Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


N. Czirok Ferenc: A másik lélek titka – Misztikus novellaregény 1. rész (A másik lélek)

 

 

A másik lélek

  

„Minél kevesebb bizonyítékod van a természetfelettire, annál jobban hiszel benne.”
Mirko Kovač

 

A városi temetőben sétált. Szerette a hatalmas platánfák tavaszi árnyékát és a bénító csendet. A heti temetői séta úgy tartozott életéhez, mint a vasúthoz a vonat. Ha nem járnának vonatok, semmi értelme sem lenne a végtelenbe vesző párhuzamos sínrudaknak. Két szokatlan cselekedete: a heti temetői séta és a vágányok végtelenbe vesző vonalainak hosszú szemlélése még gyermekkorában vált számára rítussá. Szertartássá válásának oka egy egyszerű és folyamatosan felkínálkozó kérdés volt: hogyan tovább? 

Temetői sétái alkalmával talán ő volt az egyetlen ember, aki a huszadik század legvégén nem sietett sehová. Elnyújtott lassúsággal lépegetett. Minden keresztről és sírboltról leolvasta a neveket és a sírverseket. Legjobban a nevek érdekelték. Saul Dávid, olvasta az egyik keresztről. Ennyi, még dátum sem. Egy másikon: Anika Gyula szobrász. Fura név. Nem Anna, nem Anikó, egyszerűen Anika. Néhány lépéssel arrébb: Fürj Tasziló szerzetes. A nevem után ítélve – gondolta – szerzetesnek kellene lennem, nem tanárnak. A világon nekem van a legnevetségesebb és a leghülyébb nevem, mondta magában Gyökér Titusz. (Diákjai egyszerűen Tífusznak, vagy ritkább esetben Tífuszgyökérnek csúfolták.) Nevelői közül senki sem ismerte származását, csak egy nagyon idős, vak ember, aki valamikor szintén tanár volt, emlékezett egy Gyökér vezetéknévre, amelyet ő is valahol egy temetőben látott, mielőtt a felszabadító partizánok puskatussal kiverték a szemét.

Gyökér Titusznak számtalan temetői sétái alkalmával soha sem jutott eszébe megszemlélni a kerítés melletti sírokat, most azonban szinte a mellét és a bőrét feszítette a kíváncsiság. „Az öngyilkosok vannak a kerítés mellett, őket a pap nem akarta eltemetni” – hallotta egyszer az egyik sírásótól. A temető szélén, gazzal benőtt lapos sírhalmok sorában, félrebillent, mohás betonkeresztre, alig leolvashatóan, a Gyökér Fülöp név volt bevésve. Titusz a félrebillent kereszt első betűjének csatornácskájába helyezte mutatóujját, és a vakolvasás módszerével többször is leolvasta a nevet. A másik keresztről, amely prédalány módjára hanyatt fekve terpeszkedett a lapos sírhalmon, a Gyökér Ágnes nevet betűzte ki. Megtaláltam az őseimet – gondolta Titusz –, furcsa, öngyilkos gyökereim. Ezek után az egyszerű önkínálkozó kérdés (hogyan tovább?) súlyát veszítette. Valószínű – gondolta a tanár –, hosszú utánajárás és kutatás időszaka következik ezután és ezeregy kérdés vár majd elfogadható válaszra.

Ahogy a temető főkapujához közeledett, a sugárúton haladó embertömeg rikácsoló skandálásától irtózat és félelem elektromos ereje futott végig gerincén. Gyökér Titusz irtózott a tömegtől. A városi közlekedés autóbuszaira is csak akkor szállt fel, ha azokon kevés volt az utas. Máskor gyalogolt. Ha kellett, kilométereket is. A sugárúton vonuló tömeg, leállítva az autós forgalmat is, rosszul vezényelt kórusként énekelt és skandált: „Miénk lesz Tirana, Szerbia, Szerbia!” Amikor kilépett a temetőből, meggyorsította lépteit. Sietve, szinte futva igyekezett a város központja felé, szeretett odújába, a Katedrális tér bal szögletében elhelyezkedő étterembe. Észre sem vette, hogy a tiltakozó tömeg vele egy irányban a város központja felé halad. Hirtelen megválaszolhatatlan kérdések sokasága célozta agyvelejét. Mi ez? Mi történik? Miért? Mit tegyek? S ekkor Gyökér Titusz agyában megfogalmazódott egy új kérdés. Mi lesz velünk? Amíg arra várt, hogy a két sugárút kereszteződésén a villanyrendőr zöldet jelezzen, rádöbbent, hogy most életében először gondol másokra is. Kollégáira, diákjaira, embertársaira. Mégsem gyökértelen a Gyökér! – ujjongott magában. Kollégái csodálták és tisztelték végtelen türelme miatt. „Vaskötélből vannak az idegeid” – mondták neki már többször is. Gyökér Titusznak csak egyetlen kitűzött célja volt az életben. Tanítani, egyszerűen, békésen és szeretettel. Amint átjutott a sugárutak kereszteződésén, csakhamar a Vasút utcában találta magát. Az ő utcája, amelynek közepén a század elején épített emeletes lakótömbben egyszobás, ám igen tágas helyiségekkel rendelkező lakása volt. Csak öt percre ugrott fel a lakásba. Egy könyvet vett magához, s máris távozott. Ma péntek van, gondolta, délután nincsenek óráim. Ebéd után olvashatok egy keveset. Az étteremhez a legrövidebb út a város főterén keresztül vezetett. Titusz kénytelen volt egy kerülő utat megtenni, ugyanis a skandáló, tüntető tömeg, akár erőszakos árvízhullámok, a főtér felé igyekezett. Az étterem előcsarnokában, amikor a gardróbos pult elé lépett, hogy beadja tavaszi kabátját, az ott dolgozó fiatal nő rászólt: „Vigye magával a kabátot, én megyek a térre!” S mint a csalogatott csuka, amely horogról menekül, cikázva kisiklott a forgóajtón. Az étteremben csak két középkorú hölgy ebédelt és csevegett. Gyökér Titusz törzsvendégnek számított itt, s a teremfőnök minden nap lakáji meghajlással köszöntötte. Ezen a napon csak a pincérinas üdvözölte, meghajlás nélkül. 

