Keresés a honlapon:

Támba Renátó: Szünet

 

 

 

 

Szünet

 

1

 

Arra ébredek, hogy ömlik rólam a víz. Megemelem a testem, és kitapintom, hogy érzek-e nedveset a fenekem alatt, de nem. Pedig bepisilhettem volna. Úgy megkergettek az alsógatyás fiúk álmomban…

Álldogálok a sásban, letolt nadrággal, megpróbálok a távolba hugyozni, úgy, mint a nagyok, akiket néha megfigyelek. Ekkor lépteket hallok, majd meglátom a fiúkat; felém tartanak, én pedig felhúzom a nadrágom és szedem a lábam. Ki a sásból, ki a kavicsos útra, el az ikerházig, be a piros vasrácsos kapun, és csak ekkor nézek hátra: a fiúk a nyomomban vannak, és tényleg nincs rajtuk más, csak trikó meg piros alsógatya. Rohanok fel a lépcsőn, a negyedikre, majd onnan a lépcsőház aljára tekintek: semmi. Aztán zihálva benyitok az ajtón és mind a négyen ott vannak, alsógatyában, és rám rontanak, mintha csak meg akarnának ölni.

Ezt álmodtam. Csoda, hogy megúsztam szárazon. Többé nem akarok a fiúkkal álmodni. Ilyen áron nem, akármilyen távolra is hugyoznak. Majd megtanulom, hogyan kell, és akkor többé nem fogom csodálni őket érte. Nem olyan nagy művészet… És én egyedül fogok rájönni a titkára.

 

2

 

Dél van. Lemegyek a térre, a két négyemeletes mögé, hátha erre jön Andris. Náluk is sokára van ebéd, ilyenkor gyakran összetalálkozunk, és lógatjuk a lábunkat a pingpong-asztalon, ahol a nagyok szoktak vedelni, néha, éjszaka. Bóklászok, fel, alá, megpiszkálom a fák ágait, eljátszom, hogy menet közben leeszem róluk a levelet, és élvezem, ahogy fel-felkapja dús hajamat a szél. Csendben vánszorog az idő, és Andris sehol. A sás felé akkor se megyek, hidegen hagynak a fiúk.

Most a házunk sarkánál kóborolok tétován, mint aki már készül felfelé, és ekkor megpillantok egy vézna nőt, amint kiküzdi magát a másik négyemeletes ház vaskapuján. Elindul, felém tart, féloldalas tartással, valami üres, lyukacsos szatyorral a kezében, és most megáll, félig felém fordul, elkezd beszélni.

Azt mondja, ne várjam az Andrist, nem jön az most, kihúzta a gyufát, szó szerint. Majdnem leégett a pince. Ne találkozzak többet a fiával, nehogy felgyújtson engem is. Ezeket mondta, mintha magnószalagról, és már megy is tovább, üres reklámszatyorral a kezében. Ez az anyja, most már tudom, ez a beteg nő, akit kilökött magából az élet. Legalább máskor felismerem.

Álldogálok még egy picit a szélben, meredten bámulom, ahogy a szél megpróbál felkapni egy nejlonzacskót a sárból. Most kedvem volna gyufát pöccinteni a szélbe, ahogyan Andrissal szoktam, felváltva. Ilyenkor nézzük, ahogy lángra kap, majd gyorsan elalszik. Úgy tűnik, Andris kipróbálta ezt a pincében is, és most nincs, akivel múlassam ezt a lassú időt.

Feladom. Megyek a sáshoz, megnézem, mit csinálnak a srácok. Hátha megtanítanak nekem valamit, amit ők tudnak. De inkább csak távolról figyelem őket. Az úgyis kizárt, hogy maguk közé engednek, és megtanítják, mondjuk, hogy hogyan kell a távolba vizelni.

 

3

 

Kopj le, húzz el, mondják, ne kémkedj, te kis buzi! Erre előjövök a fák mögül, megkérdezem, nem maradhatnék-e mégis? Értetlenkednek, majd hőbörögve tiltakoznak, hogy te, majd ha szőr nő a pöcsödön, meg hasonló. Erre a nagydarab, akit mindenki tisztel, felém fordul, mély hangjával megszakítja a fiúk kusza kórusát, majd azt mondja: ha nem félek, hogy megölnek, maradhatok.

