Keresés a honlapon:

Bányai Dunda András: Armand és az idő vége

 

 

Armand és az idő vége

 

Ajónok óta nem volt ekkora összecsapás. Ez volt az a csata, amit az emberek prófétáinak látomásai úgy írtak le, hogy a vér a lovak zablájáig ért. Valójában nem voltak se lovak, se zabla, se vér. A fizikailag nem létező harcmezőn azonban újra fellángolt az időn kívüli küzdelem. Míkaél a Hegy tetejéről ellenőrizte csapatai mozgását, miközben villámnyilakat küldött az ellenséges áradatra. Sealtiél egy pillanatra felnézett a Seregek Vezérére – már nem kellett odanéznie ahhoz, hogy védekezésből azonnal támadást indítson. Azzal a gyakorlottsággal és ügyességgel kerülte ki a méregtőröket, amely szinte csak a kerúbok rendjének sajátja. Egyszerre furcsa előérzete támadt, mert a csata látványának részletei néha kimerevedtek, vagy rejtélyesen lelassultak, miközben a harc csatazajában is hallotta a fülsiketítő csendet, ami megelőzi a sors rándulásait. Kissé elszakadt fegyvertársától, akivel egymás hátát szokták védeni, de nem ez zavarta; náluk ez már nem okozhatott gondot. A szeme sarkából látta, hogy Bárúq, nagy erejű barátja, épp elkapja Moloch egyik kapitányát, a Pöröjöklűt, és brutális egyszerűséggel letépve annak karját a saját öklével veri agyon. Az angyali hierarchiának abba a harcos rendjébe, ahová ők tartoztak, csak azok kerülhettek, akik egy időre emberi testbe, sorsba és személyiségbe öltöztek, hogy a szabad választás lehetőségével még a visszaemlékezés képessége nélkül se bukjanak el úgy, ahogy azok a testvéreik, akikkel most harcoltak. Sealtiél fel tudott idézni minden szót, amit visszatérése után Míkaéllel váltott. A végső kérdésre adott saját válasza azonban most mégis távolinak tűnt:

– Áchabtí lách. Jádattí ótách vöhájínú löbászár echád. Vöhinné gam ze habel. Habél habálím. Hakkól habel.

– Gam ze lötóbáh! Hakkól lötóbáh. – – Mondta Míkaél némi hallgatás után. Miközben újra végigfuttatta elméjében e szavakat, Sealtiél észrevette, hogy a harc egyre furcsábbá vált. A csata hevében kisodródott a harcmező szélére, melynek peremén túl már látszottak az emberi lelkek, amint szikraként szállnak lefelé és felfelé tömegesen, kimenetelük és bemenetelük körforgásában. Már-már öncélú eleganciával védte ki kardjával a feléje repülő démontőr átkát, de a neki szánt penge tovább száguldott egyenesen egy ismerősnek tűnő szikra felé. Sealtiél tudta, hogy milyen élettel járna, ha az átoktőr célt talál, és saját magát is meglepve gondolkodás nélkül a tőr és a pislákoló szikra közé vetette magát. Védekezésre már nem volt ideje és érezte, hogy a hideg penge a mellkasába fúródik. Nem lepte meg a fájdalom, ahogy szárnyait vesztve zuhanni kezdett egy irányban a leszálló fénypontokkal, akiket most a testvéreinek érzett. Száguldása közben, még mielőtt elhomályosult volna az emlékezete, az utolsó pillanatban egyszerre csak megértette, hogy semmi véletlen nincs abban, ahogy a véletlen-nefilím társaságának táborába került…

 

*

 

Armand újra ugyanabból az álomból riadt fel immár sokadszor, lassan felült és bambán bámult maga elé az ágyban.

– Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezte a lábujjától, ami egy kicsit ijedtnek tűnt, hogy hirtelen bevonták a beszélgetésbe. Most legalább nem esett le az ágyról – gondolta, és megint megkísérelte a szokásos álomfejtési technikákat alkalmazni. Ismét megpróbálta megkeresni a nappali maradványt az előző egy-két napból, ami aktiválhatott benne valamit a mélyrétegekben. Tett egy újabb próbálkozást, hogy asszociálgasson egyet-kettőt az álma jellemzőbb szimbólumaira, de megint nem jutott sokra, pedig már a zuhanásos álmoknak is utánanézett a szakirodalomban. Később még napközben is megkísérelte felidézni rendszeresen az álom egyes részleteit, hátha eszébe jut valami róluk, de már nem túl sok reménnyel. Különben is, most nem oszthatta meg a figyelmét, mert vigyáznia kellett „a sebzett aprónépre”, ahogy magában hívta őket, nehogy kárt tegyenek magukban, de főleg egymásban. Az intézményt, aminek az iskolájában most szünet volt, eufemisztikusan gyermekotthonnak hívták, de valójában árvaház volt, bár nem szívesen gondolt a lakóira árvaként, mert már semmi különbséget nem érzett saját maga és bármelyikük között. Szerencsére az egyikük épp megrángatta a zakója szélét, s így nem folytatódott a gondolatmenet. Az egyik kedvence volt, ami azt jelentette, hogy olyan erős gondoskodási ösztönt váltott ki Armandból, hogy maga is megijedt tőle. Valami rejtélyes oknál fogva a szülei lemondtak róla és egyedül hagyták, pedig nem volt se csúnya, se ostoba. Épp ellenkezőleg: egy szép, hirtelen szőke kisgyerek, aki érzékeny és intelligens is, talán csak egy kicsit túl csendes és visszahúzódó. Hogy miért hagyták el a vérszerinti szülei? Ki tudja? Talán csak egymásra emlékeztette őket, vagy a saját gyerekkorukra, vagy az elhibázottnak hitt életükre. Pedig lehet, hogy épp akkor nem lett volna elhibázott, ha nem mondanak le róla, és a rajta keresztül kapott esélyről. A zavaróan koravén gyerek-tekintetben ott volt az a csalódás a világban és az emberekben, amit Armand is túl jól ismert már a saját gyerekkori emlékeiből.

 – Én minek vagyok? – kérdezte halálos komolysággal nézve fel rá. Látszott, hogy nem elméleti kérdésnek szánja; tényleg tudni akarja. Armand a saját érzéseinek emlékétől mellbe vágva kénytelen volt legbelül folyamatosan figyelmeztetnie önmagát: „Majd később vedd fel a magzatpózt és bőgj, mint egy csecsemő. Most próbáld meg profizmus látszatát kelteni.” Megpróbálta előadni azt a választ, amit valaha kitalált az ilyen helyzetekre, még részben saját használatra, önnyugtatás céljából.

– Azért, hogy több szeretetet tudj adni, mint amennyit kaptál. – Csak remélni tudta, hogy kívülről meggyőzőbbnek hangzott, mint ahogy ő ezt belülről érezte. És azt is tudta, hogy ez csak időlegesen működik. De legalább addig se lesz öngyilkos, amíg gondolkodik rajta. Valaha olyan humánusan logikusnak (vagy logikusan humánusnak?) tűnt fel önmaga előtt, amikor úgy indokolta azt önmaga számára, hogy éppen azért választja a gyermekpszichológiát, mert ha gyerekkorban lehet a legtöbbet ártani, akkor használni is akkor lehet a legtöbbet. Még azt se bánta, hogy pontosan tudta a saját érveléséről, hogy az jórészt az öngyógyítás igényének racionalizációja. De mostanra a gyerekek értelmetlennek tűnő szenvedése hol fejvesztett menekülési vágyat váltott ki belőle, hol pedig olyan fájdalmas kiégettséget, ami lényegében a halálos reménytelenséggel volt azonos. Nem merte bevallani, de attól félt, hogy valójában senkinek se lehet segíteni igazán, és már abban se volt biztos, hogy egyáltalán abban lehet-e segíteni bárkinek, hogy segíteni tudjon saját magának. Erre az érzésre most az se volt elég indok, hogy épp túl éles tükörképpel nézett szembe a kisfiún keresztül. Ez a féligazság most nem segített semmit, mivel még az intellektualizáció elhárító mechanizmusával sem tudta eltávolítani magától a saját felbugyborékoló nyomorát és a mindent elsöprő kételyt. Nem tudott már ellenállni a fájdalomnak, ami elárasztotta, és talán már nem is nagyon akart. Mégis, alig várta, hogy vége legyen a munkaidejének és kifusson a saját külön-bejáratú tükörterméből, ami – mint tudjuk – a menekülés egyezményes jele.

