Keresés a honlapon:

Szeifert Natália: A szobrász

Ha író volnék, Luca, írnék neked egy egész könyvet. Megírnálak nekem. Magadnak. Te volnál a nőalakom. Mosolyogsz, azt mondod, bolond vagyok, tudom, hogy annak tartasz, mikor az összes regényes szépségedet csak tapogatom az anyagokban. Mindig, mindegyikben. Látod, ugye?
Ha beléd vágytam, és te épp a piacon diskuráltál a zöldséges fiúval, kifaragtalak káposztatorzsából. És sárgarépából. A gyerekeknek tetszett. Mohón felfaltak.
Olyankor mintha sosem lettél volna velem, újra csak megpróbáltalak elképzelni. És elkezdtem formázni az arcod, agyagból tapasztottalak össze, agyagból, anyagból gyúrtalak, és féltékenyen pofoztalak vizes kézzel. Sikamlós ajkakat formáztam rád, vártalak, aztán csak csépeltem az arcod.
Aztán a zöldségesre gondoltam, és a tíz ujjamat merítettem beléd, ökölbe szorult a kezem a koponyádban.
A részeidet külön-külön akartam érteni, azt hittem, ez lesz az út nekem veled, ahogy formálódsz a kezeim között, és soha el nem készülsz, Luca.
Dühödten gyúrom a melled fehér anyagát, a bikinid pántjának nyomán húzom az ujjam a nyakadig, lassan felfelé, visszhangzik a fülemben, hogy hányszor panaszoltad, nyafogtad, hogy karcsúbb, vékonyabb nyakat szeretnél. Aztán kifaragtalak, és keskenyebbre vettem, csak azért, hogy örülj. De végül nincs eredmény, bármit megváltoztatok rajtad, már nem te vagy. Vagy ha mégis, hát nem tetszel.
És újra a bikinid pántjának fehér vonala nyomán Horvátország, ahogy a lapos sziklán fekszünk, az ujjbegyeim ordibálnak, hogy érjek hozzád. És persze nem bírom ki, simogatni kezdem a vállad, odagördülök melléd szorosan, felkönyökölök, és a bőrömön keresztül, az ujjaim és a tenyerem bőrén keresztül magamhoz veszlek. A kezeim a gyökereim.
Aztán rám szólsz, hogy elfogom a napfényt. Hogy ne fogjam már el. Hogy ne vessek rád árnyékot. Igazad van, de egy kicsit, egy egész kicsit hagyhattál volna még, hogy a tenyeremmel beborítsam a melledet, ha már így födetlenül hagytad, ha már beúsztunk eddig a lapos szikláig, hogy kedvedre levehesd azt a felsőrészt, hogy napoztasd magad. Hogy érjen a fény. Ezért úszunk be minden nyáron.
Neked a nyár mellnapoztatás, és én tulajdonképpen örülök neki, hogy nem veszed le a parton a melltartódat. Ez a kék fürdőruha, amit alig akartál felvenni, mert neked ez nem áll jól, és hogy túl sok látszik ki belőled, nekem kéttenyérnyi feltárulkozás. Sétálok veled, hanyagul lóbálod a szalmaszatyrod. Nézd, te nyálas szájú, napágynyitogató, bronzra barnult hülyegyerek, te tanulófiú, te nyelvlógató, csak nézd a kék bugyiban ringó csípőt, milyen finom és tömény. Nézd.
A csípőd az enyém. Ököllel döngetem az agyagfeneked a műhelyben, megpaskolom, közben ki-kinézek a kisablakon, hogy jössz-e már a piacról, a karodon a kosárral, a kosárban a káposztával, és a hússal.
Amíg élt, mindig arra gondoltam, hogy milyen jó napja lehetett annak a szemtelen zöldségesfiúnak. Annak a mamlasznak, akinek az apja is zöldséges volt. Az apja, az még most is ott ténfereg a stand körül, néha arrébb húz néhány ládát. A fia meg akkorára nőtt, hogy leehette a fejéről a licsit. Aztán eltűnt. Meghalt. Micsoda csapás, mondta az apja, és arrébb húzott egy krumplis zsákot. Nem is tartottak talán licsit. Lichit?
