Videó

Az M5 videója




Keresés a honlapon:


Köves István: És ezt akkor most hogy?

 

 

 

És ezt akkor most hogy?

 

Az irodaház fennhéjázó kivagyisággal illeszkedett, illetve éppen az, hogy egyáltalán nem illeszkedett az egyébként nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, kicsit talán kétségtelenül lusta, már-már tunyának mondható, de feltétlen biztonságot nyújtó kisvárosi környezetbe.

Bárhonnan, bármelyik irányból érkezett az érdeklődő polgár a Fő úton, busszal, gyalog vagy kerékpáron, Suzukival vagy Mercedesszel, a közlekedési csomóponthoz közeledve, az úgy nevezett központban kikerülhetetlenül tornyosult eléje az új székház beléptető-rendszeres, zümmögő-liftes, légkondicionált, huszonegyedik századi csilivili épülete.

Mint egy hatalmas napóra mutatója, az árnyéka délutánra határozott vonallal osztotta két térfélre a szemközti járdán az oda kitelepült közkedvelt vendéglő-cukrászda asztalait: az árnyékban állókon párásfalú sörösüvegek, a napfényben ragyogókon maszatfátylas fagylaltkelyhek sorakoztak a fölöttük beletörődve ejtőző vendégek orra előtt.   

Ez a hazai átlaghőmérsékletnek megfelelően langymeleg délután meglepően sok embert talált az utcán, köztük fiatalokat és öregeket, fegyelmezetteket és hanyagokat, tervezgetőket és reményvesztetteket, hűtleneket és csalódottakat, eladókat és eladottakat, árulókat és elárultakat – de csak ketten voltak, akiknek egy fonálra fűzött sorsa magára vonta a többség figyelmét, egy férfi és egy nő, az ő közeledő lépteiket követte kandikamerás tekintetével a kisváros jeles közvéleménye, s a sandán leselkedő és a leplezetlenül bámuló szemekben, többnyire fele-fele arányban, kíváncsiság és irigység bujkált.  

Ellenkező irányból, de szinte egyszerre érkeztek.

Nem biztos, hogy csak a vakszerencsének köszönhetően.

Tán két lépéssel előbb lépett a közepes termetű, választékosan öltözött, határozott, parancsoláshoz szokott mozgású férfi a járdán elkerített terasz dobogólépcsőjéhez, látszólag ügyet sem vetve az őt követő művésznőre, a kisváros közismert és népszerű primadonnájára, akinek hajviseletét, szoknyahosszát még ma is etalonként követték a középiskolás diáklánykák, noha az első premierjének zajos sikerére igazság szerint csak az anyukáik emlékezhettek szemtanúkként.

 

A férfi, Bánki Csaba apátlanul nőtt fel, mégis tisztelettudó, szavahihető kamasszá cseperedett, s amikor édesanyja inasnak adta a gyermektelen nagybácsihoz, erősen elhatározta, hogy belőle becsületes asztalosmester lesz.

Az említett nagybácsi, Bánki József a település egyetlen faiparosa volt, az amúgy közkedvelt Bánki Dodi, de bizony az ő keze alatt Csabából nem igen lett sem asztalos, sem mester.

A munkanapja nyáron hajnali ötkor, télen hatkor kezdődött, a főnöke egy órával később jött le a műhelybe, addig szertartásosan megreggelizett, s elvárta, hogy inasa az alatt tisztára seperje a műhely előterét és a járdát.  

Aki járt már fatelepen, tudja, onnan aztán lehetetlen maradéktalanul eltüntetni a fűrészport, még ha szellő sem rebben, akkor is mindig kavarog belőle valamennyi a levegőben, s amint teheti, leül valahova, vékonyan, de jól láthatóan, s az első lépésre fölkavarodik újra, fátyolosan szitálva a ferdén sugarazó napfényben.

– Ez neked el van takarítva? – kérdezte a főnök úr, s választ nem várva meglengette a markába szorított méteres lécdarabot, s indulat nélkül, de keményen odacsapott az inas lábszárára kettőt-hármat, aki az  első alkalommal meglepődve fölkapta a lábát ugyan, de tiltakozni nem mert, s másodszorra még el is mosolyodott, gondolván magában: ennyit igazán ki lehet bírni.

