Keresés a honlapon:

Ungvári Zsuzsanna: A látogató

 

 

 

A látogató

 

 

Pötröndi Kálmán lassan ballagott haza a kisboltból. Jobb kezében a zöld-fehér csíkos nylon szatyrot fogta, benne egy liter tej, négy kifli, húsz deka kenőmájas, bal kezében összetekerve a Hírharsona mai száma. A késő nyári Nap reggeli sugarai épp a szemébe sütöttek, ahogy hazafelé csoszogott, s talán épp ezért észre sem vette a mellette elhúzó gördeszkás fiú gúnyos pillantását, amit Pötröndi bácsi kockás mamuszára vetett.

Pötröndi Kálmán világéletében praktikus ember volt. Egy néhány perces kiruccanás a kisboltba, hogy beszerezze reggelijét igazán nem tette indokolttá azt a nehéz és fájdalmas műveletet, hogy csípőprotézisét megerőszakolva cipőit fölhúzza, s azok fűzőit kínkeservesen be is kösse. Nem beszélve arról, hogy már csak termetes pocakja is megnehezíti az imént említett műveletet. Mármint fölvenni a cipőit.

Ott tartottam tehát, hogy Pötröndi Kálmán gondolataiba merülve hazafelé ballagott a boltból, ügyet sem véve a körülötte lévő világról. Mellette Kredenc bandukolt, a zsemleszínű, töpszli kis keverék eb, aki gazdájához hangulatban is alkalmazkodva szintén egykedvűen sétált a járdán.

Hogy Kredencnek min járt az agya arról fogalmam sincs, de hogy gazdája mire gondolt azt véletlenül pontosan tudom.

Marikára gondolt, arra az eladónőre, aki régebben minden reggel kiszolgálta őt a kisboltban. És Marika kedvességére gondolt, arra, hogy mindig megkérdezte tőle, hogy van ma Pötröndi úr? Hogy aludt, nem sajog a csípője? Egyszer még meg is látogatta őt kórházban a csípőprotézis műtét után, és vitt neki kenőmájast meg gyümölcsöt és a Hírharsona azon számait, amit Pötröndi úr a kórházban való tartózkodás miatt nem tudott megvenni és elolvasni. Marika olyan figyelmes volt, hogy ezeket összegyűjtötte és a műtét után lábadozó betegnek személyesen bevitte. Eszébe jutott, hogy ő akkor annyira meghatódott ezen a tiszta szívjóságon, hogy majdnem könnyek szöktek a szemébe, és ezt leplezendő legalább egy percig csak krákogni tudott válaszképp, ezzel próbálva leplezni Marika előtt az elérzékenyülés tüneteit. És Marika mindig a friss kenőmájasból adott! És mindig mosolygott. Mindenkire nem csak az öreg Pötröndire, de minden a boltba betérő lélekre. Ragyogott az az asszony…

Körülbelül két hete azonban Marika eltűnt. Helyette a kis csemege üzletben egy unott arcú huszonéves lány ült. Marikát sosem látta ülni, ő mindig tüsténkedett, pakolászott, az árut rendezgette, vagy a vevőket szolgálta ki. Ez a lány meg a hosszú barna hajával, amibe szőke csíkok voltak festve, erősen kifestett arccal, rúzsos szájjal, hosszú műkörmökkel csak ült ott a kisboltban és látszott rajta, hogy a perceket számolja, mikor telik le a munkaidő. Közben a telefonját nyomkodja és bámulja, alig figyelve a boltra és a vevőkre. Pedig egész bájos lehet a maszk alatt, gondolta Kálmán, s mintegy megerősítésre várva Kredencre nézett, aki mellette cammogva felsandított gazdájára, mint aki tudja, hogy az mire gondol, s meg is erősíti őt a gondolatmenet helyes voltában egy erősebb faroklendítéssel.

Egy hete történt, hogy Kálmán összeszedvén magát, leküzdötte a rúzsos szájú lány iránti ellenszenvét és megszólította őt.

– Kisasszony, nem tudja, Marika hol van? Talán szabadságra ment?

A fiatal eladó lány megrántotta a vállát, s nem is nézve Pötröndi bácsi szemébe, flegmán így válaszolt:

– Nem tom’. Asszem’ beteg.