– Jó napot kívánok, tanár úr. Hogy szolgál az egészsége?

– Még szolgál az fiam, még szolgál – motyogta Titusz, és helyet foglalt kedvenc asztalánál. Az inas figyelmeztette a tanárt, hogy ma egy kicsit várni kell az ebédre, mert a személyzet kiment a térre a szónokot hallgatni.

– A szakács is? – kérdezte Titusz.

– Ő is. Parancsoljon!

– Tudsz te kávét főzni?

– Rummal, tanár úr? Hát persze! – mondta az inas, és már futott is a konyhába.

A katedrális tornyában kétszer kondult az órát jelző harang. A tüntetők rikácsoló skandálása, tompulva ugyan, de eljutott az étterembe. A tanár fülében refrénként ismétlődött: Bia, bia! Titusz tavaszi kabátját a szék karjára helyezte. Zsebéből kihúzta a regényt, amelyet íróasztaláról vett magához, amikor idejövet felugrott lakásába. A könyvjelző a Hazatérés című rövid fejezetnél nyitotta a már néhány nappal előbb olvasni kezdett könyvet. A tanárnak volt egy kitűnő képessége. Amikor olvasott, hermetikusan elzárkózott környezetétől, illetve ahogy egyik barátnője fogalmazott, teljesen kikapcsolta magát a világból. Olyannyira, hogy ilyenkor még a durva zajok sem jutottak el agyáig.

A kisportolt vállú, ősz hajú, ötvenéves férfi többször is megkérdezte: „Uram, megengedi, hogy whiskymet az ön társaságában fogyasszam el!?” Titusz csak akkor emelte fel tekintetét a könyv lapjáról, amikor az inas a rumos kávét szinte az orra alá helyezte. „Nos, uram, megengedi!?” – ismételte az ősz hajú férfi, s most, hogy a tanár ránézett, szusszanás nélkül folytatta: „Igazán megtisztelne! Természetesen, ülhettem volna bármelyik másik asztalhoz, de ma nem szeretnék egyedül lenni. Ma nem tudnám elviselni a magányt, de a hölgyek társaságát sem. Ma szívesen töltenék egy órányit önnel, iszogatva és beszélgetve akár Mirko Kovač regényéről, amelyet éppen olvas, vagy mondjuk egy másik életről. Igen, ismerem a regényt, azt is mondhatnám, jelen voltam a születésénél, ám a Bevezetés a másik életbe eléggé földhözragadt és egy társadalmi rendszer másik, másmilyen életének igényéről szól, míg önnek, azt hiszem, egy performált, légiesebb élet felelne meg, hiszen önnek két lelke van! Tudja-e, hogy az élet kezdetén minden élőlénynek két lelke volt? Természetesen, nem. Az alkotó a kiűzetéskor döntött úgy, hogy azontúl minden állatnak, beleértve az embert is, csak egy lelke legyen. Természetesen, a rendszerben – lévén, hogy semmi sem tökéletes – vannak kivételek. Ön is egy kivétel, ám fogalma sincs arról, hogy önnek két lelke van! Egy archaikus és egy mai. Az archaikus lehet az egyik őséé is. Mondjuk az apjáé, akit ön nem is ismert.” Most az ősz hajú, jéghidegkék szemű férfi úgy nézett a tanárra, mint Titusz legszeretőbb nevelője gyermekkorában. A tanár, aki végtelen türelemmel hallgatta az idegen férfit, hosszan szürcsölt kávéjából, majd így szólt.

