VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Petrozsényi Nagy Pál: Isten áldja, mérnök úr!
ISTEN ÁLDJA, MÉRNÖK ÚR! Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél. A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép. – Vau-vau! – Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét. Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nemcsak a kutyája, bizony ő is éhes. – Hé, Jeromos! Gyere vissza! Vissza ide! – kacsázott a kutya után. Az a farkát csóválta, de esze ágában volt visszajönni. Körülugrálta a gondozókat, sőt, még meg is ugatott egyet-kettőt. – Mars innen, te tetves kis korty! – vágott rá egy vörös hajú fiatalember. A kutyának sem kellett egyéb, nekirohant a fiúnak, és elkezdte ráncigálni a nadrágját. A parkgondozók felröhögtek. – Hű, az anyád keservit! – Fogd meg! Fogd meg! – hergelte az ebet egy pisze orrú, buldog képű hapsi. A fiatalember talpra pattant, s akkorát rúgott a kutyába, hogy csak úgy repült. Egyenesen a gazdája lába elé. A kutya behúzott farkkal nyüszített. A férfi kezébe vette, megsimogatta. – Szegény Jeromos! Nem sajnálja ezt a szegény párát? – Majd adok én neki, vazze! – vicsorgott a vörös hajú. – Meg magának is. Látja, mit csinált a nadrágommal? Fizesse ki, vagy szétvágom a pofájukat! – Jónak mondod! – vigyorgott egy borostás arcú öreg. – Hiszen ez egy hajléktalan. – Ó, bocsesz! – kacsintott társaira a fiú. – Így mindjárt más! Biztosan éhes a blöki. Megkínálhatom egy husival – lóbált meg előtte egy cubákot. A kutya a hús után kapott. – Kéne, mi? De előbb szolgálj, haver! Hogy hívják? Je…, Jero… – Jeromos. – Ismerős név. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. – Jack London: Az éneklő kutya. – É-nek-lő? És a magáé is énekel? – Igen. A munkások szája a fülükig húzódott. – Hát akkor halljuk! – gúnyolódott a buldog képű. – Ezt én is meghallgatnám! – Majd máskor. Most… ebédelni megyünk. – Ahogy akarja. Pedig itt sem járna rosszul. Látja ezt a pöttyöst?[1] A fele a magáé, ha megénekelteti a kutyáját. – Köszönöm. Maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst. – De felvág ez az úriember! És milyen szépen beszél: maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst – utánozta a napszemüveges férfit. – Ej, hagyjátok már békén! Mi akartok tőle? Ha menni akar, menjen! – vette védelmébe egy középkorú, szomorú tekintetű munkás. – Isten áldja, barátom! – Várjon! – szólt közbe a borostás arcú öreg. – Ez a kutya engem is érdekel. Van nekem is kettő. Persze egyik sem kornyikál. Mint ahogy a magáé sem, hacsak be nem bizonyítja. – Minek? Ha hiszik, hiszik, ha nem, nem. Volt szerencsém! – És ha összedobnánk pár forintot? Talán, ki tudja, még meg is venném a kutyáját. – Azt már nem! – horkant fel a férfi. – Bebizonyítani, fellépni egy, eladni kettő. Ez a „blöki” a barátom, és egy barátot nem szokás eladni. – Fellépni? Esetleg mást is tud? Akkor annál inkább érdekel. Én nagyon bírom ám a kutyákat. Rendben van! Ezer forint elég lesz? A férfi tétován meredt az öregre. Túl éhes és szomjas volt, meg melege is ahhoz, hogy produkálja itt magát. Egy kis pénz ugyan jól fogna, mellesleg fel is szokott ő lépni időnként, de hát ezek is szegény emberek! – Nem, hagyják! Jó helye van annak maguknál. – Nana! Úgy nézem, igaza van a Pepinek. Maga nagyon felvág, polgártárs. Nem volt maga azelőtt valamiféle igazgató, elnök vagy ilyesmi? – És ha voltam? Mit változtat ez a dolgokon? – Sokat – kászálódott fel a borostás állú, és közelebb lépett a vékonydongájú férfihoz. – Még az