Ez az új mániád, hogy a licsi szépít. Hogy attól maradsz fiatal, és bájos, mert az ám valami mennyei dolog, pedig Luca, én adok neked fiatalságot. Az én testem, az én sejtjeim, az én kezem. Az nedveinket például, ahogy az ajkaidra kenem, és elmázolom az arcodon. Olyan vagy, mint a félkész fejed a műhelyben, piros, nedves, simítani, fogdosni való.
A melleid, amiből a gyerekeket tápláltad, minden nyáron a szemem előtt napoztatod, és arra gondolok, milyen nehéz voltál nekem akkor, azokban az időkben. Egyre csak távolodtak a titkos örvényléseid, és az utolsó hónapokban már a vállamon, a mellkasomban, a gyomromban, a beleimben hordtalak. Kihordtalak téged és kihordtalak titeket együtt, két embert, a fiunkat és az anyját, aki akkor nem volt azonos veled. Két formában léteztél, a lényed kettévált, az én Lucám egy zárt nő lett, mint egy halványuló, lepréselt virág az örökkévalóságba merevített szépségével. Persze nem örökkévaló voltál, minden gyűjtemény, minden metszet elporlad, a lapok megsárgulnak és idővel nem lehet újra fellapozni, mert egy érintéstől azon nyomban szétesne az egész.
Megkönnyebbültem, amikor újra hasonlítani kezdtél magadra. Hónapok teltek el. Nem volt szép tőlem az a türelmetlenség, tudom. De nem mondhatom, hogy megbántam, nem, azt azért nem mondhatom. Sajnáltam eleinte egy kicsit, de már látom, hogy megerősödtem benne, gazdagodtam.
Az anya-lényed, mint valami ősi tenyészállat, lassan fejlődött. A gyermeked akartam lenni, ahogy egyre súlyosabbá alakultál bennem.
Tudtad, az első perctől azt mondtad, fiunk lesz. Boldog voltam, és rettegtem. Gyűlöltem a fölényedet, makacsul, kidobhatatlan gombócként gyűrögettem magamban a mosolyodat, amivel a tükröt jutalmaztad, ahogy nézegetted benne a kerekedő hasad. Néha utáltam, a semmibe kívántam azt a kiskölyköt odabenn.
*
Ugye, emlékszel még az Endrére. Hogyne emlékeznél.
A cselédlakásban lakott mellettünk. Valami menő étteremben dolgozott, azon kívül meg állandóan edzőterembe járt. A teste szép volt. Bronz bőr, széles hát. Ahogy rád nézett, attól újra olyanná váltál, mint a tükör előtti pózban, mintha magadat méregetnéd. Messzinek éreztelek hirtelen.
Nem, Luca, nem mondom, hogy igazságos vagyok. Nekem lehetett, neked pedig nem. Én a férfi táplálékát vettem olyankor magamhoz, állat módra. Tudom, betokosodott baromnak hívsz emiatt, és igazad van, az is egy állat. Nem vitázom veled, és nem vagyok igazságos.
Elég volt kedvesen köszönnie neked, vagy mellettem lehajtott fejjel elrohannia a lépcsőházban, egyszerre nem éreztem magam a birtokos irigylésre méltó szerepében, egyből én lettem az osotba uralkodó. A kikacagott király. A nevetséges bohóc, aki nem csinál mást naphosszat, mint farigcsál, agyagot dönget, fémet olvaszt, és hagyja, hogy a legjobb asszonyt más csókolja.
Az az Endre a zselézett hajával, a fehér ingeivel, amiken sosem gombolta be a két felső gombot. Talán még jóban is lehettünk volna. Barátok azért nem lettünk volna, de ki tudja, talán meg is mintáztam volna. Az az igazság, hogy néha… így is befurakodott a kezem alá. Bosszantóan, idegesítően, kihagyhatatlanul jöttek a válla vonalai, a húsos szája, a feszes karjai. A mellkasának azok a rohadtul gladiátori arányai.
Addigra már igazán gyűlöltem.
Boldog voltam, ha nem éjszakázott otthon és nem képzeltem el, hogy ott alszik meztelenül a fal mögött valahol, az elképzelt legénylakásában, giccses selyemágyneműben.