– Hadd gondolkodjam egy kicsit!

Az ősz hajú férfi bólintott.

– Ön nem lehet sem író, sem teológus, mégis jól ismeri az irodalmat és a pszichológiát – mondta kevés szünet után a tanár, majd így folytatta: – Izgalmasnak tartom bizonyos feltevéseit. Ön esetleg pszichológus, vagy nem szeretném megsérteni, de őszintén szólva ön egy intelligens, ravasz rendőr!

– Ó nem! Dehogy, barátom, bár igaz, hogy én a mesternek dolgoztam a mai napig, és két órával ezelőtt felmondást kaptam, de eljön a nap, amikor majd beállítok az irodájába és az mondom: Munkaadó mester, ön engem átejtett, köszönöm, és puff! Ha hiszi, barátom, ha nem, nem vagyok rendőr és nem nekik dolgoztam. Én a mesternek dolgoztam, a munkaadónak. Most ennek is vége.

– Mióta dolgozott a mesternek? – érdeklődött a tanár.

– Már régóta – mondta az ősz hajú férfi. – Hozzád nem ő küldött, a magam szándékából jöttem. Természetesen, régóta ismerlek és figyelem, mi lesz veled. Tudod, mi volt a döntő tényező, hogy

felkeresselek? Részben az, hogy felmondást kaptam, másrészt az, hogy két lelked van. Különben bocsánatodat kérem, mert letegeztelek. Ám idősebb lévén most arra kérlek, hogy ezentúl tegeződjünk! Esetedben számomra a legjelentősebb az, hogy téged nem érdekel a jövő. Tudom, számodra állításom kontraszt és végletes, hiszen mindig azt kérdezted a másik lelkedtől, hogy hogyan tovább. Akit valóban komolyan érdekel az elkövetkező idő, vagy ahogyan ti mondjátok, a sors, az most mind ott tolong a város főterén és a vezért élteti a tömeges tudatalatti energiájával. Te nem vagy köztük. Téged valójában nem érdekel, hogy mi lesz veled. Te tudod, kihalásztad a kollektív tudatalattiból, hogy neked két lelked van.

– Ha arra céloz – szakította félbe az idegen fejtegetését Titusz –, hogy titokban egy költői lélek is lakozik testemben, ahogy tanárkollégáim is feltételezik, bizonyára téved. Életemben egy verset sem írtam!

– Ez igaz. Bár diákjaidnak merőben más a véleménye. Ma, amikor a temetőben jártál és számodra hosszú idő után megtaláltad gyökereid, a másik lélek is intenzívebben kezdett élni benned.

– Ön valóban egy rohadt spicli! – mondta Titusz az ősz hajú férfinak.

– Én a mester biztonságáért voltam felelős! Téged viszont soha senki, semmiért sem vont felelősségre. Azért nem, mert kivételesen két lelked van. Nekem pedig a segítségedre van szükségem, hogy választhassak jó és rossz közül.

– És most azt fogja mondani – szólt közbe a tanár –, hogy az ún. két lelkem közül adjam kölcsön az egyiket.

– Gratulálok, már a gondolataimat is olvasod, ám mielőtt eljutunk odáig, hogy megismerj engem, jól nézz meg!

A tanár hosszan figyelte az idős férfi arcát. A szeme színe megváltozott. Nem hidegkék többé, hanem meleg zöldessárga. Valószínűleg az étterem üvegfalán megtörő fény miatt – gondolta. Ekkor azonban észrevette, hogy az ősz férfi hajszálai megbarnultak. Amikor vizsgáló szeme a férfi állára irányult, Titusz felkiáltott: – Nem lehet igaz!

– Folytasd csak – biztatta az idegen. – Volt egy szeretőd…

– Volt egy szeretőm – mondta a tanár –, akkor esküdni mertem volna rá, hogy ő is bolondul szerelmes belém, és hogy a világon egyetlen nő sem tud oly érzékien és felemelően kefélni, mint ő.

A vagina minden izmának mozgását érzékeltem, amikor a farkamra tapadtak. Izmai oly különös és felemelő érzékkel szívták húsomat, hogy szinte lebegtem… A tanár elhallgatott és rövid ideig abszolút csend volt az étteremben. Az idegen kifeszítette ujjait és balról jobb irányba elhúzta jobb tenyerét a tanár szeme előtt.

– Ön a szeretőm, Viktória apja! – kiáltott fel Titusz.

– Igen. Ez a lényeg, és nem a szexuális élményed Viktóriával. Azt mondd meg, milyen apa voltam én akkor!?

– Bohém, jókedvű és barátságos – válaszolta a tanár. – Nem ismerhettem önt igazán, mert mi csak egy alkalommal találkoztunk.

