok fel a meglepetéstől. A madár megretten, de látja, nincs semmi veszély, folytatja a jelek kopogását. Ismerem a jeleket, de már régen használtam. Visszakopogom neki, hogy „Ki vagy, honnan jöttél?” – Nem tudom, ki vagyok. Nálunk nincs olyan, hogy ki. Mindnyájan egyformák vagyunk. – Na, jó, ez baromság. A többiek is tudnak morzézni? – Nem, nem tudnak – néz rám meglepetten. – Akkor, te más vagy, mint a többiek. – Miért pont Julira gondoltál, amikor a szemembe néztél? – kopogta a madár, és a rám nézett. – Mert ő ugrott be, az ő arcát láttam magam előtt. – A lelkiismeret? Lehet, hogy van adósságod, és még nem törlesztettél ennyi évtized után sem? – Igen, ez valószínű. – Én hírt hoztam neked róla. Juli tegnap este meghalt. – Nekem erről tudnom kell? – Feltétlenül. Ez volt a kívánsága. – És te kitől kaptad az utasítás, vagy mit tudom én mit, hogy ide gyere, és emlékeztess rá? – Neked ezt nem kell tudnod. A lényeg, hogy Juli üzent, te leszel a következő. Akkor ugrik be, hogy a varjú a halálmadár. Akkor minden érthető. Jött, hogy közölje, itt az idő. – Mennyi időm van? – Amennyit akarsz. Te döntöd el. – Ezt nem értem. Akkor miért vagy itt? – Ne akard tudni – kopogta a varjú, és elröppent a fák felett, tett egy kört, majd elindult a tó fái közé, hogy nyugovóra térjen. Fáradtan ébredek. Micsoda ostoba álom. Kávé, zuhanyzás. Nem frissít fel. Juli jár a fejemben. Az utóbbi években gyakran gondolok rá. Vajon, milyen lenne az életem mellette? Julit hívom. Kikerestem a számát az interneten. Nem volt könnyű megtalálni. – Haló, tessék, itt Szűcsné. – Juli, te vagy az? – Gábor, istenem, Gábor! Jó hallani téged annyi évtized után. – De jó, hogy beszélhetünk. Amikor elhagytál, hónapokig csak bolyongtam Pestimre utcáin, de nem találtalak sehol. Nem vetted fel a telefont, nem akartál beszélni velem. Nagyon fájt, Juli. Szerettelek. – Én is téged, te csacsi. – Akkor miért? – Emlékszel, amikor karácsonykor megkérdeztem, akarsz-e családot tőlem? Elváltál, otthagytad a gyerekeket, és én azt gondoltam, egy család lehetünk. – Igen, még sírtam is, annyira meghatott a kérdésed. – Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, el kell válnunk egymástól. – De hiszen, annyi szép emlékünk volt. Te berendezted a nyári konyhát találkahelynek, én pedig télen, törött lábbal is kerítést másztam, hogy bejussak hozzád. A szüleid nem engedtek be a házba. Már elindult a válás, de volt még egy tárgyalás. Addig hallani sem akartak rólam. – Emlékszem, persze, hogy emlékszem. Szinte nap nem múlt el, hogy ne gondoltam volna rád. – Akkor, miért. – Mert nem szülhettem neked gyereket. Érted? – Igen, értem. Később, évekkel később tudtam meg, hogy karácsony előtt azért nem találkoztunk, mert kórházban voltál, megműtöttek, és nem lehet gyereked. – Itt volt nekem Pisti. Fel kellett nevelnem. Fájt, hogy nem tudok neked szülni. – De szólnod kellett volna. Tudod, hogy mennyire szerettem volna veled élni. – Igen, hibát követtem el. De hogy-hogy hívtál? Eltelt negyven év, és most jutottam eszedbe? – Igen. Egy varjú… nem, butaság, álom volt az egész. – Miről beszélsz? – Tegnap egy varjú szállt a korlátra, és felismerhető morze hangokat kopácsolt. Nem, azt hiszem, megőrültem. – Nem őrültél meg. Látod azt a fát, a kert végében? – Igen. – Nézd meg jobban. Mit látsz a tetején, a legfelső ágba kapaszkodva? – Egy varjút. – Igen. Ott van nálad, és vigyáz rád. Azt mondta, te vagy a következő, ugye? – Honnan tudod? – Mert itt is járt, és nekem is azt mondta. – Tudod, ez mit jelent? – Igen. De te is hamarosan meg fogod tudni. Tudod, mi bánt? Hogy feladtad. Három hónap elegendő volt, hogy feladd, és ne keress tovább. Ez fájt. Még egy képeslapot se kaptam a születésnapomra. Pedig vártam rád, te csacsi, évekig vártam, hiába... A vonal megszakadt. Próbálom újra hívni a számot. Egy férfi veszi fel. – Halló, tessék. Szűcs lakás. – Bocsánat, Julit keresem. Az előbb beszéltünk, de megszakadt a vonal. – Az lehetetlen uram. Juli tegnap este meghalt, nem beszélhetett vele. Maga nem Gábor, véletlenül? – De igen, Gábor vagyok. – Az ön nevét szólította, mielőtt eltávozott. Nagyon szerette magát. A vonal végén csend, még hallom a férfi szuszogását, nehéz légzését. – Örülök, hogy megismerhettem, Gábor – szólt a férfi a vonal másik végén, és letette a kagylót.
Megjelent: 2019-10-20 18:00:00
|