Minden napjuk így kezdődött. A verés után mehetett Csaba is kapkodva befalni reggelijét a konyhába, de igyekeznie kellett, mert Bánki Dodi hajtós munkás volt, nehéz volt a tempóját követni, márpedig elvárta, hogy az inasa minden mozdulatát kövesse. Munka pedig rengeteg volt, leggyakrabban különböző méretű és különféle minőségű parkettát szabtak s kötegeltek, de ha még világosban legyártották az aznapra megrendelt mennyiséget, akkor sötétedésig nekiláttak a másnapra előkészített gerendák, oszlopok, kiváltók fűrészelésének, simításának.

Mégsem gyűlt benne harag a nagybácsi ellen, egyszerűen csak megengedés nélküli emberré vált, valahogy kihűlt, belefagyott az indulat, ha rágondolt, üres volt a lelke, mint egy fenekevesztett vödör, ezért még csak kárörömet sem érzett, amikor egy reggel a gatter kékesen kanyarodó acélfogai meg sem cikkanva, a deszkavéggel együtt tőből levágták Bánki Dodi izmos mutatóujját is, csak nézte Csaba a lába elé hullott, vérző csonkot a fűrészporban, és berögzült mozdulattal a cirokseprő után nyúlt.  

 

Amikor aztán a helyiek nem kis meglepetésére ebbe a kisvárosba is leszivárgott óvatosan az úgy nevezett rendszerváltozás, gyorsan átalakult a családi fatelep, készségesen alkalmazkodva az újonnan megjelenő luxus-vevőkör igényeihez. Aki valamit is adott magára, Bánki Csabától rendelte meg a modern műanyag nyílászárókat, az ő emberei járták sorra felújítani a különféle beosztású fontos emberek szolgálati lakásait, előbb a szalagparketta ment, azután a padlófűtés-szerelés, az import csempék fölrakása a megunt, kopott fehér helyére, a termo-ablaküvegek, a geometriamintás járólapok az erkélyekre, teraszokra, aki különleges zuhanykabint akart, mondjuk programozott vízsugarút vagy színes tálcásat, Csabával hozatta Pestről. Ő jelent meg emberei élén, amikor a fényvisszaverő hólyagos, üvegbetétes bejárati ajtókat állították be az újgazdagok családi házaiban, s aztán már természetesen ők szállították az automata garázskapukat, a klímákat, velük lehetett megbeszélni a kis úszómedencék dolgát, amihez az engedélyeztetést is vállalták, hiszen a szinte baráti közegben könnyedén közlekedett a Csaba fiú – mert akkoriban így emlegették – a régi tanácsházában berendezkedett polgármesteri hivatal újmódi útvesztőiben.         

Akárhol, akárkinek dolgoztak, mindenhol akadt „okosban” megoldandó kérés, és mindenhol akadt megjegyezhető, megfigyelhető különlegesség, ami mind bekerült a növekvő tekintélyű vállalkozó legendás menedzsernaptárába, amit állítólag még a vécére is magával vitt. Tudnivaló, hogy azokban az ügyletekben nem volt minden tiszta, nem lehetett minden tiszta, vagy a pénz, vagy az árú eredete mutatott a rövid idejű szabadságvesztés paragrafusai felé. „Mindannyian a piacról élünk!” – volt akkoriban a megállapodások zárómondata.

Így aztán azon már senki sem csodálkozott, hogy közéleti férfiúvá emelkedve hamarosan bekerült a város vezetői közé, s amikor a sikkasztásért leváltott műszaki osztályvezető utódját keresték, már mindenki az ő személyére gondolt. Meg is választották, ellenszavazat nélkül.        

Most is úgy érkezett a teraszra, ahogy a győztesek szoktak, a jól ismert „nézzük, ki akar itt megalázkodni” – mosolyával. 

Alighanem a pultos valahogy riaszthatta a tulajt, Rózsa urat, mert az személyesen sietett az érkező vendég elé.

– Isten hozta, Bánki úr! – mondta távolabb is jól hallhatóan, s lényegesen visszavett hangerővel folytatta: – Kezeit csókolom, művésznő drága!