Amikor a baleset történt, nem éreztem semmit. Lezuhanni részegen a harmadikról a belső udvarra, nem valami rendes dolog tőle. Az egész ház nyugalmát megzavarta. Nem tudtam sajnálni. A szánalom leghalványabb jele sem volt bennem, de az örömé sem. Örülhettem volna, hogy nincs ott többé, mint egy állandóan fenyegető árnyék, vagy inkább mint egy fehér inges szellem görögisten-testtel. De nem örültem. Halvány megkönnyebbülés talán. Aztán valami idegen szomorúság. Nem az a mély, igazi, elkeserítő szomorúság, inkább olyan, mint térdig vízben járni. Megsúlyosbodik tőle a haladás, gyötri ugyan az embert, de nem kínozza igazán. És nem lehet ellene tenni semmit. Ilyen üres-féle szomorúság volt ez, és ez is csak legfeljebb azért, mert végül is, fiatal volt. Harminc körül az embernek ne loccsanjon szét a koponyája a kövön. De nem tudtam elképzelni, mi állhatott volna előtte. Baljós semmi vette körül, és nem éreztem, hogy bármi is kimaradhatott az életéből. Semmi.
Minden ugyanúgy ment tovább, mint mielőtt megszületett, s ez volt az én diadalmam. A bezzeg-énemé. Pedig közben ott bujkált bennem az a régi, ócska, rettentő félelem.
*
Összekeverik, Luca, összekeverik az érzékelést a félelemmel, és elhanyagolják a jelentőségét. Nem vallják be a szükségművészetet, nem csak nem vallják, de szégyenlik. Letagadják, hogy mind félelemből kezdtük el.
*
A komplexitáson gondolkodom. Ahhoz hasonul egyszerre minden, hogy én például mindig csak ugyanabban az egy trikóban tudok aludni. Jól ismered ezt a fehér trikót, a kis lyukat is rajta, jobb oldalon, alul. Ezt még szex után is magamra húzom, azt mondod, hogy ez az én alvósmackóm. Egy alvósmackó-csökevény, minden éjszakára testközelben. Egyszer páncélnak is nevezted. Hogy ezzel tartom magam mindentől távol. Végső soron.
Ez az a trikó, amit mindenre rá lehet húzni. Az én fehér trikóm, ami ki tudja, mi a csudától fehér még mindig, biztosan ismersz erre egy varázslatot, és arra is, hogy összetartsd a szálait szövetként ennyi éven át. Ez hasonlít legjobban arra, amit most komplexnek gondolok.
A lökött Balog Tóni mondta mindig, hogy valami komplexet kell létrehoznunk. És megfont két, karszék szerű, egymásba illeszkedő szobrot, fémlemezekből, mintegy illusztrálandó, mire is gondol.
Emlékszem, azt mondtad egyszer, a fémes tárlatnyitón, hogy olyanok vagyunk, mint két hülye buzi.
Olyanok voltunk, igen, például többször is aludtunk együtt a műhelypadló szivacsán Tónival, mármint egymás mellet, mert hajnalig beszélgettünk, és Ottóék már hazamentek. Össze is bújtunk, ha hideg volt. És télen gyakran volt hideg.
Beszélgettünk, aztán végül csak a Tóni beszélt, és villogott a szürke szemében a kétségbeesés. Nem tudtam, mi villog benne, akkor még nem tudtam, csak néztem, ahogy az állát a levegőbe döfte, hegyes orrának cimpái olyankor vadul kitágultak, és csak beszélt és beszélt.
Csontos ujjaival százszor is megmarkolta a levegőt. Azt hittem, hogy zseni. Végigkísértem a futamait, és elhittem, no, bevallom, elhittem minden tüzét és minden hanyagságát. Valahogy, Luca, még az is megfordult a fejemben (és ezt csak most neked vallom be), hogy az, amit magamban érzek, mindenem, ami az anyag megmunkálására törekszik, nem is bennem van meg, hanem őbenne. Munka közben és nagy megtorpanások völgyeiben, amikor az ember minden addigit megkérdőjelez, ő volt előttem.
Azt hittem (tudom, ez furcsa lehet tőlem), hogy nekem így kell találkoznom a való életben a tehetséggel. Rajta keresztül.
Az is megfordult a fejemben, hogy nekem kell őt istápolni. A teremtő erő ugyanis benne lakozik, tehát azzal tehetem a legtöbbet a jó szobrászat asztalára, s ez által a Nagy Egészhez, ha egy idő után már csak neki dolgozom. Patetikus szarságokat mondok megint, mondod most magadban, ugye?