is lehet, hogy ismerem. Levenné a szemüvegét… igazgató úr?! – Nem. – Mindjárt gondoltam. Inkoni… kognitóban…, vagy hogy mondják, akar maradni. Meg a társaságunkat sem csípi, ugyebár. – Ugyan, félreért! Miért ne csípném én önöket? – Mert, ajjaj, tudja azt mindenki: túl büdösek vagyunk mi maguknak. Büdösek, analfabéták és csórók, tisztelt elnök úr. De lám, a Jóisten fújt egyet, azzal őkelme ugyanoda került, sőt, egy fokkal még lejjebb, mint ahol mi vagyunk. – Na ne! Tudja mit? Üljön vissza a fűbe, és nézzen végig… ingyen bennünket! – érezte meg a férfi a szavakban lappangó keserűséget, fájdalmat. – Jeromos, mutasd meg nekik, mit tudunk! A továbbiakban bemutatott néhány ügyes számocskát. Nem voltak ezek nagy produkciók, de aki szerette a kutyákat, azoknak megfelelt, meg is tapsolták őket lelkesen. Különösen az utolsót, amikor Jeromos elkezdett énekelni, pontosabban vonítani és táncolni. – Brávó! Ügyes kutyus! – tapsolt az időközben összeverődött közönség. A szakállas meghajolt, és ha már így alakult, egy szatyorban összetányérozott pár forintot. – Beismerem, tévedtem, amikor azt hittem, csak blöfföl azzal a kutyával – mondta az öreg, amint magukra maradtak. – Nem adná el nekem mégis, igazgató úr? – Ne haragudjon, de… nem. – Ez az utolsó szava? Adok érte tízezret. Nem volt ez sok, mások kétségkívül többet is adtak volna, de hát az öregnek ez is túl sok volt egy kutyáért. – Még százezerért sem. – Hát ha ennyiért nem adja, ideadja ingyért, a picsába – vágott a szemével a vörös hajúra, az felkapta az ebet, és el kezdett vele szaladni. A szakállas utána, utolérte, és a földre teperte. – Szemét gazfickó! A kutyámat akarod elvenni? Nesze! – vágott a fiatalember arcába. Egymásba fogódzva tekeredtek egy virágágyásba. Jeromos besegített, és tűhegyes fogait a vörös hajúba mélyesztette. A közmunkások körülvették a birkózókat. – Válasszuk szét őket! – dobta be az ötletet a szomorú tekintetű részvéttel. – Üssük agyon az ipsét a vakarcsával együtt! – köpött a markába a buldogarcú. A kör összébb szűkült. – Mi folyik itt? Hagyják abba rögtön! – nyomakodott ekkor a körbe egy nagy tokájú, karvalyorrú ember. – Szórakozunk, szórakozunk? Veres úr, a vállalat egyik főnöke törölgette arcát a parázsló napfényben. – Hé, maga! – rúgott figyelmeztetően a fiúba. – Kérdeztem valamit. A vörös hajú megtépázva támolygott talpra. – Ez a csöves megtámadott – kapkodott levegő után. – És maguk? – rivallt a többiekre a mérnök. – Nem találtak jobb helyet a verekedéshez? Az iskoláját az anyjuknak, a virágaim! – tévedt a tekintete a feldúlt virágágyásokra. – Vegyék tudomásul, hogy levonom a bérükből! Lusta, mihaszna népség! Ezért fizetjük mi magukat? Még egy ilyen cirkusz, és azonnal repülnek. Megértettük egymást? – Igenis. – Hangosabban, nem hallom! – Igenis, mérnök úr! – Na, megjárja! Valahogy így felelnek az iskolázott emberek – hangsúlyozta gúnyosan az iskolázott szót. A közmunkások lesütötték a fejüket, de csak azért, nehogy a karvalyorrú meglássa a szemükben felszikrázó fényeket. – Maga meg kicsoda? – fordult a napszemüvegeshez a mérnök úr. – Parancsol? – Megkérdezhetem, miért zavarja az embereimet, amikor dolgoznak? – Bocsánat, már el is mentem, mérnök úr. – A magáé ez a harcias kiskutya? – Az enyém – válaszolta a sovány és öreg egyszerre. – Két gazdi egy kutyával. Különös. Hogy hívják? – Jeromos – vágták rá ismét egyszerre. – Furcsa, hogy ennyire ragaszkodnak ehhez a vakarcshoz. – tűnt fel a mérnöknek. – Ennek oka van, talán érdemes volna megtudni. – Szép, kedves