Kissé hátrahőkölök, de gyorsan meggondolom magam. Befúrom magam a nyurgatestű fiúk fürtjébe, leülök közéjük egy nagyobb kőre. Ebben a helyzetben könnyedén megölhetnének, főleg a figyelmetlenül elfoglalt pozícióm miatt: a nagyobb kövek nyilván nem nekem vannak fenntartva, hanem például a nagydarabnak, aki ebben a pillanatban rosszallóan, dühös arckifejezéssel kezd fürkészni, amolyan fojtott dühvel, amiért nem mondhatja ki, hogy mi zavarja, mert azzal rámutatna arra, hogy hol lehet kikezdeni a tekintélyét. Így aztán csak megszólít: ide figyelj, öcskös, menj és hozz fát gyújtósnak. Erre én megkérdem, hogy szalonnát akarnak-e sütni. Nem, dehogy, mondja a vezér, csak szereti a ropogós emberhúst. Főleg a kisfiúkét.

Csak azért sem állok fel, és közlöm: nem vagyok kisfiú. Tíz múltam. Az még kisfiú, mondja. De ha van szőr a pöcsödön, nem vagy az, és akár be is vehetünk. Na, mit szólsz? Kérdezte hangsúlyosan, hogy a többiek figyelmét is erre az eseményre vonja. Most már kénytelen vagyok letolni a nadrágom, így hát felállok és elkezdek kigombolkozni belőle.

Tavaly alultápláltság miatt hormoninjekciós kezelést kaptam, aminek hatására korán elkezdett serkenni a szőr herezacskóimon. Ezt észrevették a fiúk is, akik most alig térnek magukhoz, csak az egyikük szólja el magát váratlanul, hogy neki még csak most kezdett el szőrösödni. A többiek úgy tesznek, mintha meg sem hallották volna, a nagydarab pedig, elfeledkezve a tekintély fontosságáról, most hirtelen leül a fűbe, hogy velem egy szinten lehessen. Mitől van ez, kérdi, de nem is tőlem kérdezte igazából, mert eközben az ég felé nézett, majd felém fordul és azt mondja nagykomolyan, hogy ha nekem tízévesen szőr nő a faszomon, az csak valami csoda lehet.

Ettől a kijelentéstől most én kezdem gyereknek érezni őt, és a többieket is. Felállok, ráteszem tenyerem a dagi fejére, majd azt mondom: most már elfoglalhatod a helyed. Vissza is ül a kőre, én pedig állva maradok, és patkóalakban ölel körbe a kamaszfiúkból álló embermassza.

Bóklászok kicsit, mint szoktam, piszkálom a füveket, a faágakat, de most mindenki figyeli, hogy mit csinálok. Aztán eszembe jut, hogy ma még alig ittam. Szomjas vagyok, mondom, mire az egyik srác máris felpattan, fürgén elém hozza a kezében őrizgetett flakont, ami sárgás löttyel van tele, majd gáláns mozdulattal átnyújtja nekem. Frissen szerzett isteni tekintélyemnek megörülve le is csavarom a kupakját, s miközben minden szempár engem figyel, elkezdem kortyolni a nedűt, majd sugárban köpöm ki az egészet. Húgy volt benne. Nyilván tudják ezt a fiúk is, rögtön ki is tör belőlük a kacaj. Ez a nagyra nőtt, kákabélű srác rendesen megviccelt, és most odalett isteni tekintélyem, ami talán nem is volt egy percre sem. Hogy is lett volna…

Most egy emberként áll fel az összes fiú, és máris kitessékelnék a társaságból, hogy menj innen, te szőrösfaszú, takarodj csak, nem kellesz te ide. Legfeljebb, ha mást is lenyelsz.

Nem tudom, mire gondolnak, de már rohanok is. Hirtelen úgy érzem, mintha mocsárrá változna alattam a talaj, de nem, sajnos nem nyel el a föld, pedig most az lenne a legkönnyebb. Csak rohanok ki a sásból, ki a fák közül, ki a kőre, el a piros vasrácsos kapuig. Visszatekintek, de nem üldöz senki.

 

4

 

Már rámarkolok a kapu kilincsére, amikor meglátom Andrist a pingpong-asztalnál. Visszafordulok, odamegyek hozzá, megkérdezem tőle, hogy igaz-e, amit hallottam. Hogy felgyújtotta a házat. Azt nem, csak a pincét, majdnem, felelte. Biztos csak szórakoztál a gyufával, mondom, de nem ott kellett volna. Erre ő: nem, ő nem szórakozott. Hanem fel akarta gyújtani a házat. Az egész házat. De miért, kérdezem kissé kétségbeesett hangon. Hát mert az egész községet fel kellene gyújtani. Azért. Mi a faszomért másért. Mondta dühödten, két kezét ökölbe zárva.

