B. Tóth Klári: Sült krumpli gyertyafényben
A hajdani karácsonyok emléke úgy lengi be az eltelt időt, hogy szinte tapintható közelségben érzem a hatalmas karácsonyfát, hallom a csillagszórók sercegését, érzem a bejgli illatát, mindazt a varázslatot, titkot, amit a karácsonyvárás jelentett.
Szüleink az ötvenes évek legnagyobb nélkülözései ellenére is vigyáztak arra, hogy ne veszítsék el a humorukat, játékos kedvüket. Hatgyermekes lelkészcsalád lévén jóformán nem is pénzből éltünk, hanem Isten kegyelméből.
Mikor nem sikerült húst szerezni az ünnepekre (sem...), apukám készített egy helyes kismalacot krumpliból, hogy mégis legyen malac az ünnepi asztalon... Hurkapálcikából volt a négy lába, szalonnabőrből a fülei, kunkori farka kócból, és derűsen szemlélt minket az asztal körül. Míg jóllaktunk sült krumplival, remekül eljátszottunk a kismalaccal is.
Azok voltak a legizgalmasabb vacsorák, amikor már tényleg semmi nem volt a háznál, csak krumpli, mert azt megtermeltük a kertben, már olcsó Liga margarin sem volt, amit rákenjünk a krumplira, akkor találta ki a papánk:
- Ma különleges vacsora lesz: sült krumpli mesével!
Mindig új mesét talált ki, sosem untuk meg. A legizgalmasabb résznél váratlanul rámutatott valakire: Folytasd! Így alakult ki a körmese. Megtanultunk türelmesen figyelni egymásra, továbbfűzni mások gondolatait, és amíg kimentettük a törpelánykát a gonosz manók fogságából, vagy más, megoldhatatlannak tűnő helyzetből, észre sem vettük, hogy közben az önálló, felnőtt életre készülünk...
1957 karácsonyán a kis faluban nem lehetett fenyőfát kapni. Apukám nem esett kétségbe, vett egy seprűnyelet, fenyőágakat szerzett a szomszéd faluból, és egyenlő távolságban lukakat fúrt a seprűnyélbe. Sosem volt olyan szabályos karácsonyfánk, mint akkor! Csodájára jártak a szomszédok.
Az ajándékkészítés volt mindig a legizgalmasabb. Kitalálni, hogy kinek mit készítsünk, amivel valóban örömöt tudunk szerezni. Megérezni, kiszimatolni, mire vágynak a testvéreink, szüleink, barátaink. Hetekkel, hónapokkal előbb elkezdtünk puhatolózni, mert idő, míg beérik az ötlet, és tetté nemesül. Így a karácsonyvárás időszaka aktív sürgés-forgásban telt. Ilyenkor a titkolózás bocsánatos bűn volt, persze azért voltak szövetségesek, beavatottak a testvérek között, hiszen csak az előtt kellett titkolózni, akinek az ajándék készült.
Mikor szüleink nem tudtak nekünk mesekönyvet venni, hiszen egyrészt nem telt rá, másrészt olyan volt a színvonala, hogy nem kértünk belőle, titokban, éjszakánként elkészítették a saját mesekönyvüket. Együtt találták ki a történetet, anyu versbe szedte, apu megfestette a képeket.
A Fényesszemű manó története végigkísérte a gyermekkorunkat. Copfocskát, a kis törpelányt elrabolják a gonosz manók, és egy faodú-börtön mélyére vetik, ahol Fényesszemű manó vigyáz rá, aki beleszeret, és megszökteti. Változatos kalandok között jutnak el Törpeországba, ahol Fényesszemű őszinte szívvel törpévé akar változni, de ennek is megvannak a feltételei.
Többször volt szó a kiadásáról, de a szerkesztőnek az aktuális politikai elvárások szerint feltételei voltak: a jóságos törpekirály legyen inkább párttitkár, az öreg törpe pap,- aki összeadja Copfocskát és Fényesszemű manót - legyen anyakönyvvezető, a törpék legyenek sztahanovista gyári munkások... Így aztán szüleink letettek a kiadásról.
A sors úgy hozta, hogy ötven év telt el, mire mégis megjelenhetett a mesekönyv.
Amikor végre eljött a várva várt karácsony estéje, átmentünk a templomba az ünnepi istentiszteletre, ahol a lelki felkészítés megtörtént. Otthon, mikor meghallottuk az első csengőt, átöltöztünk ünneplőbe, hiszen kívül-belül méltó módon akartunk ünnepelni. A második csengetésnél sorban álltunk a titkot rejtő ajtó előtt, mind a hatan, mint az orgonasípok, és elkezdtünk énekelni. A hosszú évek alatt kialakult a repertoár. Ez a várakozás, az összemosolygás volt a legnagyszerűbb, hiszen tudtuk, hogy ki mit készített a másiknak, vártuk, hogy fog-e örülni az ajándéknak?
Ilyen boldog együtt-várakozással telt az idő a harmadik csengetésig. Akkor aztán feltárult az ajtó, ott állt a karácsonyfa teljes pompájában, mint maga a Rejtély, a titokzatos égi lény, aki hosszú készülődés után végre kitárulkozik az ámuló világnak.
A gyertyák imbolygó fényében alig kivehetően csillogtak az ajándékok, a szikrázva égő csillagszórók a Tejutat hozták le közénk, mint egy mennyei ösvényt, amin járnunk kell, hisz megnyílt az ég, az Ige testet öltött, lejött a földre, beáramlott a szobába, fénykoszorút vonva apám homlokára, ahogy kezében a Bibliával ott állt teljes papi méltóságában, mégis gyermekien tiszta lélekkel, mintha egy picit elemelkedett volna a földtől, szemében tükröződött a mennybolt, és én azt akartam, hogy ne múljon el a pillanat...
Azóta minden karácsony estén, mikor én olvasom fel Lukács evangéliumát, és körbeáll a család, ott látom őt fényglóriával a homlokán, ahogy kissé felemelkedik, áldásra emeli a kezét, palástja, mint sötét angyalszárny lebben utána, égszínkék szemében felfénylik az örökkévalóság.
Megjelent: 2014-08-03 20:19:08
 |
|
B. Tóth Klári (Budapest, 1955) író, költő, festő-restaurátor |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
