VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
N. Czirok Ferenc: Az őrangyalok szeretik a zenét
Az őrangyalok szeretik a zenét
Joe barátom apja Georg, zenész volt. Ifjú házasemberként tíz évig, amíg szabad idejéből futotta, s a hallgatag fiatalasszony szóvá nem tette, esténként a Rókakuckóra keresztelt falusi vendéglőbe járt muzsikálni. Georg bácsi a banda prímása volt, akiről néhány év után legendákat meséltek a Tisza bácskai oldalán. Hegedűjét száraz bánat hangolónak becézte. Aki hegedűt hallgat és könnyeket hullat, annak szíve hamis –, mondta a prímás – Akinek igazi bánata van, az szomorúan mulat. Így történt, azonban elbeszélésemet talán a boroskancsókkal kellett volna kezdenem. Joe barátom hosszú, dohányzástól sárgásbarnára színeződött ujjaival, amelyek az agyagot formálták,mert a szőlőfürtökkel díszített, magas hőfokon égetett és zománcozott kancsók jobban lelkesítettek mint Joe apjának legendái. Igaz, Georg bácsi hamar letaglózott engem, amikor először látogattam el hozzájuk. Korán őszülő dús hajával a mindent tudó és megbocsájtó atyára emlékeztetett. – Tudom ki fia vagy –, szólt és ujjaival beletúrt a hajába. – Ismerem az apádat! Ennyi nekem elég is volt. Ha így van, akkor azt is tudhatja amivel kiskölyök koromban sokszor ugrattak a felnőttek. – A te apád eszi a döglött csirkét? – kérdezték, én meg nagyon szégyelltem magam és természetesen válaszolni sem tudtam, csak hebegtem habogtam és végül el is futottam. Talán a kölyökkorommal kellett volna kezdenem, s azzal a nem igazán gyereknek való élménnyel, hogy időnként apámra rájött a roham. Így mondta anyám, s hívott ha segítségemre volt szüksége. – Gyere fiam, apádra rájött a roham, segíts kifeszíteni az ujjait! – Apám önkívületben feküdt az ágyon, kezét görcs szorította ökölbe és azt ismételte: Fasiszták, fasiszták, kézigránátot adjatok, had dobjam közéjük! Keveset tudtam és értettem még akkor a világból. Valószínű ezért tett kíváncsivá először az hogy az apám miért eszik döglött csirkét, ez után kérdezhettem rá, mit jelent az hogy apádra rájött a roham. Georg bácsi előtt úgy álltam akkor mint a kisgyerek, aki azért fohászkodik, hogy az ismeretlen felnőtt ne kérdezze meg : A te apád szereti a döglött csirkét? Természetesen idővel fény derült a megfelelő válaszra: Igen hiszen senki sem eszi meg élve. – Pölyhös legénykoromban –, szólt Georg bácsi – az apád cimborája voltam. Tizenhét évesen besoroztak bennünket a partizánokhoz. Egyszer, amikor kedved tartja, elmesélem neked! Mégis a boroskancsókkal kellett volna kezdenem és Joe barátom vázáival amelyek havonta nagyobbra nőttek. A keskeny falú tizenöt centiméter magas virágvázák , egyre magasabbak és kövérebbek lettek. A boroskancsók idővel hatalmas korsókká formálódtak, köszönhetően Joe akaratának és a saraskodásra teremtett (ő mondta így) ujjainak. Minket a képzőművészet szeretete, valamint az a kamaszkori érzés ,- hogy jó tojni a világra, meg a falusi asszonyok pletykáira- hozott össze és tartott egy életre barátságban. Talán emiatt nem mesélte el nekem Georg bácsi , első alkalommal a háborús történetét, vagy mert ő is egy bohém volt közülünk. Tíz év házasság után azonban amikor fia megszületett, ott hagyta a bandát és abbahagyta a hegedülést. Lánya születésekor, ami hat évvel előbb történt , hallani sem akart arról, hogy tokba zárja és a hálószobaszekrény tetejére helyezze hegedűjét. Azt gondolom későn érő fiúk voltunk mi . Akkor sem nőt be teljesen a fejünk lágya amikor házasságra léptünk. Azt hiszem Georg bácsi is, korához viszonyítva későn vált öntudatos felnőtté. Hegedűje időnként mégis előkerült a hálószobaszekrény tetejéről. Szent György vagy Erzsébet napján, vagy más jelentős családi