Végre kitámolygott a házak és épületek közül a nyomorúságos gondolatok és nyomorúságos érzések visszacsatolási hurkaitól hajtva, enyhe önkívületben. Közben észre sem vette, hogy lábai hová viszik, pedig lett volna mit észrevenni. Egy patakparti ligetecske fái között ült le a földre a fáradtságtól, de a belül pergő képek fájdalmas filmfeldolgozásainak ismétlései miatt nem jutott el hozzá, hogy közben milyen izgalmas események zajlanak körülötte látszólagos hétköznapisággal. A nyárfa egyik levele például egy hóbortos szellőtől úgy remegett, akár a nyárfalevél. A moha mélyén egy légyölő galóca illegette magát, de csak egy légy legyeskedett körülötte. A szitakötők is fontoskodva siettek halaszthatatlan tennivalóik után. Egy pillangó pedig, ami idáig szinte elveszetten csücsült a hasonló árnyalatú virágszirmok között, most hirtelen úgy röppent fel egy levélről, mintha maga is egy olyan virág volna, aki egyszerre csak úgy dönt, hogy többé nem áll be a sorba, és kiszakadva a többi konformista fehér virág közül az egyedüllétet is vállalva felemelkedik a levegőbe. Mindeközben a békalencse felett a nyárfatermés pihéi nyári havazás hópelyheiként úsztak a levegőben, melyeket meglepő ügyességgel kerülgettek a szorgalmas hártyásszárnyúak. Amikor azonban egyszerre a meleg légáramlat hirtelen teljesen elült, a pihék lassan mozdulatlanul megálltak a levegőben ott, ahol éppen voltak, és nem hullottak tovább még lefelé sem, amitől teljesen olyan benyomása lehetett volna annak, aki látja, hogy leállt és kimerevedett az idő.

Mindez azonban úgy vette körül Armandot, mintha ott se lett volna, mivel saját belső ördögi körében a nyomorúságos érzések éppen nyomorúságos gondolatokat szültek, amelyek pedig még nyomorúságosabb érzéseket nemzettek, és így tovább, ami persze tipikusan a tyúk és a tojás problémája. Talán épp ez utóbbi felismerés villant be Armand agyába, vagy csak egyszerűen az emberi elme efféle őrülten öncélú játékainak az unalmassága sejlett fel benne halványan, de egyszerre csak egy pillanatra kívülről látva ezt a folyamatot, hirtelen kívülre is került önmagából. Ahogy azonban lelki szemeivel mintegy kívülről meglátta önmagát, szinte mellékesen egy átfutó kép is beosont a küszöb alatt, ami igyekezett elsikkadni, úgy kellett utána nyúlni és nyakon csípni. Ahogy közelebb emelte lelki kezeivel a lelki orra elé a szökevény képet, egy görcsösen kapálózó emberi alakot látott, akit örvény húz lefelé, de nem egyszerűen azért tudta az örvény egyre mélyebbre húzni, mert kapálózott (amint az az örvények vízimentői problematikájából ismeretes), hanem valójában éppen kétségbeesett csapkodásával keltette az örvényt. Armand eközben a szimbólumértelmezés mániákus és enyhén kényszeres szokása miatt, még a fájdalom-kerék belső pörgése közben is kénytelen volt feltenni magának a kérdést: valójában mi is ez az önmagát gerjesztő örvény? A kérdés megfogalmazásával szinte egy időben magától bukkant fel a válasz is: a saját ellenállásának áll ellen, amikor küszködik a küszködése ellen, mintha csak azért nyomná a kezét a fal, mert a kezével nyomja a falat. E paradoxon felismerésének döbbenete azonban egyszerre egy kis rést ütött a szinte kényelmesen megszokottá váló örvénye falán, ami tovább repesztve a képzavart, kimozdította a már perverz módon otthonossá váló szenvedés-bugyrából. Mindezek után Armand akadémikus tanulmányainak megfelelően a begyűjtött adatok és következtetések alapján kénytelen volt felállítani a nullhipotézist: vajon elfogadássá válik-e az ellenállás, ha elfogadja azt, és nem küzd ellene? Arról azonban megfeledkezett, hogy ez utóbbi gondolatmenet közben is bekapcsolva felejtette az önreflexiót, így még a nyomor gödrének a mélyén is hangosan kibuggyant belőle egy keserű kacaj, azon, hogy az intellektualizáció kedvenc módszerének megfelelően már megint túl teoretikus. A külvilágban ezenközben egy elcsatangolt háziméh, aki talán túl messzire kódorgott el az ismerős illatú kaptártól, épp a szíve felett akart rövid pihenőt tartani. Armand már várta a szúrást, de mégsem mozdult. A pillanat édes ízével tápláló seregek e felfegyverzett harcosa azonban mégse csípte mellkason, hanem csak megszagolta az inge alól kikandikáló bőrét, és elidőzött.