Igen, nevetséges ez, mint egy szerelem utólag, főleg, ha arra gondolok, hogy azt latolgattam, mikor hagyjam abba az alkotást, s ajánljam fel örök szolgálataimat a barátomnak.
Akkor aztán, egy nyári este, mintha hideg szél fújt volna meg. Olyan dermesztően hallottam ki a szónoklatából a félelmet.
Azt hallottam, hogy ez a fiú nagyon akar valamit csinálni, nagyon ki akar találni. Akkor vettem észre, hogy kifogyott a kedvenc mestereink szavainak újraértelmezéséből, és egyszerre jégtisztán kihallottam a beszédéből, hogy csakis önmagát próbálja kitalálni.
Elment a kedvem a szó legszorosabb értelmében mindentől. Emlékszel talán, alig ettem, hetekig alig beszéltem. Veled se álltam szóba, nem kerestelek. Megérezte persze ő is, tudta, biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy egyszerre átláttam rajta.
Akkor találta ki a márványt. Egy ösztöndíjjal elutazott Carrarába.
Azóta hazajött, márvány nélkül, kétszer nősült, és most furcsa cserepeket meg kővázákat gyárt valami tetőműhelyben, amit az apósától kapott. Ismered a családot. A Tóni a díszmajmuk, ahogy az Ottó mondja. A gazdag család befogadott művésze. Legutóbb az utcán futottam össze a Tónival egy este, mondta, hogy van valami program, de valójában nem ment sehova. Megittunk két fröccsöt, és nem beszéltünk. Aztán hazajöttem.
Ki tudja, lehet, hogy odalent, Carrarában őrzi egy darab márvány a keze nyomát. Remélem.
A belé vetett hitem pont megerősödött, mielőtt kidurrant volna, amikor a fémfeldolgozó mellől lopott acél- és vaslemezekből dolgoztunk.
A boldog idők! Flexszel hasogattunk mobil- és függőszobrokká temérdek lemezt. Ma is ott lógnak a bontásra váró, kis állomásépületben, meg ácsorognak mellette a gazban, a kőkerítésnél, ha csak össze nem szedték őket a fémgyűjtők, s el nem adták kilóra. Ismered ezeket a munkákat, ott voltál. Emlékszem, nem is foglalkoztam veled. Nem váltottunk egy félmondatnál többet. De tudd, hogy ha nem lettél volna ott, az egész nem lett volna ennyire jó. Már akkor is játszottam neked. Miattad.
Igazad volt, mint két rossz buzi, úgy villogtunk egymás oldalán a Tónival.
Ezek voltak az utolsó fémszobrok. Mint gigantikus emlékeztető-cédulák, ma is ott lógnak valahol a lezárt állomáson.
Lógnak, és itt a műhelyben, a barna asztal fiókjában ott vannak a fotók is, amiket az Ica készített, és le is hozták valamelyik lapban.
Milyen boldogok voltunk, meghaladva a kiállítóhelyeket, a köztereket, doboltunk a fémen, mint két urbánus bennszülött, kantáros munkásnadrágban, pucér felsőtesttel, borostásan és részegen.
És utána, amikor az üresség kétségbe ejtett, na, akkor láttalak meg igazán téged.
Az addigi néhány összefekvésük hirtelen mind egy-egy vallásos erejű szertartássá emelkedett. Egy szempillantás alatt megéreztem az ízeidet, a Nagy Munkába vetett, csúfosan széthagyott hitem helyét elkezdte betölteni a kettőnk zamata. Újfajta illatokra és érintésekre lettem érzékeny, és a flexszel együtt elengedtem a Tóni kezét is.
Bánni és sajnálni kezdtem, hogy addig nem voltam elég jó hozzád. Megijedtem, hogy talán örökre kiiktattalak az életemből. Hetekig nem láttalak.
Szívtam a fogam, mint amikor jeges víz ér hozzá, ha arra gondoltam, milyen ostobán érzéketlen voltam, amikor az első kapkodó szex után azt akartam a tudtodra adni, hogy jó lennél szeretőnek. Nem csak lennél, inkább, mintha azt mondtam volna, hogy megengedem neked, hogy legyél a szeretőm. Alkalmilag, hiszen nem vágyom másra, mint a munkámmal való bizalmas, háborítatlan viszonyra.
