B. Tóth Klári: Ásó, kapa, kocsiabrincs
– Na és a jegygyűrűt mikor veszed meg? – kérdezte párom nagynénje.
– Nem telik rá, diákok vagyunk – válaszolta a barátom abban a reményben, hogy ezzel lezárja a
témát, de a néni nem tágított.
– Adok nektek háromezer forintot, de aztán jegygyűrű legyen belőle!
Akkoriban ennyi pénzért egy vízi járművet is lehetett volna venni. Nem is bírta ki az ifjú sportember:
– Vegyünk rajta inkább egy kenut, akkor evezhetünk minden nap a Dunán, a gyűrűt úgyse hordanánk. De a pénzen gyűrűt kellett venni mindenáron, meg aztán én sem bántam volna, hát próbáltam szájába adni a szót:
– Te milyet szeretnél? Ugye egész vékonyat, olyan egy millimétereset?
– Eggyel kevesebbet – vágta rá a hajózás reményében. Végül bementünk egy aranyműveshez, vettünk egy régi, vastag karikagyűrűt 24 karátos aranyból, beolvaszttattuk és csináltattunk belőle két egészen keskenyet. Az egész kijött 1400 forintból. Egy kapualjban húztuk föl, mert zuhogott az eső, mármint én a magamét, ő meg zsebre vágta a sajátját, mondván, hogy úgyis csak szimbólum, jól elteszi, el ne vesszen, vagyis akkor, ott a kopott pesti kapualjban jegyeztem el magam...
Mikor anyósom meglátta a szokatlanul vékony gyűrűket, felkiáltott:
– De hiszen ez egy kocsiabrincs!
– Micsoda? Nem abroncs?
– Dehogy! Az a kocsi agyát fogja össze, az abrincs meg a kerekét, az nagyobb, de vékonyabb gyűrű – oktatott ki. – Ez is olyan keskeny, van is, meg nincs is.
Így aztán a jegygyűrűk mellett kitelt egy használt üvegszálas kenu is.
Ahogy közeledett az esküvő, egyre gyakrabban kérdezgettem, hogy megvan-e a gyűrű, mert mindenki furcsállotta, hogy csak én hordom lelkesen már két éve.
– Persze hogy megvan – jött kapásból a válasz – édesanyánál.
Ha ott tettem fel a kérdést vidéken, akkor azt tudtam meg, hogy mégis Pesten. Ez így ment addig, míg el nem jött a várva várt nap előestéje. Épp nővéreméknél voltunk. Utoljára rákérdeztem a biztonság kedvéért:
– Ugye itt van a gyűrű?
Végigtapogatta a zsebeit, átkutatta a táskáját a legutolsó rekeszig:
– Hopp, mégis csak ottmaradt volna?
Nem volt mit tenni, kölcsönkértük a sógoromét. Igaz, vastag volt, belegravírozva a nővérem neve, de részletkérdésre már nem volt idő.
Másnap siettünk az anyakönyvvezetőhöz. Nem szóltunk senkinek, csak a két tanúnak, ismét szakadt az eső, ugráltuk át a pocsolyákat, ahogy mentünk a Tanácsháza felé, csupa sár lett a cipőnk, nem számít, úgyse látja senki, de a bejárathoz érve egy sereg mosolygó rokont és ismerőst vettünk észre, kisebbfajta lakodalmi menet várt ránk a zuhogó esőben. Hogy honnan tudták meg, fogalmunk sem volt, nem akartunk nagy polgári esküvőt, hiszen kétszáz vendéget hívtunk az egyházira két nap múlva, de időnk sem volt gondolkodni, siettünk fel a házasságkötő terembe. A vendégek csak gyűltek, színültig telt a terem. Az egyik leendő rokon, egy kertész hatalmas margarétacsokrot hozott. Honnan tudta meg, hogy az a kedvenc virágom? A hosszan lelógó aszparágusz elég furcsán festett rövid sötétkék ruhám mellett, gyorsan visszahajtottam a szárát. A ruhát persze nővérem sózta rám, elől egy mély mandulaformájú kivágással, nagyon zavart, de azt mondta, így nőies. De én nem nőies akartam lenni, hanem saját magam. A sematikus típusbeszédből áradt a hivatali személy közönye: „minek tépem a szám, úgyis elválnak egy-két év múlva”, utána hozták az ezüsttálcát, hogy tegyük rá a gyűrűket. Erre nem számítottunk. Nagyot nézett a sokat próbált anyakönyvvezető, mikor egymás mellé került a keskeny kocsiabrincs és a széles gravírozott darab. Töprengett, vajon a vőlegény előző házasságának maradványa-e, talán a menekülő feleségről pattant vissza az utolsó összeveszéskor, vagy a nagyapjáé volt, esetleg sírrabló ősök kései hagyatékaként öröklődött gyűrűsujjról gyűrűsujjra...
– Felkérem a menyasszonyt és a vőlegéényt – riasztott fel a rutinos hang furcsa, elnyújtott hanglejtéssel, mint egy rikkancs az utcasarkon – húzzák fel egymás kezére a gyűrűkeet, megpecsételve a házasságoot...
Fogtam a sógorom gyűrűjét, húztam volna párom gyűrűsujjára, de felkiáltott:
– Ne arra, a kicsire – és felemelte a kisujját. A teremben felcsapott a hahotázás, hullámzott végig a tömegen, mint nászutasokon a paplan. Hát még, amikor alá kellett írni az esketési anyakönyvet. Persze, hogy a lánykori nevemet írtam oda, utólag kellett beszúrni az új változatot. Ahogy siettem vissza a helyemre, zavaromban majdnem ráültem a csokromra, újdonsült férjem odatartotta a tenyerét, nehogy idő előtt préselt virágot csináljak a margarétákból, az ösztönös mozdulat pikantériájától újra felcsattant a nevetés. Azért csak sikerült túlélni az egészet, de mikor elkészültek a fényképek, észrevettük, hogy a boldog férj lábán felemás zokni virít...Persze reggel nem találta a fekete párját, hát felvett egy fehéret a bal lábára, úgyse látszik, rálóg a nadrág, nem gondolt rá, hogy leülésnél felhúzza a térdén, ne táguljon ki az anyag...
Azóta családi hagyományként felemás zokniban járunk mind az öten, de már nem nevet rajta senki, megszokták.
Megjelent: 2014-08-03 21:00:03
 |
|
B. Tóth Klári (Budapest, 1955) író, költő, festő-restaurátor |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
