Csengődi Péter: Ellenségem
Ellenségem
A túloldalon állt. Ő volt az ellenségem. Az ellenségem volt, mert a túloldalon állt. Nem ismertem őt, nem tudtam, mi a politikai nézete, vagy a vallása; sőt, azt sem tudtam, mi a kedvenc filmje, hogyan szerette a rántottát, vagy hogy volt-e testvére; csak néztem rá izzó szemekkel. Pásztázta szemével leendő áldozatait, de amikor hozzám ért, észrevette, hogy őt szugerálom. Megállt rajtam a tekintete. Hiába volt megannyi ember körülöttünk, onnantól kezdve csak ketten voltunk: Ő meg én. A szívem lassabban kezdett verni. Éreztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Arra készülök, amit tennem kell. Ahogy a párbaj egyre biztosabbá vált, nem izgatottabb lettem, hanem egyre nagyobb nyugalommal vártam azt, aminek meg kell történnie. Türelmesen kivártuk.
Megadták a jelet, a csata elkezdődött; én és az ellenségem rohanni kezdtünk egymás felé, arcunkon az elszántság és a töretlen önbizalom látszott. Valami megérzéstől vezérelve futás közben elrugaszkodtam a földtől, és mintha ő is tudta volna, mintha már ismerne régóta, ő is így tett. Mint valami kilencvenes évekbeli harcművészeti akciófilmben a magasba emelkedtünk, és a levegőben csattantunk össze. A két váll ütközött, lepattantunk egymásról, és a földre érkezve magunk elé emeltük az karunkat, hogy kivédjük a következő találatokat.
A hivatalos megnevezés "wall of death", vagyis a "a halál fala". A metál zenekar közönsége véletlenszerűen két szegmensre osztja magát, közöttük egy széles sávban üressé válik a tánctér. Csak azok merészkednek oda, akik külön élvezik, ha egy-egy könyök vagy térd a bordáik közé nyomódik. Az elszántak a "fal" szélén állnak, ők osztják ki az első lökéseket, ütéseket. Köztük álltam én is. Meg kell várni, amíg a zene tempója felgyorsul, az gyakorlatilag a jel, hogy egymásnak eshetünk.
Egy nehéz év állt mögöttem. Végezni kellett a mindennapi munkám, emellett otthoni projektek sorakoztak teljesítetlenül, ráadásul egy tanfolyam elvette minden második hétvégémet. A tanfolyam alatt türelemesebb lettem az emberekkel, megtanultam beleélni magam a helyükbe, fejlesztettem az empátiát; így most nem vágytam semmi másra, minthogy beverjem valakinek a pofáját. Spoiler: Nem tettem ilyet.
A tömeg kaotikus hömpölygésbe kezdett. Volt, aki csak lökdösődött, tolta maga előtt az embereket; volt, aki véresen komolyan vette a helyzetet, és konkrétna ököllel ütötte a többieket. Mindezek ellenére senkinek nem esett baja. Persze eltört egy napszemüveg, eltapostak néhány műanyag poharat, és mindenki kapott néhány ütést, amikből másnap kék-zöld foltok születtek; de a pogo mércéivel mérve kimondhatjuk, hogy senkinek nem esett baja. Egyszer elesett egy srác, és amint a földre került, másik két ember belebotlott, zuhanni kezdett. Az egyiket még azelőtt megfogták, hogy a földre ért volna, és máris függőlegesbe állították. A másikat is hamar felrántották, miközben öt ember vigyázott arra, hogy a többi ugráló, ütögető embert távol tartsa. A legalsó, fekvő "harcosért" egyszerre nyúltunk az ellenségemmel, és közös erővel felrántottuk, hogy ne essen baja. A "menekült" egy felfelé tartott hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben van, és szinte azonnal bevetette magát három izomkolosszus közé.
De ez mind nem lényeges. Az a pont az érdekes, amikor én és az ellenségem egymásnak feszültünk. Ő volt az akadály, ami alapján lemérhettem magam, a képességeim, az erőnlétem. Nem folyamodott cselhez. Nem szúrt hátba. Nem rántotta le egy óvatlan pillanatban a nadrágomat, és nem csípkedett meg. Szembe nézett velem, és gyors tempóban rohant felém, hogy minden erejével belém ütközzön. Talán egyeseknek furcsának tűnhet; de a férfiak világában ez a legkedvesebb, amit valaki tehet.
Megjelent: 2019-07-18 18:00:00
 |
|
Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja
A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója. |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