Hidd el, nem akartalak bántani, se így se úgy, mégis ezt mondtam. Tudod, tudod te jól, hogy nem akartalak bántani, hiszen a te okos jóságod tartotta meg köztünk ezt a vékonyka fonalat. Ezt, amivel beléd kötődtem, s te ezen a láthatatlan hosszú pórázon elengedtél. Sírtál miattam, tudom.
Mi lehetett az, ami miatt mégis megmaradtunk, és főleg, ami miatt te megmaradtál nekem? Rejtély, Luca, titok, láthatatlan. Talán csak te tudod. Vagy te sem.
Attól fogva a gondolataim hátsó szobájában te ültél, álltál, vagy éppen feküdtél, szétvetett lábakkal, állandóan izgalomban tartva engem, mint egy vérszomjas kopót, és mint egy kisfiút, aki a kebledre vágyik térni, és megmarkolni, ha a behízelgő mosolyára kitárod a karod.
Onnantól sejtés voltál bennem, az életem megsejtése és egy időre a félelem is alábbhagyott.
Nem is dolgoztam, emlékezz csak, és mégsem voltam szomorú. Ellenkezőleg. Boldogan vettem neked az édességet a pénzből, amit az egyik acéllemezért kaptam. A vasút mellett a helyi múzeum vette meg, mint modern alkotást és szépen kibiggyesztette a bábos korláttal körbefuttatott udvarára.
Közben az elmélkedéseim hátsó szobájából, a hálószobából, a konyhába költöztél. A biztos tűzhely mellé. Megnyílt az új út, de még hónapokig nem fogtam fel. Talán még emlékszel rá, mit éreztél. Én azt, hogy mostantól te vezetsz, és persze férfiasan újra kétségbeestem.
A múlt fémes-idegenül kongott mögöttem és nem láttam előre. Igen, azt hittem, miattad nem tudok dolgozni. Pedig irtó nagy munkát végeztem. Irtottam és dolgoztam, míg végre összeálltak a cserepek. Az anyagok és agyagok.
Azóta nem vész el a fonal, még ha úgy is érzem, sosem szakad el, legfeljebb meglazul.
De tartani kell, nekem is tartanom kell, nem elég már a te erőd ehhez. Szerencsétlenül, meg brutálisan, meg erőlködve, ahogy éppen sikerül, csak néha elveszek.
*
A részletekben csaholó kutya vagyok.
*
Amikor tisztába kerültem a helyzettel, rögtön magamat kezdtem formázni, barokkosan eltúlozva az arányaimat, különösképpen az orrom nagyságát, görbületének mértékét, és a szám szigorú vonalát. A bronzöntvények meglepőek lettek, a kiégetett figurák nevetségesek.
Aztán meghalt anyád. Egyszer mindenkinek meghal az anyja, mondtad, és nem akartad, hogy veled menjek a temetésre. Csak amikor gömbölyödni kezdett a hasad, amikor minden nap a tükör előtt állva nézted, mintha a belsődbe látnál, akkor szoktad mondani, hogy milyen kár, hogy nem érhette meg.
Mogorva apádtól úgy loptalak el. Nem volt nehéz dolgom, bánatodban átölelni a derekad, épp csak egy könnyed emelés a lovam nyergébe, és már nálam is voltál. És nem zavart a műhelyben a kosz, a hideg padló és a rongyos matrac. Aztán persze a lakás meg a többi, az mind a te érdemed. Az, hogy most a kölykeinknek otthonuk van, minden. Kettőnk közül talán te vagy a szobrász.
Magadat tökéletessé alakítottad a terhesség alatt, tökéletesen gömbölyödő hassal, dagadó mellekkel. A húsod felpuhult és a vonalaid meglágyultak. Bennem pedig felrobbant valami.
Tudtad, előre tudtad az egészet, s én az üvegfalon kívül tipródva morfondíroztam a múlandóságon. Az anyaghoz való közvetlen közelkerülésen.
Kerülhettem-e valamihez közelebb annál, mint amikor a kezembe adták a fiunkat?
Elgyötört voltál, a szád és az egész tested kicserepesedett, mintha kiszáradt, égetetlen agyag lettél volna. Táplálni akartalak. Visszahozni a telt formáidat, megtölteni téged élettel és félretenni. Életre kelteni, de nem élni veled.
