Mórotz Krisztina: A teknővájó
A teknővájó
Öreg arcában a ráncok olyanok voltak, mint a kérgek árkai a fákon. Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár a berepedt köröm mellett a bőr, sanyarú. Sarjadék fa, cigány akác. Isten ege alatt élt meztélláb. Rettentő szabadságról mesélhetnék e sorban.
– Tudod-e, mi a cigány? Ismered-e az akácot? Betűzzed analfabéta!
Átlátott az embereken. Ki mifajta fán termett, s lehetne-e belőle biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya. Tanulni kell a fákat, melyik mire jó. Engem is ösmert. Magyal? Cser? Jegenye? Magyar? nem szedtem ki belőle.
A parasztok minden évben disznaik hizlalták, teknő kellett és nagykanál számukra a mészároláshoz. Ettől lett tenyere. Tenyerében kenyere. Mutatta egyszer: – Bütykös, barna látod? Mit ér a könyved papírember? Ezzel a tenyérrel lappogattam az asszonyt, s merítettem a hajából; ez, meg a pajtása matattak az ölében. Apám ebbe, a jobbik tenyérbe rakta a szerszámait. Örököltem. Elsirattam egy kölyköt. Csepp koporsót faragtam neki cseresznyéből. A többit fölneveltem. Mind az égre hajtottak! Megint a fák! – Ilyet beszélt az Öreg, a Szép.
Vénnek láttam, sötét, egyenes törzsűnek. Rege a méltóságról, az efféle sors. Nála tanultam az udvaron játszódva a valódi büszkeséget. Fa az. És egy darabka föld. Idő cserezte feketére az arcát. Mesebeli már, mert elszökött a százholdú óperenciákra.
Szeles időben temették.
Fák keseregték a fájó hallgatót. Szomorú dalok voltak mindég a fogára valók. Beszéd volt ez, nem lombsusogás. Nem értettem a csuhás szavait, de felrebbenni láttam a madarakat. Nyugatnak lendültek egyszerre, mikor kirázta alóluk az ágakat a szél. Tölgy. Kőrissel.
Isten könyvében velős bejegyzés:
„Nem tudom, melyik árokparton születtem.”
Megjelent: 2018-06-19 03:44:36
 |
|
Mórotz Krisztina |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