– Tudod, egy katonatisztnek mindig sok a dolga – mondta az idegen, akinek ismét ősz haja volt és jéghidegkék szeme, majd így folytatta: – A lányom katonatisztként temetett el.

– Meghalt?

– Viktória számára igen.

– Hány nyelvet beszél ön? – kérdezte Titusz

– Csak néhány európait. Különben nem vagyok egyedül a szakmában, de azt hiszem, kihűl a kávéd!

Gyökér Titusz kétszer szürcsölt a langyos kávéból, ám jólesett neki, hiszen a benne lévő fél deci rum melegítette nyelőcsövét és mellkasát.

– Milyen figyelmes! – szólalt meg a tanár. – De hát ön nem ezért jött!

– Természetesen nem. Adod vagy nem adod? Úgy tudom, a bizniszhez is van érzéked.

– Még mindig nem győzött meg.

– Tudom, viszont egy igazgatói poszt a gimnáziumban nem kis dolog. Két év múlva pedig oktatásügyi miniszter leszel!

– Egy szolgalélekkel. Köszönöm, nem!

– Az apád is keményfejű volt, ám az lett a veszte.

– Öngyilkos lett – mondta csendesen a tanár.

– Tévedés, tanár úr! A sajátjai végeztek vele, és az anyáddal is.

– Mi volt az apám, bűnöző?

– Ellenkezőleg. Nem akart azzá válni.

– Hol voltam én akkor?

– Csak kétéves voltál és aludtál. Én elvittelek és otthagytalak a kolostor kapujában. Szüleid halála megrendezett színjáték volt.

– Tehát megmentett engem, hogy ma eljöhessen az ún. másik lelkemért!

– Nézd, ember, a mi fajtánk, amely nem az abszolút rossz megtestesítője, eleve számol a bukással.

– Jól értem? Ön lebukott, és azért kapott felmondást.

– Ha igennel válaszolok, ha nemmel, te mindaddig nem fogod elhinni, amíg meg nem ismered egész lényegem.

– Olyan sokat tud rólam és az emberi létről. Fedje fel a titkát, és lehet, hogy segítek önnek – mondta Titusz.

– Nem tehetem. Egy: az időben mindennek hajszálpontossággal kell megtörténnie. Kettő: azért van két lelked, hogy te oldd fel a titkot.

– Nos, ha egyik lelkem odaadom, nem lesz lehetőségem feloldani a titkot!

– Okos vagy. Múlatattod az időt, amelyből most nekem igen kevés van, de hogy párbeszédünk ne váljék unalmassá, beszéljünk kapcsolatodról a tizenhét éves diáklánnyal!

– Elcsépelt ügy, és én szívesebben beszélgetnék az ön lebukásáról!

– Csak az történt, hogy megtagadtam egy parancsot, ám a te ügyed, a tanár-diák viszony az emberi normák szerint elítélendő! Nem ítéltek el, mert gondodat viseltem. Az állásod is megtarthattad. Figyelj ide! Nincs sok időnk. Az étterem személyzete nemsokára visszajön, és nekem akkor el kell tűnnöm. A vezér füle már kivörösödött, és hamarosan vége a mítingnek.

– Az öné is – szólt hirtelen a tanár.

– Tudom. Lassan átváltozom.

A tanár most úgy érezte, ura a helyzetnek, és elhatározta, hogy ezután csak kérdezni fog a jéghidegkék szemű férfitól.

– Mondja kérem, önök közül mindenkinek pecsenyeszíne van?

– Olyan a színünk, amilyennek elképzelnek minket. A vörös archaikus szín.

– És félnek önöktől az emberek?

– Ma már csak kevesen. Nem is értem igazán, miért.

– Önnek nincs is lelke, csak értelme, igaz!?

– Felesleges válaszolnom, látod már a lényegem.

– Milyen parancsot tagadott meg?

– A nagymosást.

– Ezt nem értem – mondta a tanár.

– Ha az ember mindent megértene, megszűnne fajként létezni, ám ha meg akarod érteni, adod a lelked!

– Inkább ne értsem. Pár nap múlva elfelejtem azt is, hogy érdekelt!

– Most már mennem kell, de hamarosan találkozunk!

– A haja és az arca! – kiáltott a tanár.

– Lejárt az időm – mondta a vöröshajú, vörösarcú férfi, és sietős léptekkel az étterem kijárata felé osont. Az ajtóban megállt egy pillanatra, és visszanézett. Gyökér Titusz közömbös tekintettel nézte a meztelen emberi test lapockáiból kinyúló, elkorcsosodott, pecsenyeszínű, kopasz madárszárnyakat. Néhány pillanat múlva csak a forgóajtó napfénytől villogó üvegét látta.

 

  
  

Megjelent: 2018-04-28 16:00:32

 

N. Czirok Ferenc (Zenta, 1956 - 2020) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.