Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Hortváth János: A randevú

 

 

 

A randevú

 

Jól van, csak eljátszottam a gondolattal, nem vártam ilyen heves reakciót, csak megértést, részvétet, talán. Pár napra elhagytam a gyógyszerek szedését. Nem azért, mert anyagi nehézségeim támadtak, életben maradásom feltételéül szabott vegyszerek árát, a mai támogatási rendszer mellett még meg tudom fizetni, kíváncsiság hajtott, mert tudni akartam, ezek nélkül a szerek nélkül mire megy a szervezetem. Tényleg szükség van mind a tizenegy féle gyógyszerre, nap mint nap? Évek óta szedem, becsülettel, kompromisszumok nélkül ezeket a pirulákat. Színesek, kicsik, és alig lenyelhetők vegyesen. Először a vérnyomásom emelkedett, majd a szívem is gyorsabban vert. Az első nap után megállapítottam, hogy komoly élettani hatása van a napi szükségletek elmaradásának. De nem akartam beletörődni a kudarcba, ezért folytattam a kísérletet. Az éjjel nem aludtam valami jól, egyszerűen nem éreztem szükségét, hogy alvással üssem el az időt. Izgatott, hogyan élem túl az éjszakát. Máskor iselőfordult, hogy csak bámultam a plafont, cikáztak a gondolataim, és éreztem a lüktetést, a szorítást a mellkasomon, hallottam a zihálást, az oxigénhiányos légzés hiábavalóságának jeleit. Eszembe jutottál.

Nem tudom, miért ugrott be az a kép, ahol hanyatt fekszem, te pedig fölöttem térdelsz, és azt kéred, mondjam meg, mit szeretnék. Ahogy jött, úgy távozott is a gondolat, csendben, észrevétlenül. A megnövekedett vérnyomás hatása lehet, hogy időnként felébred bennem a vágy, hogy még egyszer láthassalak húszévesnek. Láthassam tested vágyakozó lüktetését, kitágult orrcimpáid rezdülését, érezhessem karod ölelését, átélhessem a szorítást a beteljesülés pillanatában. Azóta mennyi kar fonódott körém, mindhiába. A te szorításodat nem véltem felfedezni az orgazmusok között, a te illatod, mint a friss búza mezők illata a tavaszi szélben, már elillant, elérhetetlenné vált számomra.

Éhes vagyok. Vagy leesett a vércukor szintem, vagy túl magas. Az élettani hatás érezhető, de a szövődmények csak később válnak nyilvánvalóvá. A vakságtól félek a legjobban. Szeretek látni. Formákat, színeket, a levegő rezgését a távoli mezők felett, a déli rekkenő hőségben. Hullámzik, lüktet a táj. Az arcodat nézem. Fáradt, megtört asszony tekintetét fogom fel, a tragédiák sűrűjében edzett homlokot, a szép, okos fejet, a hátrasimított hajad. Szeretted így hordani, mert nem látszott, hogy mosni kellene már, de azt a néhány napot hétvégéig kibírja. Én naponta kétszer is mosom, hol rövid, hol hosszú a hajam. Zuhanyozás alatt mindig szakítok pár másodpercet arra, hogy jól bedörzsöljem a sampont, élvezzem a kemény hab szorítását, mintha sapkát vettem volna fel. Te nem foglalkozol ezekkel a lényegtelennek deklarált dolgokkal. A rák háromszor terített le, de felálltál, és küzdöttél tovább. Az egyik rákod én voltam. Meguntad a házasság kötelmeit, én pedig mint a kór, úgy ültem rád, elszívtam előled a levegőt. Mindig fontos volt a szabadság, amit nem szerzett jognak tartottál. Téged így neveltek. Szigorú szabályok szerint szabadnak. Ez is volt a kapcsolatunk alapja. Tizenhatéves korod óta szeretlek. Megszámlálhatatlan kapcsolataimból mindig csak te hiányoztál. Nem tudom, ismerős-e számodra ez az érzés? Valaha azt hittem, te is ugyanazt érzed, amit én. Amikor először elváltunk, már a gyermekeim anyja voltál, durcás és örökké kialvatlan. Az anyatejet a tejellátóból hordtam naponta. A dohányzás, a feszült életmód, az egyetem sok energiádat felemésztette. Akkor azt mondtad, ne higgyem, hogy az egész életedet velem akarod leélni. Hiába, ilyen a szabadság. Szókimondó, és kegyetlen. Nem álltam az utadba. Az életünk csupa kompromisszum, nem akartuk terhelni egy megalkuvással. Ma már tudom, minden szavad igaz volt. A betegség csak évtizedek múlva bukkant fel a semmiből. Második válásunk után semmit nem hallottam rólad. Mindenütt kerestelek, de soha nem jutott volna eszembe, hogy megtaláljalak. Aztán, jött a hír, hogy beteg lettél, de legyőzted kórt. Irigyeltelek. Erős vagy, és nem adod fel a legsötétebb fenyegetések ellenére sem. Dacoltál a halállal. Amikor évekkel később láttalak, vidám voltál. Mindig szerettem a humorod, ez fontos volt a kapcsolatunkban. Leültettél az asztalhoz, és étellel kínáltál. Te főzted, segítséggel, a család most is kitett magáért. A fiunk esküvője volt. Jó háziasszony vagy, emlékezetes nap volt. Akkor már a harmadik rák is elfogyott belőled, mert az életerő kiölte a betegséget megfáradt, törékeny testedből.