állatka. Idomított? – Az. Nagyon is – áradozott együgyűen a jó öreg. – Tud ez mindent. Még énekelni is, a kiskésit. – Hű, ha ez igaz, akkor sokat ér! – futott át a mérnök agyán hirtelen. – Egész jó pénzt kaphatnék érte, ha eladnám. Vagy inkább ne adjam? Épp a minap ígértem a fiamnak egy kiskutyát… Jaj, ne etessenek ilyen maszlaggal, uraim! Efféle dolgok csak a filmekben léteznek. És ez a mese a gazdikkal sem éppen világos, ezért amíg ez kiderül, lefoglalom Jeromost az önkormányzat nevében – vette az ölébe hanyagul. A közmunkások szinte egyszerre kapták fel a fejüket. – Nem javaslom – lépett a szakállas a ravaszul sunyorgó mérnökhöz. – A kutya az enyém, és az is marad, Veres úr. – Maga ismer engem? – Nagyjából. – Érdekes, én nem emlékszem magára, bár a hangja, termete elég ismerős. – Szabad? – vette ki Jeromost a férfi kezéből. – Az erő legyen magával! – Állj, ne engedjétek elmenni! – parancsolt embereire Veres úr, és a szakállashoz sietve, lekapta napszemüvegét a szeméről. – Varga kolléga! Jól sejtettem! Ezért voltál hát olyan ismerős. A két férfi farkasszemet nézett egymással. – Látom, jól megy sorod mostanság. Kicsit meg is híztál, mióta utoljára láttalak. – Tényleg? Hanem te, úgy tűnik, ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt. A férfi arcát elöntötte a vérhullám, és már ütött is. Régi számadás volt ez, s csupán a sors szeszélyén múlott, hogy nem tudta pontra tenni eddig is ezt a mitugrászt. Úgy vágta gyomorszájon a szakállast, hogy az hétrét görnyedt kínjában. – Hogy mondtad? Ismételd el, ha van merszed! – Te ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt. Puff! A tiszteletreméltó mérnök úr a változatosság kedvéért a szakállas arcába vágott az öklével. – Hohó, pillanat! Mit művel ezzel az emberrel, mérnök úr? – szólalt meg a karvalyorrú mögött váratlanul valaki. – Á, biztos úr! Kísérje be, kérem, ezt a garázdát! Nézze, mit csinált! – mutatott a letaposott virágokra. – És ez még nem minden: erre a szegény fiúra, sőt, még rám is támadt, amikor felelősségre vontuk emiatt. – Önre? De hiszen én úgy láttam… – Csak védekeztem, biztos úr, úgyhogy, mint mérnök és önkormányzati képviselő utasítom, vágja sittre azonnal. A derék rendőr nagyot nyelt. Ma éppen harmadszor. Pechjére ismét a város egyik oszlopfőjét fogta ki. És ilyenkor mit tehet egy jó rendőr? Behunyja a fél szemét, és nyel egyet. Hacsak nem óhajt a szél ellen pisilni. – Kérem a személyijét! – szólította fel a szakállast. – Igen, igen… Köszönöm! – A magáé? – kérdezte a vörös hajútól. – Rendben van! Akkor nézzük a tényállást! A képviselő úr szerint önt megtámadta ez az ember itt, nevezetesen Varga Vince úr. Kíván-e panaszt tenni ez ügyben? – Nem – válaszolt rövid habozás után a közmunkás. – Nem? Aztán miért nem? – Mert nem támadott meg. Mi csak… csak úgy hülyültünk, ahogy a fiatalok szokták egymás közt. – Értem. És a képviselő urat? Ki tanúsítja, hogy így történt? Például maga! – szúrta ki a rend őre a borostás arcú öreget. – Mesélje el, mit látott! – Semmit. Nem támadt rá. Én legalábbis nem láttam, pedig végig itt voltam. – Jó. Maga? – fordult a buldogképűhöz. – Én sem. – Ebben az esetben további jó munkát kívánok! – tisztelgett, és peckesen folytatta körsétáját a városban, utána Veres úr olyan képpel, mint aki savanyú almába harapott. – Köszönöm – fogott kezet a közmunkásokkal Varga úr. – Viszontlátásra! Ha találok egy okos kiskutyát, elhozom magának – ígérte meg az öregnek. – Isten áldja, mérnök úr!
Megjelent: 2018-05-30 04:11:57
|
