VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Marton-Ady Edina: Balaton a plafonon
Balaton a plafonon
Nagy volt rajta a nyomás. Nem emlékezett pontosan, mikor kezdődött, minden csak alakult körülötte, mintha köze sem volna az egészhez, ártatlan megfigyelő, átsiklott felette az élet. Néha megpróbálta visszatekerni a képet, mint aki szétvágott, szemétre dobott, öreg negatívokból próbál összetenni egy nem ismert életet, beazonosítani a honnan-t, a hová-t, az ismert és ismeretlen mosolyokat. Memory. Elhallotta ezt a szót, talán az a vastag bokájú, szőke asszony mondta, aki olyan hamisan énekel a zuhany alatt, vagy a gömbölyű, puha lányka, aki mindig gyorsan szappanozza be magát, valójában nem is számít, mindig csak egy sóhaj a vége, egy félrehúzott, szomorkás grimasz a száj szegletében, hogy már megint elmulasztott valamit. Öregedni kezdett, minden, ami valaha fekete volt rajta, most tompa lett, reszketeg, az apró ráncok árkokká mélyültek. Nézte saját, lassan elszürkülő kontúrjait, a csíkokban történő, lassú kifehéredést, egy női hang jutott eszébe, cseresznyevirágok és hósapkás vulkán képe, lágy mesék az esti mosdásnál, egy idegen ország idegen szokásai, ahol evőpálcikával eszik a rizst, ezt az apró, gyorsan pergő valamit, amit soha nem ízlelhetett meg, az a különös világ, ahol a fehér a gyász színe. Milyen igaz. Hisz elkopunk, mi mindannyian. Kikopunk. Színe vesztett, múló anyag, elbomló részecskeszerkezet. A szellőzőn át, most, megint hallotta a férfi hangját. Erős, reszelős köhögés, öklendezés. Néha csak pár percig tartott, máskor órákig. Mióta. Egy hete, kettő, tizenkettő. Azt hitte, hamar vége lesz. Hallotta az éjszakai, suttogó beszélgetést. Rosszabbodó állapot. Oxigénszint. Fulladás. Gépek. A női hang néha fémesen megcsikordult a könnyektől. Lent az utcán, a bejáratnál, sziréna szól, tompán hallatszik fel a frissen cserélt nyílászárókon keresztül. Minden évben cserélnek valamit. Az ablakkeret alatt belopakodik a levegő. A felújításnál bontották el az erkélyt az emeleten, oda jártak a betegek dohányozni, a jókedvű vagy éppen szenvedélyes vita élettel töltötte meg az ebédszagú folyosókat, vastagon szállt a füst a hegy felé. A kibontott falban újságpapírt, sittet találtak, söröskupakot, használt ruhazsebkendőt, nevettek a mesterek, majd megoldják, azt ígérték. Az erkélyt elbontották, hatalmas ablak került a helyére. Lomb illatú szél szüremlik be alatta. A folyosókon vörös szélű táblák tiltják a dohányzást. Liftzörgés. Végre működik, a mustárszín ajtó hangosan csattan. Nem látja, de tudja, kócos fejek lógnak ki minden ablakon, járókelők néznek fel a halvány, zöld falakra, mohó tekintetek figyelik a hordágyon fekvő férfi érkezését. Pár napig csend, mielőtt újrakezdődik. Köhögés, most szaftosabban. Az öklendezés erőltetett hangjai. Nappal gyengébben, éjszaka erősebben. Csendre vágyott. Megborzongott a saját érzéketlenségétől. Nem lehet ezt kibírni, ezt az elembertelenedést. Érezte, fáj benne valami, régóta fáj. Felnézett. A szellőzőben megült a por. A mennyezeten kacsa formájú folt. Hat hónapja volt csőtörés. Először a Balatonra hasonlított a beázás, sötét volt, szürke, mint a viharos tó, majd tisztulni kezdett, a szélekről haladt befelé. Végül ennyi maradt. Egy sárga, cakkos körvonal, a többi között. Nézte a kiszáradt plafont, szomorúan, ázni vágyott ő is, úgy igazán, csak átadni magát a színtelen, szagtalan folyadéknak, míg el nem felejt mindent, a köhögést, a szirénákat, az öregedést, míg fel nem ázik minden apró darabkája, míg be nem szivárog a legapróbb sejtbe is a nedvesség. Visszavágyott. A régi időkbe, a gépszalaghoz, a fekete üstökére vágyott, a csillogó ezüstláncra a nyakában, arra, amikor még hozzá értek, a hús melegére vágyott, az érintés bizalmasságára. A feszes, ruganyos testére gondolt, a friss, üde illatra a nyakánál, ölelő, daloló vízcsobogásra, majd álomba merült, ott, a száraz, üres fürdőszobában, a kórház harmadik emeletén, és álmodott, mozdulatlanul, öregen, úgy, ahogyan csak a kád szélére dobott, árva dugók tudnak.
Megjelent: 2018-07-19 05:27:10
|
