Horváth János: Jolán
Jolán
Jolán nem szerette, ha kinevetik. Ki szereti? András azzal szórakozott, hogy időnként lehetetlen helyzetbe hozta a lányt, aki pedig mindig igyekezett a férfi kedvében járni. Egy alkalommal későn ment haza, és tudatta Jolánnal, hogy el akar válni. Kollégáival iszogattak, és szóba került a házastársi hűség, ahogy az ilyenkor lenni szokott, obszcén és idétlen viccek mesélése között. András váltig állította, hogy nem csalta meg soha a feleségét. A hangulat már ugyancsak azon a szinten volt, hogy egymás szerelmi életében is vájkáltak nagy élvezettel. Egy idő után, András már nem tartotta viccesnek a dolgot, és amikor Joli adottságairól esett szó, kifakadt.
– Tudjátok mit? Foglalkozzatok a saját feleségetekkel, Jolit hagyjátok békén!
– Ne legyél kényes András, tudod, hogy csak viccelünk.
– Éppen ez az. Jolival ne vicceljetek!
– Rendben van, de azt egyikünk sem hiszi el, hogy nem feküdtél le más nővel a házasságotok alatt.
Csend lett. Mindenki Andrásra figyelt.
– Pedig igaz. Soha nem gondoltam rá, hogy megtegyem. Jolántól mindent megkapok, amire szükségem van. Szeretem őt, és ő is szeret engem.
– Na hiszen, tíz év nagy idő, bármi megtörténhet ennyi idő alatt. – mondta egyik kollégája, aki már erősen felöntött a garatra.
– Figyelj, András! – fordult hozzá Gábor – Tedd próbára Jolánt! Soha nem beszéltetek arról, hogy el akarsz válni?
Felálltak, és átmentek egy üres asztalhoz, hogy hallják egymás hangját.
– Nem értelek Gábor, mit akarsz mondani? – válaszolt András meglepetéssel a hangjában.
– Semmit, ami bántó lenne. De gondolj bele, mit szólna Jolán, ha előjönnél az ötlettel? Mert akkor tudod meg igazán, hogy melletted áll-e, amikor váratlan helyzetben döntenie kell. Amikor szembe kell néznie azzal, hogy amit felépítettetek egy évtized alatt, az mind semmivé válhat. Hogy akit szeret, az más úton járhat, és hogy ezt az utat már nélküle teszed meg.
– Ez kegyetlenség! – horkant fel András. - Ez nem is próbatétel, ez úgy hülyeség, ahogy van.
– Lehet, de legalább tisztába leszel azzal, mit érez irántad, hogy érdekli-e a te sorsod is, vagy csak a sajátjával törődik? Gyereketek nincs. Nincs felelősséged senki iránt. Különben is, játék az egész. – Andrásra nézett, aki holt sápadt volt. - Felejtsd el, amit mondtam! Tudod mit? Igyunk egyet!
Gábor töltött magának és felhajtotta. Felállt az asztaltól, és elindult a többiek felé, akik hangos ovációval fogadták. András egyedül maradt. Nem ivott sokat, nem is szokta az italt, de a fiúk annyira erősködtek, hogy beadta a derekát. Éjfél felé járhatott. Nem köszönt el, csak vette a kabátját, és kisétált az étteremből. - Hűvös a november, szokatlanul hűvös, - gondolta -, és mintha a hó is elkezdett volna szállingózni. Először csak apró pelyhekben, később pedig sűrű falat vonva a szeme elé. Jolánra gondolt. Nem fért a fejébe, Gábor hogyan adhatott neki ilyen ostoba tanácsot, de azért a gondolat, hogy próbára kell tenni Jolánt, már befészkelte magát a fejébe.
– Szeretsz te engem? – kérdezte András Jolánt. A lány meglepődött a kérdésen, fel se merült benne, hogy András kételkedhet.
– Figyelj, András! Sokat ittál. Menj és tusolj le. Holnap megbeszéljük, ha akarod, de én nem látom értelmét a kérdésnek. Egyáltalán, hogy gondolsz arra, hogy nem szeretlek? Persze, hogy szeretlek.
A férfi visszafordult a fürdőszoba ajtóból.
– Mert mostanában nem beszélünk a gyerekről. Amikor először szóba hoztam, hogy korai még, a karrierünk szempontjából sem mindegy, hogy van valaki, aki gondoskodást igényel, aki leköti minden időnket, akkor egyetértettél. Nem beszéltünk róla, de talán, ideje újra átgondolni a dolgot.
– Mi változott? Tíz év alatt sikerült egy lakást venni hitelre, úgy, hogy eladtuk az anyám örökségét. Jó, tudom, nem költözhettünk vidékre, ide köt minden. De most a többszörösét érné a ház.
– Ezt ne kezdjük megint! Hoztunk egy döntést, akkor úgy tűnt, helyesen.
Jolán odabújt Andráshoz. Szorosan átölelte.
– Ne veszekedjünk, kérlek! Soha nem volt egy hangos szavad, mindig túljutottunk a nehéz helyzeteken, mert szeretjük egymást.
András gyengéden kibontakozott az ölelésből. Nem mert a lány szemébe nézni.
– El akarok válni. – mondta alig halhatóan.
– Tessék? Mit mondtál, András?
Néhány másodpercig feszült csend töltötte be a szobát. Jolán leült a kanapéra. Minden erejére szüksége volt, hogy megszólaljon.
– Van valakid?
– Jogos a kérdés, de nincs senkim. Nincs semmi baj veled, nem tudom igazán, de ez az egyhelyben topogás. Ez zavar. Nem jutunk semmire. Próbáljuk meg külön.
András csak tréfának szánta a közlést, Gábor tanácsa jutott az eszébe, de ahogy kimondta a bűvös szót, mintha magával ragadta volna a lehetőség. Még fiatalok mindketten. Szeretik egymást, de nem társak a szó igazi értelmében. Nincs semmi, ami hiányozna az életéből, ha Jolán nélkül kellene élnie. Megdöbbentették a gondolatai.
– Valami hiányzik ebből a kapcsolatból, érted? Jól megvagyunk, de mégsem élünk igazán.
– András, ne beszélj hülyeségeket! Te ezt komolyan gondolod?
- Nem gondoltam igazán át, de most rá kellett döbbennem, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Az együtt töltött évek alatt elment egymás mellett az életünk. Neked a főiskola, nekem a munkám, és mintha megváltoztunk volna. Az ágyban is inkább a rutiné a főszerep, már nem olyan, mint régen.
– Már semmi nem lehet olyan, mint régen. – Mondta Jolán, és elsírta magát.
András nem értette, miért mondta, amit Jolánnak mondott, de megkönnyebbült. Úgy érezte, most jött rá valamire, amire már régen kellett volna. Változásra volt szüksége. Jolánnak is jót tenne, biztosan megérti ő is, hogy a szakítás elkerülhetetlen.
Az éjszaka nyugalomban telt el. Egymás mellett feküdtek, de nem értek egymáshoz. Nem sokat aludtak. Jolán a gyerekre gondolt. Mostantól minden megváltozik. Reggel még vidám volt, és elégedett. A hajnalban készített teszt pozitív lett.
Megjelent: 2017-12-13 17:00:31
 |
|
Horváth János (Budapest, 1952) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