Éjjelente, legalább háromszor megyek ki a mosdóba. A gyógyszerek elhagyása után, már a második alkalommal alszom végig az éjszakát. Milyen felfedezés vár rám? Mitől fogok még megszabadulni a vegyszerek nélkül? Kimondottan jól éreztem magam. Olvastam valahol egy történetet, amelyben a beteg itt hagyva a hétköznapok stresszes  világát, néhány hónapra az egyenlítő közeli szigetekre költözött. Se telefon, se hírek. Csak a tenger kékje, és a gondtalan semmittevés. A gyógyszereit teljesen elhagyta. Kezdett helyre jönni, alig néhány hét alatt egészsége visszatért, ezzel együtt a kedélyállapota is jelentősen javult. A változásról úgy számolt be a kezelőorvosának, hogy csoda történt, hihetetlennek tűnt a változás, amit a vizsgálatok is megerősítettek. Újult erővel vetette bele magát a hétköznapokba, a hivatali élet minden gondját ismét magára vállalva. Az állapota rohamosan romlott, végül, vissza kellett térnie az eredeti gyógyszerekhez, de már emelt adagban. Ezt teszi az emberrel a civilizáció, a városi élet. Kísérletemnek nem lehetett része a környezetváltozás, így nem voltam biztos a sikerben. A cél az volt, hogy eljussak abba az állapotba, amikor az étkezési szokásaim megváltoztatásával, egészséges életmód felvállalásával eljussak arra a szintre, hogy elhagyhatom gyógyszereimet. A sikerre némi reményt adott az a tény, hogy nyugdíjas éveimet töltve, bízhattam abban, hogy a kísérlet ideje alatt a stressz nem jöhet számításba, az időmet én osztom be, és nem kell alkalmazkodnom semmilyen közösséghez. Ebben nagyot tévedtem. Igaz, engem nem zavart a tétlenség, viszonyleg könnyen megszoktam, hogy nem kell időre mennem sehova, és nincs olyan kötelezettségem, amit számon lehet kérni rajtam. Nem hiányzott a munka, és a kollégák közül is csak kevesen. Velük azonban tartom a kapcsolatot, időnként összejövünk egy kávéra, megeszünk egy süteményt, és feltárjuk egymásnak legsötétebb titkainkat is.

Már túl voltál a nehezén. Úgy volt, hogy a hosszú évek alatt megismertétek egymást, tovább kellett lépni. Ideje volt összeházasodni. Boldog voltál, és én is örültem, hogy végre levetheted a nevemet, hiszen egészen addig a napig viselted. Felszabadultan, boldogan álltatok a házasélet elé, amely annyi kétséget eloszlatott, és megnyugtatta a környezetet is. Rendeződnek a dolgok, annak rendje, és módja szerint. Nem számoltatok az élet fonákjával, a váratlannal, az igazi tragédiával. Férjed egy este rosszul lett, és másnap, az orvosi beavatkozás hiányába belehalt. Nem gondoltam, hogy ennyi szenvedés után, amin keresztülmentél, még meggyötör a sors. A kórházból hazaküldtek, hogy majd másnap bementek kivizsgálásra. De erre már nem került sor.

Hanyatt fekszem, a vérem lüktet, és hallom a fülemben az ütemes dobogást, szívverésem hangjait, a vízesés zúgását, a szél sivítását. Visszaestem a zuhanásba. A sorsom, én csak így hívom istent, elkerülhetetlen, a szív megáll, vagy egy kis rög elzárja a tüdő fő ereinek valamelyikét. Ostoba egy kísérlet volt. Kérdeztem az orvost, nem ártanak ezek a gyógyszerek? A mellékhatásukba bele lehet halni. Csak annyit mondott, „ha felírom, abba is belehal, ha nem írom fel, akkor hamarabb.” Nagyon meg tudott nyugtatni. Egyszer azt kérdezte, nem félek-e, mert nem rendültem meg a diagnózis hallatán? Azt mondtam neki, hogy nem akarom, hogy betegség tudatom legyen. Ebben egyetértettünk. Este bevettem a bogyókat. Megzavart a gondolat, hogy mások szenvednek, élni akarnak, küzdenek, én meg feladom, mert gyenge vagyok. Elegem volt az önsajnálatból. Addig fogom szedni a gyógyszereket, amíg bele nem pusztulok. Végül is, ez a sorsunk, és ráadásul elkerülhetetlen. Csak az erős embereknek érdemes dacolni a sorsukkal. Meg aztán van egy fontos szempont is, amiről eddig nem beszéltem. Jövőre lesz ötven éve, hogy megbeszéltünk egy találkozót a Lajos-forrásnál. Nem tehetem meg, hogy nem megyek el életem legfontosabb randevújára.

 

  
  

Megjelent: 2018-07-29 16:39:02

 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.