Fiunk lett, megmondtad, hogy fiunk lesz, és úgy lett. Megmondtad, hogy másként fogok rád nézni, és úgy lett. Kicsit gyűlöltelek. Nem lehet kicsit gyűlölni.
Formálódtál bennem, izzottál és széthevültél, mintha öntés előtt lettünk volna állandóan. Folyékony voltál és félelmetes. Néha, mint egy betegség, feküdtél az ágyon.
Anyám volt a felmentő sereg, hiába kérted, hogy ne hagyjalak vele magadra, mégis otthagytalak. Tudtad, hova megyek, a Sarkiba mentem, az Ottóval meg a Kemessel.
Gizi nyaka gyűrött krepp papír. Ahogy csapolja a sört, nézem a vékony aranyláncát, és arra gondolok, hogy elfogyott a cigim. Mindig ez volt, és hiába kértük, hogy tartson másik márkát is, azt mondta, nem éri meg, és el kellett gyalogolnom két utcányit az éjjelnappaliba, ahol a dagadt nő ül.
Ül, dagad, és mindig ugyanúgy kérdezi, hogy mit adhatok.
Szívtunk, persze. Néztem a boltban a nő dagadt kezét, ahogy püföli a pénztárgépet, hogy hányszor csinálta végig ezeket a mozdulatokat, néztem, a saját kezemre gondoltam, a bejáratott kezeimre, amik sosem csinálnak egy mozdulatot ennyiszer. Ha csak nem az öngyújtóval. Hogy az én kezemet is így kéne betanítani, be kéne gyakorolni valamit, így kéne besimulni a munkába, valahogy belelopni a gyakorlatba. Állandóan gyakorolok. Csak erre tudtam gondolni, hogy gyakorolok, de nem jól csinálom. Ez nem is gyakorlás, ez az egész egy elcseszett újra-újrakezdés, pedig nekem is mozdulatlanul kéne ülnöm egész nap, csak a kezemet mozdítani, és én is meg kéne hogy kérdezzem minden nap száz meg száz embertől, hogy mit adhatok.
A dagadt nő mindig megkérdezi. És mindig ad.
Én meg, ehelyett, megkúrtam a Vikit a raktárban. Ő tulajdonképpen azért volt ott. Néha lehet az ilyesmit tudni. Ő is tudta, én is tudtam, hogy hátramehetek segíteni kihozni egy rekesz valamit. Annyira egyértelmű egy ilyen helyzet, hogy talán el se tudod képzelni. Még a Gizi is tudta. Aki a Viki anyja lehetne, de nem az. Ha az lett volna, lehet, hogy nyakon vág, de így csak odaadta a kulcsot az övtáskájából.
Szeretnék valami olyasmit írni, hogy rád gondoltam, legalább, habár ez mindenképpen ostobán venné ki magát. Erre mondja Ottó, hogy ez olyan, helyzet, amiből sehogy se jössz ki jól, Bandibazmeg. Ha a Sarkiban ülünk, én vagyok a Bandibazmeg, mert szerinte azon a helyen ezt a nevet kell viselnem. Alliterál, rímel, passzol. Már hogy velem. A bazmeg. Ottó szerint. Jó, hogy nem én vagyok az író. Az Ottó olyan hülye név, hogy arra úgysem lehet kitalálni semmit.
Ott is hagytam őket a Kemessel a sörük mellett, és hátramentem a raktárba. Segítőkész vagyok. Mit adhatok, ugye, egy orgazmust a Vikinek például. Gerincre vágtam a rekeszek közt, durván indultam neki, és amikor már éreztem, hogy remeg belül, amikor úgy voltam benne, ahogy benned szoktam, akkor nem történt semmi. Kemes mesélt párszor hasonlót, és nem hittem el neki, hogy lehet ilyen. Viki lihegett alattam, olyan volt, mint egy lufi, valahogy az egész, mint egy leereszteni készülő lufi.
Úgy próbáltam csinálni, mintha élveztem volna és kiszálltam belőle még mielőtt igazán rám tudott volna nézni. Lehunyta a szemét, minden nő lehunyja. Te vagy az egyetlen, aki úgy tud élvezni, hogy a szemembe néz. Veled tudok csak úgy élvezni, hogy a szemedbe nézek, Luca. Így aztán hónapokig nem is próbáltam újra.