esemény alkalmával, s talán csak egyszer vette elő valami más indokkal. Már én is nős ember voltam, amikor egy alkalommal Joe barátomhoz igyekeztem, át az udvaron. A telken már két ház állt. A régi szülői, és az új amelyet Joe , az apja, a sógora és néhány barát segítségével félig lakhatóvá tett. Georg bácsi útközben elkapott, megmarkolta a bal karomat és bevonszolt a régi házba. Történetemet talán Joe barátommal kellett volna kezdenem, hiszen évek múltán csak a cserépedények miatt és hogy őszinte legyek, barátom humora, valamint kamaszkorom emlékei pátyolgatása miatt látogattam el időnként saraskodó barátomhoz. Joe anyja nagyon megörült nekem. – Edikém jól nézel ki – , lelkendezett – már nagyon régen láttalak! Hogy vagytok? Család? – Úton. – válaszoltam röviden, ugyanis Georg bácsi már a harmadik ajtó félfái között vonszolt egyre beljebb. Félhomályos szobácska volt, ahol leültetett. A falakon szám szerint hét festmény lógott. Georg bácsi festette és megszámozta őket. Mindegyik egy angyalt ábrázolt. – El ne menj –, mondta – hozok valamit! Addig nézegesd a képeket. Kisvártatva visszajött a tokba zárt hegedűvel. Leült. A tokot a térdére helyezte és zsebkendőjével lassú mozdulatokkal letörölte a port. Közben megkérdezte: – Tudod hogy az apád idegeit a boszniai front tette tönkre? Kiképzés nélkül szállították oda őket. –Tudom, az anyám elmesélte. – És az apád? Hallgattam. Talán mégis a gyerekkorommal kellett volna kezdenem. Azzal, hogy az anyám sokat mesélt, apám pedig sokat hallgatott. Akik nem ismerték, azt gondolhatták, néma. Csak egyszer mesélt. Az egyik rohama után, amikor a kapukulcsot kellett betuszkolnom görcstől ökölbe szorult kezébe, hogy annak segítségével kifeszítsem az ujjait, ugyanis akkor hamarabb megszűnik a roham. Nem sikerült. A kapukulcsot úgy hajította el, mintha egy kézigránátot dobna. A kulcs az ablakig repült, s az üvege betört. Amikor magához tért, sohasem emlékezett rá mi történt vele. Csodálkozva nézett ránk s azt kérdezte miért ülünk mellette az ágyon. Anyámmal mindig elmeséltük neki, hogyan harcolt kómában az usztasákkal és a csetnikekkel. Amikor ráeszmélt, hogy a kézigránát betörte az ablakot, mesélni kezdett, ám jószerével Pista barátjáról, aki szeme láttára esett el a fronton, mint arról hogy hol és kik ellen harcoltak, vagy például milyen puskája volt, amire én kölyökként igazán kíváncsi voltam. – Na, idesüss, – szólt Georg bácsi – ezt a hangszert az apám szerezte, hazafelé a hajón! A szüleim kivándoroltak Amerikába. Néhány év után a honvágy hazahúzta őket. Az is igaz, hogy ott sem jutottak egyről a kettőre. Én már itthon születtem. Játszok neked valamit, ha akarod! – Én bólintottam, ő pedig játszott s halkan énekelt is. „H a felmegyek a Doberdói nagy hegyre… Amikor befejezte azt mondta: – Ez a hegedű is ott volt velem a háború utolsó évében. Egyszer kiderült hogy zenész vagyok, és hazaküldtek a hegedűmért. Amikor visszamentem, a Petőfi Brigádhoz parancsoltak. A tiszteket szórakoztattam. Ott voltam Batinánál. Nohát az pokol volt! Csónakokkal keltünk át a Dunán, úgy hogy a németek a túlsó part dombjairól lőttek, a mieink meg a csónakokból. Én néhány kisebb rangú tiszttel egy ladikba kerültem. Azt mondták, te csak muzsikálj, frisset, ropogósat, amíg át nem érünk. Húztam is a vonót veszettül, mert nagyon féltem, hiszen nem csak a nóta ropogott, hanem a fegyverek is. A golyók meg pattogtak és süvöltöttek. Behúztam a nyakam és fel sem tekintettem a húrokról. A folyó közepén lehettünk, amikor az egyik tiszt azt kiáltotta: A szentségit, hátulról is lőnek! A parton maradt partizánok lőttek. Lehet, hogy a németekre, de közülünk is sokat eltaláltak.
Megjelent: 2018-09-22 16:31:16
|