Nézem szegény barátomat. Valamiért most ez a szó jut eszembe, hogy barát. Nyilván senki sem érti, miért tette, amit tett. Én sem értem. De most, ahogy nézem ezt a gyereket, tudom, hogy ő nem tenne semmi rosszat, csak úgy. Nem is kérdezek tőle többet, csak odahelyezem magam mellé, a pingpong-asztalnak dőlve. Csak lélegzünk egymás mellett, és nem csinálunk semmit. Észreveszem azt a nejlonzacskót, amit dél körül a szél megpróbált magával vinni, de ebben a pillanatban egészen nyugodtan fekszik ott a sárban.

Kezd sötétedni. Fel kellene menni, talán már van ebéd. Anya biztos hiányol, de az is lehet, hogy csak most ébredezik. Előfordul. Vagy már kint is van az asztalon a porleves. De most mintha ide lennék szögelve Andris mellé. Kicsit még maradok.

Figyelem, ahogy lélegzik: idegesen, szaporán, de közben próbál megnyugodni. Idefigyelj Andris, szólalok meg egy hirtelen jött ötlet nyomán, én is felgyújtanám az egész községet. Nem örülnék, hogy benne égne anyám, de érted… Erre rám néz, arcára értetlenség és zavartság egyvelege ül ki.

Úgy látszik, nem értesz engem, mondja. Én igazából nem akarok felgyújtani semmit. És azt hiszem, nem is haragszom senkire. Csak azt nem értem, hogy miért vagyunk mi itt olyan egyedül. Mint a kisujjam. Én és az anyám. Valamiért itt minket mindenki kiközösít. Talán az apám halála óta van ez. Ő beszélt mindenkivel, sok ismerőse volt. Mióta elvitte a rák… azóta senki nem beszél velünk. Mondja. És mondja és csak mondja, panaszosan és dühösen, én pedig hallgatom, mint aki próbálja megérteni, hogy mi van e mögött az egész mögött.

Végül abbahagyja, én pedig megint ránézek, és közben nyugtázom, hogy most mintha nem azt az ideges kölyköt látnám, mint eddig, hanem mintha egy magára hagyott, kétségbeesetten kapálózó gyerek volna itt mellettem, akinek segítség kell. De hát ki tudna rajta segíteni ebben a faluban? És miben is kellene segítség? Nem áll bennem össze a kép, csak néhány kósza érzés lubickol még szívem alatt, de már az is kezd elmúlni, ahogy érzem az éhséget. Így hát tanácstalanságomban csak fújok egy nagyot, aztán csak annyit mondok: Figyelj, beszélünk még, de most már éhes vagyok. Anyám meg már biztos vár az ebéddel. Mondom, aztán már megyek is. A kapunál még visszanézek Andrisra, aki még mindig ott áll, a pingpong-asztalnál, zsebre dugott kezekkel; biztos most is ökölbe vannak szorítva. Aztán benyitok a lépcsőházba, és már szaladok is fel.

 Anya meleg levessel vár, most valódi csirkehús-levest főzött. Anya úgy néz ki, mint aki már reggel felébredt, valahogy ébernek, nyugodtnak és rendezettnek tűnik. Na, végre megérkeztél, fiam, mondja, aztán leülünk mind a ketten az asztalhoz, és elkezdjük kanalazni a forró levet meg benne azt a kevés tésztát. Legtöbbször ennyit eszünk egész nap, amikor mindketten otthon vagyunk. Több nem is kell ahhoz, hogy éljünk.

 

5

 

Már a szobámban vagyok, az ágy szélén ülök, pizsamában. Arra gondolok, hogy már nem sok van vissza az őszi szünetből, és minden nap ilyen semmiségekkel telik, mint ma. Ugyanez volt nyáron is. Ezért nem jók a szünetek. Az ember ilyenkor kezdhetne magával valamit, de én most is csak arra ébredtem rá, hogy nem tudok magammal kezdeni semmit. Arra legalább rájöttem, hogy a fiúk nem vesznek be a csapatba, de azt hiszem, nem is kár érte. Miért is akarnék hirtelen közéjük tartozni? Inkább azt érzem, hogy a tízéves barátom mellett a helyem, de nem tudom, hogy mit kellene neki mondanom, ha legközelebb, látom.

Holnap újból beszélek vele, de most a legjobb lesz, ha alszom. Az egésznapos levegő eléggé elnyomott.