Veled akkor a lassú újrajátszások következtek. A fiunk hízott, gyarapodott, és bömbölt, meg aludt, ahogy kell, és én naphosszat el tudtam tűnődni azon, hogy milyen lenne megint beléd hatolni. Rendesen. Nagy, hatalmas nőket formáztam, akkor csináltam azt a mamma-szobrot, amit úgy szerettél, és a másikat, amit meg ki nem állhattál, pedig szerintem hasonlóak, csak a második sokkal jobb.  Abban, amit kedveltél, több volt a lágyság. A másodiktól állítólag undorodsz. Megnézted és azt mondtad, undorító.
Egy szobor, ami undorító. Én csináltam.
Pedig ragyogó. A legerősebb női szobrom, a legdurvább rettegés formája.  A tömör hús kétségbeejtő ereje. Az áthatolhatatlan nő. Ezen a Kemessel legalább egy órán át röhögtünk. Hozott egy kis szilvapálinkát az apósától, aztán leültünk a műhelybe, és röhögtünk. Közben azon gondolkodtam, ha a Kemessel ketten iszunk, mindig röhögünk. Ha az Ottó is ott van, inkább sírni volna kedvünk. Ilyenek az írók. Egyikük nélkül sem bírom sokáig.
Költözz össze velük!, ezt üvöltötted. Jól emlékszem, amikor Panna lányunk megszületett. Költözz össze velük bazmeg, menj!
Megszülted, hazahoztuk, néztem, és még a fürdetés előtt mondtam, hogy jön anyám, engem meg várnak a Kemesék, hogy megigyuk az áldomást az új kislányra. Rohadt geci voltam, te is  megmondtad. Ahhoz képest, mennyire vártam, és mennyire örültem a kislánynak, annyira sok lett hirtelen. Két gyerekünk lett, Luca, és kettő az sok. De az csak akkor derült ki, amikor ott volt, kicsi volt, szerencsétlen, puha, és tudtam, hogy éjjelente megint bömbölés lesz, és pelenkaszag reggelre, meg fürdetések és tápszerkevergetés, popsikenőcs vásárlás, védőoltás, büfi, hányás, mászás, állandó vigyázás.
Ti nők erre képesek vagytok. Legalábbis képesnek kell lennetek. Neked képesnek kell lenned rá, erre az egész óvva gondoskodásra, míg én... mihez értek én? A lányunktól megijedni tudtam csak. Még jó, hogy fiunk lett először. Kis tökös, a pelenkázón ide-oda gördítve, nézegetve, tapogatva, a végtelen finomságú anyagot, a lehetetlent. Lehetetlen, hogy ebből egy erős, hatalmas férfi legyen valaha. A fiad. A fiunk. Megszokható. Nőtt, és erősödött, és két év múlva már igenis lehetett látni, hogy ember lesz belőle.
De a lány… ahogy kicsomagoltad otthon, ahogy tisztába tetted, csak álltam, és megfagytam a tudattól, hogy egy újszülött nőt látok. A lába közt a dundi ajkakkal körülvett kis nyílás, istenem, egyszerre csak erre tudtam gondolni, Luca, és megijedtem. Neki is én vagyok az apja, de már egyáltalán nem tudtam, mihez kezd normális ember ilyen helyzetben. Mit kezd egy apa egy leánygyerekkel? Amíg a fiamat megtanítom fára mászni, meg focimeccset nézni, vagy egyáltalán focizni, vagy úszni, vagy csúzlit csinálni, vagy vízipisztollyal a harmadikról fejen találni a kopasz bácsikat, meg megtanítom arra, hogy ne húzgálja a lányok haját, addig egy lányt mire taníthatnék? Legyen a te dolgod. Minden legyen inkább a te dolgod. Már a fiamat sem akartam annyira tanítgatni, mert mindig ott lesz egy lány is. Valahogy mindig ott lesz körülöttünk. Velünk. Kénytelenek leszünk vele is lenni.
És persze, te tudtad, hogy jó lesz. De én nem tudtam, honnan tudhattam volna, hogy ez pont így lesz jó. Hogy a lányom is öröm, hogy nem csak feladat, hogy ő is megtanulhat csúzlizni, és pláne, hogy tőle mi mindent megtanulhatunk mi, én nem tudtam. Egészen addig, míg azt nem mondta, apa, sőt, még később is, de addig biztosan rettegve figyeltem, hogy gyarapodik, és azt kívántam, bárcsak örökre csecsemő maradna.