 – Nocsak, egy Apis Mellifera ilyen messze! Hazatalálsz? – kommunikált vele félhangosan Armand meglepetésében. Bár tudta, hogy ezzel antropomorfizálja a szegény állatot, meg mert volna esküdni rá, hogy az felnézett rá, majd mérget mert volna venni rá, hogy mielőtt a magasba lendült volna, vállat vont. Még sokáig nézett utána azután is, hogy a szárnyas jószág eltűnt a távolban.

És akkor megváltozott minden. Illetve épp, hogy nem változott semmi, csak hirtelen a jelenbe csöppenve és körülnézve benne, rájött, hogy nem kell semminek se megváltoznia. És ez mindent megváltoztatott! A világ szép lett és érdekes, pedig egy pillanattal azelőtt még elmerült az aggodalmaskodó gondolatokban. De akkor ezek a gondolatok olyanok voltak, mintha ezer évvel azelőtt gondolta volna valaki más. És talán így is volt, mert már nem volt ugyanaz, mint egy pillanattal azelőtt. Gondolatok nélkül körülnézett, és csak most vette észre a külvilágot, amiben végig benne volt, de az már nem volt ellenséges és érthetetlen, hanem barátságos és egyszerű, bár már nem akarta feltétlenül megérteni sem. Csak látni. Nem akarta megváltozatni, mert már ő maga változott meg, és körülötte helyére kerültek a dolgok, vagy ő maga került a helyére bennük, ami ugyanaz. De akkor ő ezen nem gondolkodott. Sőt, nem gondolkodott semmin se. Csak bámult maga köré, és úgy nézett bele a világba, mintha először látná. És ami azt illeti, talán először is látta igazán. Aztán megpillantotta magát, szinte kívülről, a külvilág szempontjából. És tetszett a látvány, a világnak meg tetszett az ő látványa. A szemei kikerekedtek, a szája szegletében pedig valami rejtélyes vonal húzódott, amiről a külső megfigyelő nem tudta volna eldönteni, hogy mosoly vagy ámulat. Talán csecsemő korában volt ilyen kifejezés az arcán utoljára. És bizonyos értelemben akkor újra csecsemő volt. Csak egy pillanatig tartott, de amíg tartott, végtelennek tetszett. Talán az is volt. Aztán újra beindult az idő és a gondolkozás. Az első gondolata az volt, hogy de jó ez a pillanat, de ezzel a gondolattal a pillanat elmúlt. Tudta, hogy elmúlt az örökkévalóság pillanata, de nem bánta, mert tudta azt is, hogy örökké meg is marad. Hiszen azért örökkévaló.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2019-01-04 20:02:41

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.