Keresés a honlapon:

Marton-Ady Edina: Cyrano

 

 

Cyrano

Csörgött a telefon a kezében. Nem nézett rá, a combjához simította, érezte, ráizzad a bőre a képernyőre, egy csepp izzadtság lefolyt a lábán, de nem húzta el az egyre forróbb eszközt, a csengés erősödött, már mindenki őt figyelte a buszmegállóban, páran összehúzták a szemöldöküket, rosszallóan csóválták a fejüket, az egyik férfi még cöcögött is a szájával, különös látvány volt, a magas, vékony férfi, a fekete, csillogó, bőr aktatáskával, öltönyben, ahogyan cöcög, mint valami aprócska gyermek, talán még nyálcseppek is szabadultak ki az ajkak közül.  Nézte a férfit, arra gondolt, mit szólna ha megcsókolná, ha most odalépne hozzá és szó nélkül, egyszerűen csak rányomná a száját az övére, bedugva a nyelvét a cöcögő nyelv alá, kikutatná a száj üregeit, aztán elhúzódna, kézfejével törölné le a száját, gúnyosan mosolyogna csak, összehúzott szemekkel, azt nagyon utálja a Miklós, az összehúzott szemeit, azt mondja, olyankor kirázza  a hideg és félni kezd, mintha legyőzhetné ez a vékonyka lány, mintha erősebb lenne, a legerősebb az egész világon. Elhallgat a telefon. Megpörgeti, mielőtt felemeli. Tizenhárom nem fogadott hívás. Az apró, pici négyzetben, egy rosszul sikerült fénykép. Miklósnak szinte csak az orra látszik rajta, cápauszonyként hasítja a telefon képernyőjét, kitüremkedik a pixelek közül, mintha ennyi lenne az egész ember, egyetlen, hatalmas orr, egy modern, szomorú tekintetű Cyrano de Bergerac. A blúzához dörgöli a kijelzőt, a test lélegzetét akarja letörölni, a sok-sok apró, pici vízcseppet, amivel a combja lehelte be a vékony fóliát. Még a pasi illesztette a képernyőre, tőle kapta a telefont, az első napokban, hangosan szitkozódott miközben próbálta a helyére igazítani a leheletfinom, átlátszó anyagot, nem akart elsimulni, buborékok, fehér fény folyamok ragadtak alá, ő nevetett, gyengéden érintette meg a gyönyörű, keskeny kézfejet, amibe beleszeretett, nem kell rá, hagyd a fenébe, de a pasi erősködött, fólia kell, megvédi majd a telefont, és ha megunja, akkor szinte újként adhatják majd el.  Hihetetlen, már tíz éve, azóta nyúzza, csak most unta el, most lett elege. Az oldalt lévő gombot kezdi nyomogatni, míg el nem halkul teljesen a telefon, kedvtelve figyeli a hangszórót letiltó ikszet, majd a tűzforró, fekete testet becsúsztatja a vállán keresztbe vetett iskolatáskába. Bizsereg a füle mögött a bőr, érzi, a férfi tekintetét, jegesen fut át rajta a borzongás, váratlan izgalom. Szándékos, hirtelen mozdulattal fordul felé. Mosolyog, míg összeakad a tekintetük. A férfi elpirul. Úgy tesz, mintha a lány mögötti hirdetőoszlopot bámulná, aztán az órájára néz, a busz érkezési irányába, közben topog, ide-oda, hegyes orrú, fekete bőrcipőjén hasra esnek a kora reggeli napsugarak. Szép ember, mondaná rá az anyja, kedvtelve nézegetné kiugró arccsontját, dús, barna haját, derengő borostától férfias arcélét, talán rá is mutatna, nézd lányom, milyen helyes, menj oda, gyakran csinálta ezt, gyakran hozta zavarba így. Nagyon szeretne odalépni, de már nem emlékszik hogyan kell elkezdeni a játékot, mit kell mondani, milyen hangsúllyal. Vajon mikor kopott ki belőle ez az alapvető tudás, mintha egy ragadozó elfelejtene vadászni, lassú sorvadás, éhhalál. Összeráncolt szemöldökkel próbál összpontosítani, keresgél, agyi kazamatákban, lelki útvesztőkben bolyong, hol lehet a kezdőmondat, hová dugta, nem lehet ilyen mélyen.

 – Jön a busz! Na, végre!

Egy nő kiált fel, kinyújtott keze a közeledő, kilences számú buszra mutat, az emberek meglepődve néznek fel, színházban raknak így össze jelenetet, ahogyan mindenki egyetlen pillanatban néz egy irányba, arcukon azonos, csodálkozó kifejezés, mintha szokatlan, váratlan esemény történne éppen, mintha nem is buszmegállóban állnának, hanem valahol máshol.

Egy boltban. Egy színpadon. Egy rövid, áttetsző történetben.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-08-08 19:09:11

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.