– Beteg? Mi baja? Talán nátha, vagy valami komolyabb?

Pötröndi Kálmán gyomrába szép lassan bekúszott az aggodalom jeges szorítása.

– Tényleg nem tom’. Tessék talán felhívni, vagy írni neki egy sms-t. Megvan a száma? – pillantott végre a telefonja fölött Pötröndire a lány.

– Nincs. Vágta oda Pötröndi úr kurtán és hátra arcot csinálva önmaga tempójához képest kivágtatott az üzletből.

Nagyon feldúlta, amit a rúzsosszájútól hallott. Nem tudta mit tegyen. Aznap nem is aludt. Hiszen most jött rá, hogy mennyire nem ismeri Marikát. Mi van, ha tényleg beteg? Úgy érezte neki is illik meglátogatni, ha Marika is megtette ezt a gesztust vele. De mi baja lehet? Egyáltalán hol keresse? Most látta csak át a helyzetet, amibe hosszú évtizedek alatt a felesége halála óta belevitte a magány. Kitől érdeklődjön? Ki az, aki ismeri Marikát, és ki az, akit ő maga ismer, és érdeklődhetne Marikáról? A matekozás nem tartott sokáig. Csak a rúzsosszájú, unott lány maradt a számvetés eredményeként.

Vajon annak idején Marika kitől hallott arról, hogy ő kórházban van a csípőprotézis miatt?

Már eltelt egy hét az emlékezetes eset óta, mikor is Pötröndi Kálmán megtudta a fiatal eladótól, hogy Marika a kisbolt eladója beteg lett, ezért nem dolgozik. És csak ma reggel tudta magát rávenni arra, hogy megszólítsa ezt a cseppet sem kedves lányt a boltban, hogy mégiscsak meg tudja e adni Marika elérhetőségét, esetleg tud e valamit az állapotáról?

Hazafelé sétálva tehát Kálmánunk zsebében ott lapult a papír fecni Marika telefonszámával, szívében pedig az aggodalom lapult, arra várva, hogy ijesztő árnyként előugorhasson, mikor is majd Kálmán tárcsázni fogja azt a bizonyos számot.

Megérkezvén a házához Kálmán bement a kapun, az udvari csapból vizet engedett Kredenc tálkájába. A kutya hangos lefetyeléssel inni kezdett, az öreg pedig alapos lábtörlés után kinyitotta a bejárati ajtót és bement. Az előszoba félhomályában azonban megtorpant. Mit mondjak neki, ha fölveszi, egyáltalán fölveszi? Mindegy – gondolta – lesz, ami lesz, megpróbálom.

Bement a konyhába, a konyhaasztalra tette a csíkos szatyrot és a Hírharsonát, kivette zsebéből a cetlit, a tálalóról elővette a mobiltelefont. Utálta a nyavalyást, de a mai világban neki is be kellett szerezni egy ilyet, ha boldogulni akart. A vezetékest még a neje mondta le, mondván a mobiltelefon praktikusabb. Jól tudta az asszony, hogy a praktikusság érvével, lévén maga is praktikus ember, - mint, ahogy említettem is az elején - Kálmán könnyen meggyőzhető.

Pötröndi Kálmán leült konyhája egyik hokedlijére és az ablakon beáramló reggeli fény felé tartotta a papírdarabot. A rúzsosszájúnak meglepően szép írása volt. Gömbölyű, de határozott betűkkel rótta fel a papírra, hogy Marika kettőspont és a telefonszámot.

„Most!” – gondolta, Kálmán, amíg a hezitálás újra el nem uralkodik rajta, megpróbálta minél gyorsabban bepötyögni a számokat. Amikor ez megvolt, a zöld telefonkagyló jelre nyomta a mutatóujját, kezdeményezve ezzel a hívást. Az öreg nagyot sóhajtott, a tenyere izzadni kezdett, a vonal pedig kicsengett. Egyszer, kétszer, háromszor. Mégse kéne, kezdte meg a gondolatot Kálmánunk agya, de ekkor a másik oldalon valaki beleszólt.

– Halló! – mondta egy vékonyka gyerekhang. Itt Nórika beszél. A Nagyit nem tudom adni, mert kavarja a rántást.