– Jó napot, Rózsikám! Megy a bolt?  

A vendéglőt különböző titulusokkal évtizedek óta mindenki megelégedésére vezető Rózsa Miklóst csak Csaba merészelte Rózsikámnak szólítani, de ő meg is tette, ha kellett, ha nem, éppen csak azért, hogy éreztesse, kinek hol a helye ebben a kifényesedett, derűs világban.

Különben szeretett a nevekkel szórakozni. Előbb vagy utóbb mindenkire sort kerített. Maga magát sem kímélte: – Csaba vagyok, aki nem mindenkivel bán ki! – harsogta mellére mutogatva, és hátravetett fejjel, az illendőnél egy kicsit hangosabban nevetett, közben cimborái tekintetében a megalázkodás, az alávetettség jeleit ellenőrizve, keresve.

Rózsa úrnak azonban szeme sem rezdül az otrombaságtól, „Ugass, bugris!” – gondolja rutinosan, s derékból kissé a kérdező felé fordulva feleli: – Nem panaszkodunk … – közben háta mögött, takarásban maga mellé inti a jól fésült, fiatal felszolgálót, s attól kezdve ketten celebrálják a rangos vendég fogadását, tisztázzák, hogy nem a teraszon kell helyet teremteni, hanem szokás szerint a különterembe mennek, ételrendelés nem lesz, terítéket leszedni, a művésznőnek a felszolgáló fölsorolta választékból, „fagylalt, parfé, gesztenyepüré, somlói galuska, habroló” semmi sem tetszik, tanácstalan néz föl párjára, aki dönt is helyette: – A hölgynek tonik jéggel, nekem a speciális aperitif betéttel!

Közben beérnek a különterembe, ami amúgy semmi különös, csak egy, a szárazraktár ajtajához vezető folyosóból leválasztott ablaktalan benyíló, a két asztalon-széken kívül más alig fér el benne, a vakablak előtt kalocsai mintás száda a porfogó, az ajtó mellett régimódi légypapír lóg a mennyezetről.

Amíg a főnök tapintatosan megáll az ajtónyílásban, s igyekszik nagyobb presztízsveszteség nélkül kihátrálni a jelenetből, addig a felszolgálófiú szempillantás alatt hozza a rendelést, jobbról kerülve teszi a kedves vendégek elé, előbb a hölgynek a hosszú, kecses pohárban a halványzöld üdítőitalt, benne a kavargó jégkockákkal, mellé teljesen fölöslegesen külön szalvétán a piros szívószálat, mert a művésznő úgyis mindig pohárból issza, még a száját sem töröli meg közben, aztán külön mozdulattal, szertartásosan a férfiú elé a féldecis metszettüveg-pohárkában a szintén előhűtött kóser szilvapálinkát.

– Kedves egészségükre! – mondja üde, megnyerő mosollyal, úgy, hogy feltétlenül kivillanjon hibátlan fogsora, s egyet hátralépve folytatja: – Hozhatok még valamit?

– Rendben van, fiam, ennyi – nyugtázza igyekezetét Bánki Csaba –, egyelőre ennyi. És akaszd be az ajtót, ne zavarjatok, csak ha ég a ház. Azt a szart meg kapcsold ki – mutat a fejük fölött kavargó csillárnyi ventillátorra.      

Ahogy lelassulnak a szélkavaró lapátkerekek, megnyugszik, majd függőlegesbe egyenesedik az addig össze-vissza kavargó enyvsárga légyfogó-papírcsík is.

Ülnek egymással szemben, az irigyelt pár, elnéznek valamerre, percnyi csönd zuhan közéjük. Találkozásaiknak az évek során kialakult valamiféle menetrendje. Már nem sok meglepetést tudnak okozni egymásnak.

 

A férfi végre a pálinkáért nyúl, de mielőtt fölhajtaná, két ujja közé fogja a helyre kis műanyag kardocskát, hegyén a rátűzött, billegő gyümölccsel. – Honnan a picsából van ezeknek mindig friss cseresznyéjük? – mormogja választ nem várva, s unottan a nő szájába tolja a delikáteszt.

