VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Pfeiffer Gábor: Tizenhárom sor szőlőkaró
Tizenhárom sor szőlőkaróMa kimentem a Klahutba. Sose szerettem ott dolgozni, most is csak muszájból tettem. A szüleim úgy döntöttek hogy abbahagyják a szőlőművelést. Elfáradtak. Nem csodálom. Dolgoztak eleget egész életükben. Édesapám szólt, hogy szedjem össze a szőlőkarókat, tüzeljem el, legalább ennyi haszon legyen még belőle. Nekiláttam a szokásos „ már megint dolgozni kell” utálattal. Ekkor átjött a szomszédból egy idősebb férfi. Úrnak mégse hívhatom, itt a szőlőben ez nem szokás. – Jó napot kívánok! – szólt a férfi. – XY vagyok. Maga kihez tartozik fiatalember? Nem ismerem. Működik az ösztönös védelmi reflex. A másét is védi még ez a korosztály. – Khost svóvis? – kérdezte még. Mondtam, hogy értem ugyan, de nem nagyon használom a dialektet. Bemutatkoztam. – Az öregapámé volt ez a szőlős és mostanáig apám művelte. De már nem bírják, elfáradtak. Nekem meg nincs időm rá. Úgy hogy el kell adjuk. Elkezdtünk beszélgetni, és innentől már nem úgy gondoltam a szőlősre itt a Mókus lábánál, mint azelőtt. Kiderült, hogy rokonok vagyunk. Édesanyám unokatestvére. Örül, hogy megismert. 44 éves leszek, egy faluban lakunk, és nem ismertük egymást! Úristen húsz év múlva az én fiaim fogják ismerni az én unokatestvéreimet? Nem valószínű. Bár nekem nincs olyan sok mint anyunak. Ma már nem divat a sok gyerek. Mikor megemlítettem, hogy eladjuk a szőlőst – van akinek van pénze rá és lovakat fog ott tartani – láttam rajta hogy elszorul a szíve. Eldiskuráltunk a nagyszülőkről, a munkáról, arról hogy sokan hagyják veszni a szőlőt, aztán elbúcsúzott. Maga a beszélgetés is meglepett. Nem szoktam(szoktunk) csak úgy társalogni, hogy mondjunk valamit. Én különösen nem. Ha nagy ritkán gyalog járok, akkor is csupán illendőségből állok meg, ha valaki rám kérdez. Ilyen vagyok. De azt hiszem nem csak én. Eléggé jellemző ez manapság. Mindig rohanunk valahová. Ezután valahogy más értelmet nyertek a lábam alatt a rögök. Az én nagyszüleim még a földből húzták ki a répát, a fáról szedték a barackot, otthon vágták a disznót, a tyúkot, a nyulat. Szőlővesszővel és kukoricacsutkával fűtöttek a sparherdben. Jó, nem csak azzal, tudom. Mi pedig felcsavarjuk a termosztátot és káromkodunk, hogy milyen drága a gáz. Meg kellene tanulnunk, hogy mindennek ára van. Valószínűleg öregapámmal járhattam először a tőkék közt barackért, birsalmáért. Milyen jó, hogy idén az utolsó élve maradt fáról még leszedtük a gyümölcsöt és ettünk egy utolsó fenséges birsalmakompótot a főtt húshoz. Bizonyára ő kínált meg először itt egy kis fröccsel. Ők még tudták, hogy addig dolgozunk míg el nem fáradunk, és míg nincs nagy meleg. Aztán kicsit hazamegyünk, lepihenünk, és estefelé, ha már enyhül a hőség lehet folytatni. Édesanyám majd ötven évig járt ki kapálni, metszeni, választani, kötözni, szüretelni, sokszor egyedül is, mert apám másodállásban dolgozott, maszekolt, ahogy akkor mondták, hogy legyen egy kis plusz. Pedig anyu életében nem ivott meg három liter bort összesen. Akkor meg miért? Apám miatt, és mert így volt szokás. Ezt hagyták ránk az ősök. Most ha az Ákosnak szólok, csukd be az ajtót, azt mondja a Gergő hagyta nyitva, vagy fordítva. Miközben húzogattam ki a karókat, találtam néhány szüretről ottfelejtett silány fürtöt a sárguló, szeplős levelek között. Elkezdtem eszegetni és minden cseppjét, zamatát ki akartam élvezni, mert tudtam, ezek az utolsó szemek amiket öregapám és apám tizenhárom soros „birtokán” ehetek. Ezt ott, akkor fogtam fel. Szégyellni kezdtem magam kicsit. Eszembe jutott: „szétszórjuk az örökséget” – ahogy Hobo megírta, és Bill megénekelte. Bár az én esetemben inkább szélnek eresztem a hagyatékot. Mondhatnám, füstbe ment örökség. Nem hiszem, hogy a gyermekeim ezt valaha meg fogják érteni, de örülök, hogy idén még egyszer utoljára ők is ott voltak a szüreten. Holnap még kimegyek, összeszedem a kihúzogatott karókat. Még egyszer körülnézek és valószínűleg soha többé nem fogok arra járni. El lesz kerítve, másé lesz. Sosem lesz már a miénk. Lehet, hogy mégsem kellene eladni? Ahogy írtam, sose szerettem a szőlőst, nem is értek hozzá, időm sincs rá. Bár mindenkinek arra van ideje amire szán. Egy-két hét és eltüzelem a karókat, vele a gyermekkorom egy darabját, vele a nagyszüleimből, a szüleimből, a barátokból, az ismerősökből, a rokonokból, akik jöttek alkalmanként segíteni, és magamból is egy darabot. Remélem, az emlékek nem szállnak el a kéményen keresztül... Tizenhárom sor szőlőkaró... Nehéz örökség...
Megjelent: 2019-09-20 18:00:00
|