– Halló. Öööö, izé, én Pötröndi Kálmán vagyok. Marikával szeretnék beszélni.

Kálmán erre cseppet sem számított. Biztosan Marika kislánya vette fel a telefont. Talán zavarok. Arra gondolt, hogy lerakja, de meghallotta, ahogy a kislány valakinek kiabál.

– Mamaaaa, Anyát keresi egy bácsi!

– Add csak ide szívecském, majd én beszélek vele.

– Halló, Pongorné vagyok, Marika édesanyja.

– Jó napot! Pötröndi Kálmán vagyok. Marikával szeretnék beszélni.

– Jó napot, kívánok – válaszolta a telefonban a Pongorné néven bemutatkozott idősebb női hang. - Milyen ügyben keresi?

– Ö... Én a boltba járok vásárolni. Oda, ahol Marika dolgozik. Hallottam, hogy beteg, és hát… Egyszer ő is eljött engem meglátogatni. És… én csak…

– Á..., maga biztosan a Kálmán bácsi! Sokat mesélt magáról a lányom. Sajnos nem tudom adni, kórházban van. Pár napja műtötték.

- Jaj, de remélem, semmi komoly! Úgy értem, azért jól van, ugye? – kérdezte ijedten az öreg.   

– Kell még egy kis idő, hogy kiderüljön jól lesz e – válaszolta szomorúan a Nagymama. - De látogassa meg. A sebészeten van a megyeiben. Mi ebéd után megyünk hozzá.

– Köszönöm. És minden jót! Ezzel Pötröndi Kálmán lerakta a telefont és magába roskadt.

„Minden jót?” Hogy mondhatott ekkora baromságot, hogy „minden jót”?! Miért, mi mást? - pörölt magával az öreg - mit kellett volna mondanom?

Azzal fölállt, hogy előkeresse az cipőszekrényből azt az átkozott pár fűzős cipőt

 

A buszon nem voltak sokan. Napközben csak néhány utas volt a helyi járaton, aki vagy a telefonját bámulta, vagy az ablakon át az elsuhanó házakat.

Pörtöndi úr az ablak mellett ült, kezében óvatosan tartva a csokor margarétát, össze ne törjenek. Csuklóján a kis autóstáska egykedvűen fityegett, ahogy a busz zötykölődött. Az ülésen maga mellé rakta az újabb zöld-fehér csíkos szatyrot, amibe a rúzsosszájú rakta a bonbont. Először konyakmeggyet akart venni, de eszébe jutott, hogy most alkoholosat biztos nem lehet. Így a mogyorókrémes mellett döntött, bízva abban, hogy Marika nem allergiás a mogyoróra.

 

– Marikának viszi? – kérdezte a Kálmán kezében lévő virágokra és a bonbonra pillantgatva a rúzsosszájú.

– Neki.

– Masni lesz?

– Tessék?

– Masni? Kér rá szalagot?

– Ööö, ja, persze – értette meg végre Kálmán, hogy mit akar a leányzó.

– Ezt a szép pinket, mondjuk? – húzta fel a furcsán vastagra festett szemöldökét a lány.

– Inkább a fehéret – mondta Pötröndi, és kirakta a pénzt az asztalra.

Az eladó septiben szép bokrétát kötött a bonbonra, ollóval pedig megkunkorította a lelógó szálakat.

– Tessék – mondta, s gyorsan kiszámolva az asztalra a visszajárót, rámosolygott az öregre.

Pötröndi odamorogta, hogy „köszönöm” és elindult kifelé a boltból.

– Aztán én is üdvözlöm ám Marikát! Meg jobbulást! – kiáltott utána a lány, de az öregember nem fordult meg, csak hátra intett a kezével. 

 

A buszról leszállva nem kellett sokat sétálni, hogy a kórházhoz érjen. Kár, hogy Kredencet nem hozhattam – gondolta a vénember, de hát kutyákat nem lehet bevinni, ugye.

A Sebészet a harmadikon volt. Kilépett a liftből, és egyenesen a nővérpulthoz ment. A pultnál két középkorú ápolónő beszélgetett, nevettek valamin, aztán az odaérkező idős úrra néztek.