A művésznő ajkaival O-betűt formáz, s hálásan elővillantja a megetetett madárfióka csábpillantását, azaz hátrafeszíti a fülét, ettől megemelkedik a szemöldöke, s rögvest kifényesedik a szeme fehérje.

– Uram, Isten, most meg mit bámul ez így? Erről a szemről, nézésről írta valamelyik hülye pesti firkász, hogy „színpadra lépésekor pillantása, mint az éjszakai távolságibuszok messzehatoló reflektorai”? – töpreng a férfi. – Még hogy messzehatoló? Anyja picsája!

Az az igazság ugyanis, hogy a művésznő rövidlátó. Nem nagyon, de ezt is erősen titkolja, mert ennek következtében pupilláját képes az éppen előtte álló akárki emberfiára – ezen természetesen csakis tetterős férfiembert értve – olyan koncentráltan sugarazni, hogy az szentül hiheti, egy testét-lelkét őszintén elébe táró, minden ellenállásra képtelenné lett nőstény készül éppen hódító ölelésébe omlani. (Vagy omolni. Ne szőrözzünk, a nem kívánt törlendő!) 

A férfi lenyeli a szeszt, közben a meglebbenő légypapírt nézi, a mézbarna gyantaszerű ragacsban kapirgáló, támaszt nem találó légylábak százait, a kaszáló póklábak céltalan rángását.

– Azt ígérted, kimegyünk a nyaralóba! – szólal meg a művésznő. Csak szemernyi szemrehányást kevert a hangjába, amúgy jókedvű volt, legalábbis annak látszott, tudván, ha valaki eléggé jókedvűnek látszik, az már olyan, mintha jókedvű is lenne.

– Ha ígértem, meg is tartom. Kimegyünk.

A férfiban oktalan indulat támad, ahogy nézi a nő nyakán a pulzáló verőér kék árnyékát.

– Kimegyünk – ismétli meg nyomatékkal –, de nem ma. Valami közbejött. Viszont a pályázatotokat most nyugodtan megbeszélhetjük.

 – Úgy készültem, hogy … – a művésznő megemelte a mondathangsúlyt, mint aki szinte maga is unja fölsorolni, mit, hogyan tervezett, ám közben arra gondolt, a fene se kívánkozik ebben a hőségben abba a lepukkant nyaralóba, legutóbb még a medencébe se volt érdemes bemenni, bűzlött a belerohadt falevelektől, a napozóban a kiégett fűcsomók közt hosszú filteres csikkek fehérlettek, a bokor alatt törött pohár üvegszilánkja csillogott a perzselő fényben. Igaz, az ágynemű legalább mindig frissen felhúzott, élére vasalt, hűvös, el kellett ismernie, arra legalább a Csaba is finnyás, de még akkor sem, görcsberándult a gyomra a lehetőségtől, hogy át kellene ölelnie és széttárt combjai közé kellene fogadnia ezt a rázuhanó, csatakosra izzadt, elkényelmesedett férfitestet, minden ellihegett utálatos kívánságával együtt.

 

A férfi egy hatásosnak szánt mozdulattal kikapcsolja mobiltelefonját, s kettejük közé teszi az asztalra. Papírlapokat vesz elő a villámzáras irattartóból, kiteregeti a nő elé, hagy lássa a fekete filctoll gátlástalan firkálásait, áthúzásait, az ellentmondást nem tűrő felkiáltójeleket.  

– Megolvastam a jövő évi műsorterveteket. Már megint öt zenés, és mindet a férjed rendezné? Ne már!  Egyet hagyjatok meg a pesti új fiúnak. Úgy mehet. De abból te maradj ki, elég neked négy főszerep egy szezonban, primadonnám – mondja és mereven a szemébe nézve benyúl a nő lába közé, s öklével dörzsölni kezdi a csiklóját.

– De Csaba, kérem! Én nem vagyok …

A férfi válasza akár a baltacsapás:

– De bizony, hogy az vagy, kurva vagy, most az én kurvám! – Nyitott tenyérrel üt, éppen csak miheztartás végett, úgy folytatja: – És most szopni fogsz, az anyád úristenit, mégpedig szorgalmasan, na igyekezz!           