Nem maradt, szerencsére nem, és egy napon azon kaptam magam, hogy legalább tíz gyereket szeretnék, csupa lányt. Persze hallani sem akartál több gyerekről. Nem vagyunk nyulak, mondtad. Nem vagyunk. Csak mégis, honnan ez a gyávaság, úgy egyébként.
A gyerekekbe tudtam felejtkezni egész délutánokat, ha nem voltál otthon, eszembe jutottak a legjobb játékok, amiket csak velük játszhattunk. Nem kellett felnőnöm, és ezt megint csak neked köszönhetem. És már iskolába írattuk a fiunkat, amikor végre újra visszafordultam.
Visszaléptem a műhelybe, a saját csendjeimbe, a saját falaim közé. Egyszerre éreztem hogy letisztultak a dolgaim, hogy gyerekem van, felfogtam, valahogy akkortájt és aztán újra meg újra fel kellett fognom. Hogy gyerekeink vannak, és egyszer csak nem vagyunk felelősek, ahogy talán eddig
se voltunk azok.
Néztem a fiam hátát, ahogy kézen fogva elindul veled az iskolába. Néztem persze a fenekedet is. Bámultam utánatok, a ház oldalát néztem aztán, ami előtt elhaladtatok, foszladozott a vakolat, nemsokára felállványozták, de akkor még a régi szürke festéket dobta le magáról. Néhány helyen kilátszott a tégla. Elindultam a műhelybe és tudtam, hogy semmit de semmit nem fogok aznap csinálni.

Elszívtam két doboz cigit, ismeretlenül szédelegtem az állványok és padok közt, az anyagokhoz hozzá se értem. A formák egyszerre végtelenek és értelmetlenek lettek, és túl sok értelmük lett. És arra gondoltam, hogy ez mind ugyanaz, Luca. Hogy valahogy el kéne mondanom. Hogy minden üres és minden bennünk van.
Hogy talán nem is érted. Hát nem érted, hogy minden iskolával és leckével csak arra készítjük fel magunkat, hogy vágyakozzunk a felejtésre? Nem érted, hogy elkezdi az ember ott, hogy leül egy fallal szembe, hogy az mindent kitakarjon, minden lényegtelent és minden lényegest, és pont így derül ki, hogy valójában semmi sem fontos? Ami fontos, már megvan. És akkor viszont olyan elkeseredetten tudtalak éjjel kúrni, ahogy még soha, ahogy soha senkit, hát nem érted, hogy ez a szerelem? Hogy fájt? Na persze. Nekem is.
*
Mind a ketten hallgatunk. Most mind a ketten másról hallgatunk.
Én az összes idegen érintésről. Nem is fontosak, nem azért nem beszélek róluk, mert bármit el akarok titkolni. Csak simán hallgatok a hazugságokról, pont így hallgathat, pontosan ugyanígy a szar a gazban. Vikikről, Zsuzsákról, kocsmákról, munkákról hallgatok most mélyen. És arról is, ami itt van leírva. Ilyesmiket nem lehet mondani. Pedig mondanom kellene.
S te talán a szomszéd Endréről hallgatsz. Vagy a zöldségesről. Jól teszed, ha róluk. De ha mégis, ha rólam is hallgatsz, azt nem tudom, jól teszed-e. Ha rólunk nem beszélsz, azt rosszul teszed. Érdekel, minden érdekel, azt akarom mondani, hogy ha azért hallgatsz, mert úgy gondolod, ahogy egy régi, nyári estén mondtad, amikor valami hihetetlenül ömlengő szónoklatot zúdítottam rád, hogy te jobb, ha meg sem szólalsz, mert éppen nincs semmi magasztos dolog ami eszedbe jutna. Illetve ami mégis, azt én már előre elmondtam (mert annyit beszéltem akkor, úgy berúgtam a tücskök zenéjétől meg a jó zalai pálinkától). Ha ezek miatt nem szólalsz meg, hát szólj inkább.
Tudni akarom, hogy kell-e az az új epilátor, vagy szeretnéd-e befesteni a hajad, akarod-e, hogy elmeséljek mindent. Sosem tudtam, hogy szólítsalak meg.



(A novella a Palócföldben 2009-ben megjelent írás javított változata.)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-04 20:21:59

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.