– Tessék, segíthetek? – kérdezte az egyikük, meglepően kedvesen.

– Marikát keresem – mondta Pötröndi.

– Milyen Marikát tetszik keresni? – kérdezte a másik.

Pötröndi Kálmánnak csak most esett le, hogy ő nem is tudja Marika vezeték nevét. Hát ez elég szégyen. Hogy-hogy nem kérdeztem meg, micsoda ostoba öregember vagyok én?!

– Azt nem tudom. Mondta halkan. Pár napja műtötték.

– Nyitrai Mária lesz – súgta az egyik nővér a másiknak.

– Az ötösben van, de tessék itt várni, megnézem, hogy nem öltözik e valaki a kórteremben, mondta az idősebbik ápolónő, azzal elsietett.

Az az egy-két perc iszonyú hosszú időnek tűnt Pötröndi Kálmán életében. Pedig még arra sem volt ideje, hogy eszébe jusson, hogy vajon mit fog szólni Marika? Nem hozza e zavarba a látogatása? Semmi, de semmi nem volt az öreg fejében, amíg arra várt, hogy a nővér visszatérjen, csak állt bambán és várakozott. Kisvártatva vissza is jött az ápolónő, hogy most már bemehet a bácsi.

A nővér elkísérte őt az ötös kórterem ajtajáig, és bekiabált: - Nyitrainé, itt a látogatója!

Pötröndi úr belépett a kórházi szoba ajtaján és szétnézett. Először nem látta meg Marikát a négy ágyas kórteremben, de aztán észrevette, hogy az ablak mellett lévő ágyon fekszik. Odalépett hozzá.

– Jó napot, Marika!

– Pötröndi úr! Nahát! Hogy van? Hogy kerül ide?

– Hogy én, hogy vagyok?! Maga, hogy van? Mi történt magával, kedves Marika? Nincs a boltban. Hát mi történt?

– Nem tudja? Rák, Pötröndi bácsi. Rák. Engem is utolért…

Marika komolyan és szomorúan nézett az öregemberre, aki valahogy úgy érezte mintha ezzel a bús tekintettel a nő bocsánatot kérne és kimentené magát, hogy miért nem dolgozik a boltban.

– De… súlyos? – az öregnek hatalmasra kezdett duzzadni az addig még visszanyelhető gombóc a torkában. – Mi lesz…

–  Az orvosok bizakodók, Pötröndi bácsi. És én is. Nem hallhatok meg, tudja? Van egy nyolcéves kislányom, a Nóri.

– Igen, tudom – mondta az öreg, és bármennyire is nem akarta, valami olyan történt vele, ami utoljára csak évtizedekkel ezelőtt: egy könnycsepp gördült le az arcán. A vénember gyorsan lesodorta a tenyerével az idegen kis nedves cseppet.

– Leülhetek?

– Hát persze – mondta Marika és mosolygott.

Most látta csak az öreg, hogy mennyit fogyott a nő, milyen sápadt, és nyúzott.

– Ezeket kegyednek hoztam – mondta és átnyújtotta a virágokat és a bonbont.

– Milyen szépek! Margaréták! Imádom őket, – mondta Marika – de nem kellett volna Pötröndi bácsi! Ha jön a nővérke, majd vázába tesszük őket.

– Dehogyisnem kellett! - mondta makacs hangon az öreg – hiszen maga is meglátogatott annak idején!

Marika mosolygott.

– Meséljen Kálmán bácsi! Hogy telnek a napjai? Hogy van a kutya?

– Meggyógyul, Marika? – az öreg Pötröndi hangja itt bizony elcsuklott.

– De meg ám! - kacsintott ki a sápadt szemhéjak alól Marika – abban biztos lehet!

És Pötröndi Kálmán akkor elővette a szavakat és a mondatokat, de még az igazán hosszú mondatokat is, amelyek oly rég óta csak ott ő magában keringtek hangok nélkül, és mesélni kezdett. Kredenc kutyáról, az új boltos lányról, arról, hogy már a Hírharsona se a régi, és a kenőmájas sem olyan már, mint volt. És mesélt, és mesélt az öreg Pötröndi úgy, mint ahogy sok-sok éve tudott mesélni, amikor még volt kinek.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-01-09 17:00:40

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.