A pofon, a kíméletlen, durva rántás készületlenül érte. Közel került az ájuláshoz, iszonyú fájdalmat érzett, összepréselődött bal melle lüktetett a férfi markában, hajtövére, fülére mintha forró olaj ömlött volna, mire levegőhöz jutott, már a férfi előtt térdelt, egyik lába félig az asztal alá csúszva, szájában a férfi megmerevedett faszával úgy bólogatott, mint a dallasi  mezők szüntelenül üzemelő olajkútjai a tévében. Látni szinte semmit sem látott, orrát megcsapta a trendi dezodorillat és a bűzlő férfi-izzadság keverékéből összeállt ismerős szag, füléhez a távoli hangok előtt csak a férfi lihegése, elégedett nyögései jutottak el, de csak az egyikhez, mert a másik még mindig csak csengett a rendre szoktató pofon nyomán.

A süket percek múltán fátyolos szemmel, de álmos-alázatos mosollyal került elő az asztal alól.

Lassult, bizonytalan mozdulattal hajolt az elégedetten hátradőlt férfira: – Köszönöm … – súgta az arcába, és a szájára tapadt.

– Na, ugye, a nyalakodó istenit az anyádnak! – gondolta a férfi, és úgy döntött, most már tényleg ideje végleg lezárni ezt a kapcsolatot. 

Az emberi neuron még ma is versenyképes a legmodernebb processzorokkal szemben. Már ami az érzékelést és az információáramoltatást illeti. Amiben lemarad, az a visszacsatolás sebessége, a válaszreakciók indítása.

Bánki Csabát most hideglelősen megdöbbenti a felismerés, hogy azt érzékeli, a szenvedélyes csók végeztével hogyan siklik nyelvén feltartóztathatatlanul a torka felé saját megkocsonyásodott ondója.

Egész testét riadóztatja a gyomrába markoló undor, menekülve löki el magától a nőt, görcsbe szoruló mellkasából elemi erővel készül kirobbanni a kiáltás, megcsikordul alatta a karszék, ahogy földobja magát belőle, és állkapocsszakadásig tátja hatalmasra a száját.

Ugyanebben a pillanatban, mintha gondosan megtervezett időhálóban esnének meg a dolgok, több száz leforrázott hátú keselyű kétségbeesett vijjogása hasítva töltötte be a levegőeget, de olyan brutális fizikai erővel, ami nemcsak lehetetlenné tette hosszú másodpercekre a légvédelmi szirénák háborús filmekből jól ismert hangjának azonosítását, de akár csak még a normális lélegzetvételt is az azt követő rémült, fagyos néma csöndben.

„Figyelem, figyelem! A katasztrófavédelmi hivatal közleménye: a csökkentett idejű riasztást hallották. Ez csak próba volt! A próbának vége! A próbának vége!” – zengett aztán a hangrobbanást követően az irodaház felöl, a rejtett hangszórókból.

– A mocskos kurva anyátokkal próbálkozzatok, azzal! – dühöng fülére szorított kézzel a felszolgálófiú, aki már szólt a főnöknek, hogy őszre keressen valakit ide, mert szeptemberben ő már Londonban kezd (ahol fölkeresi majd a Highgate temetőben Marx Károly sírját). Végigfuttatva tekintetét a terasz felbolydult tarkabarka vendégseregén, egész teste megfeszült, farkasmód megcsikorgatta hibátlan fogsorát, s mintha minden izma egyetlen mozdulatra készülne, a lábujjától a sarkáig, föl a lábszárán, a térdén, a combjában, a derekán, a hátán, a vállán, a felkarján lefutva a könyökéig, végül a kézfejében, az ujjaiban gyülekezett az indulat. Jobb térdét megrogyasztotta, ellazította formás farpofáit: – Ezt nektek, gecik! – bökte maga elé elégedetten, és egy egészségeset, amolyan huszárosat belefingott a csodás jövő ígéretével telített levegőbe.

Lehetne szebben is mondani, de az már nem lenne igaz.

  
  

Megjelent: 2018-04-30 16:37:11

 

Köves István (Budapest, 1938. 03. 29.) költő, drámaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.