Álmomban megint a sás környékén vagyok. Ott bóklászok, kémlelem a fiúkat, de ők sehol. Csak az a nagy kő, amin délután ültem. Aztán elindulok csendesen, ki az erdőből, ki a kőre, és látom, hogy a két négyemeletes között sincs senki; a tér üres, csak egy szétszakított szélű gyufásdoboz van az asztalon. Ez az a gyufásdoboz, amit már vagy két éve használunk az Andrissal, valamiért folyton ez van nála. De most ő nincs sehol, csak a doboz. Fel is emelem, megkocogtatom. Van benne pár gyufa, de valahogy nincs kedvem megpöckölni őket. Inkább visszateszem, és felülök a pingpong-asztalra, majd várok. Talán Andrisra. Talán arra, hogy legyen szél megint, lebegtesse a faleveleket, vigyen odébb egy nejlonzacskót, vagy hordja el innét ezt a gyufásdobozt. De semmi.

Lehuppanok az aszfaltra, elindulok a kapu felé. A kapuból még visszanézek a dobozra: az még mindig ott van, és valamiért olyan érzésem van, hogy örökre ott is fog maradni. De erről talán csak én tudok.

 

6

 

Reggel arra ébredek, hogy lent visítozik valami asszony. Az ablakhoz sietek, nézem: ez az Andris anyja. Most is olyan furcsán, féloldalasan járkál fel, alá, és azt mondja, hogy ezt nem tehetik. Ezt nem tehetik, ezt nem tehetik. Egyik hivatali ruhás nőtől a másikhoz szaladgál, nehéz eldönteni, hogy fenyegetőzik-e vagy könyörög, de olyat is mond, hogy ne tegyék, meg olyat is, hogy dögöljetek meg. Csendes, kimért, rideg hangon meg olyat hallok, hogy de asszonyom, értse meg, az ilyenkor megszokott eljárásrend szerint cselekszünk, a hatályos törvényeknek és jogszabályoknak megfelelően. Ő erre, hogy leszarja, nem érdekli, ő érző emberi lény, ez van most hatályban, ne tegyék ezt vele.

Most hirtelen meglátom, hogy a kocsiban, ami előtt az egész jelenet zajlik, a hátsó ülésen van egy kölyök is. Ez biztos az Andris. Ez ő. Ebben a pillanatban felfogom, hogy őt most örökre elviszik innen. Hirtelen hevesen kezd verni a szívem, és valahogyan azt kezdem érezni, hogy én is hibás vagyok, amiért most elviszik. Mintha cserben hagytam volna.

 Megpillantom a fiúkat is, akik az esemény hírére nyilván ide csődültek. Úgy látszik, némelyikük szánakozik, némelyikük meg némán kárörvend, de nem igazán mondanak semmit. Ők most csak szemtanúk, végignézik az egészet, és már mennek is.

Andris anyja még tiltakozik kicsit, de mintha már kezdene kimerülni ez az alultáplált nő. A hivatalnokok szép sorjában beszállnak a fekete kocsiba, az ajtók csukódnak, majd a járgány elhagyja a terepet. Andris pár órán belül ki tudja, hol lesz. Talán többé nem is látom.

A fiúk, akik még mindig itt álldogálnak, holnap is itt lesznek, de őket többé már tényleg nem keresem fel. Valahogy már nem is látom őket nagyoknak. Gyerekek ők, akik szemlátomást értetlenül állnak a mostani eset fölött is. Gyerekes az is, ahogy velem bántak, és ez az egész távolba pisilősdi is nevetséges.

Az egyetlen dolog, ami nem gyerekes és nem nevetséges, az az, amit most láttam. Bárcsak elfelejteném, de attól félek, ez gyakran eszembe fog még jutni. És nem az álmaimban, hanem akkor, amikor ébren vagyok. Amikor igazán fáj.

Ezt gondolom most, és ebben a pillanatban észreveszem a gyufásdobozt a pingpong-asztalon. Pont úgy, ahogy álmomban volt. Nem, ezt nem hagyhatom. Nem lehet pont ugyanígy elrendezve…

Most le kellene rohannom, hogy kidobjam a szemetesbe azt a dobozt, de úgy érzem, nem tehetem. Nem tehetem ezt Andrissal. Viszont mégsem hagyhatom ott. A végén még elfújja a szél, és akkor… ki tudja, akkor hová kerül…

Így aztán inkább lemegyek… lemegyek és felhozom onnan azt a gyufásdobozt. A zsebembe dugom, aztán majd találok neki egy jobb helyet is. Ahol csak én tudhatok róla. Talán a szobám egy ritkán takarított zugába helyezem, mondjuk a polcok mögé. Ott senki nem találja meg. Ott jó helyen lesz.

Már öltözök is. Már húzom is a cipőm. Magammal viszem a dobozt, mielőtt még elröpítené innen a szél.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-01-26 10:38:13

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.