Keresés a honlapon:

B. Tóth Klári: Szabadságmozaikok

 

Március 15-én körbeültük a családi asztalt mind a hatan a kétszáz éves parókián, nemzetiszín szalagból kokárdát varrtunk, gombot tettünk a közepére, nagy gonddal ráncoltuk, egyenletes távolsággal, lelógó szárnyait beszabdaltuk, olyan legyen szalagcsillagunk, mint Petőfié, Jókaié, közben lelkesen énekeltük a Kossuth-nótákat, egyiket másik után: „ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni”;

közben Anyu mesélt Dessewffy Dénes ükapámról, a Palatinus huszárezred húszéves honvéd-huszárőrnagyáról, aki az osztrák seregből hazahozta ezredét rangja, birtokai kockáztatásával, életveszélyes sérülésekkel, hogy segítségére siessen az itthoniaknak, eszébe sem jutott mérlegelni, mit tesz kockára a magyar szabadságért; családi címeres aranyóráját gyakran nézegettük a vitrinben, miniatűr émail portréja megidézte személyiségét, példaképpé vált, mint Baradlay Richárd, akinek alakját róla formálta meg Jókai a Kőszívű ember fiaiban, felhasználva naplójegyzeteit;

beszélt Dessewffy Arisztidról, aki Aradon áldozta életét a hazáért, akasztás helyett „kegyelemből” főbelőtték, mert letette a fegyvert a császári hadak előtt; feleségéről, Szinyei Merse Emmáról, aki titokban kiásta csontjait az aradi sáncárokból, és hazahozta egy kis veretes ládában, hogy hazai földben nyugodjon a családi kastély temetőjében, persze azóta Margonya fölül is elvették a hazai jelzőt;

Damjanich János pecsétgyűrűjéről, amit özvegye abból a vasláncból készíttetett minden vértanú családjának, belevésve a neveket, amivel férjét a kivégzésre vitték, ezt örökölte meg dédapám, úgy viselte, mint a vértanúk utolsó üzenetét abból a mennyei hazából, ahol nem szólnak többé a fegyverek, ahol már színről színre látnak, aztán egy abbáziai nyaralás során lecsúszott az ujjáról és beleesett a tengerbe, hiába keresték kétségbeesve, elveszett, mint a szabadságharc, reménytelenül, de egy év múlva ugyanott, fürdés közben valami megvágta a lábát, azt hitte, kagyló, aztán látta, hogy az elveszett vasgyűrű, szabályosan beleállt a nagylábujjába, a rablánc életre kelt, hogy hirdesse a szabadság szellemét, nagymamám odaajándékozta a többi relikviával a Hadtörténeti Múzeumnak, a vértanú gyűrűje közkincs kell, hogy legyen;

aztán eszembe jut az a pirospozsgás arcú, bricseszes férfi stüszivadász kalappal, aki 1983-ban szembejött a szentendrei utcán, ahogy a babakocsi zötykölődött a macskaköveken, kisfiam gurgulázott a gyönyörűségtől, mikor az idős úr észrevette mindkettőnkön a kokárdát, könnyes szemmel kezet csókolt, akkor még van remény, mondta;

kislányom a Duna-tüntetésen boldogan lobogtatta a hurkapálcikára ragasztott papírzászlót, mikor egy idegen férfi a nyakába vette, hogy lássa az embereket, ismerje meg saját szabadságra vágyó népét, voltunk tüntetésen, mesélte otthon büszkén az apjának, tényleg anyu, kit is tüntettünk el? a Kádár-rendszert, gondoltam magamban, de akkor még nem mertem remélni, azóta látom, nem is megy az olyan könnyen;

2002-ben, a két választási forduló között álltam a zebránál, vártam a zöldet, egy autó fékezett le mellettem, benne egy fülbevalós, kigyúrt férfi, hirtelen letekerte az ablakot, kihajolt és gyűlölettől eltorzult arccal jó zaftosat köpött a kokárdámra, csorgott le a nyála a kabátomról, és még örülhetek, hogy nem lőtt le, ilyen esetek tömegesen fordultak elő akkoriban, mikor a nemzet talpra állásáért, fennmaradásáért vívtunk élethalálharcot, ki-ki a maga posztján;

Néhány éve egy szabadtéri ünnepségen vettünk részt, március közepe úszott a verőfényben, kezemben kis papírzászló, sok ezer ajakról zengett a Szózat: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar...” Éreztem, hogy néznek, a hónaljak alól két csillogó sötét szempár meredt rám, szájamról próbálta leolvasni a szöveget, aztán kibukkant az egész fejecske: anyukája karján egy öt-hatéves-forma, foghíjas néger kislány, barna ujjaival végigbökdöste zászlónk színsávjait, és kicsit pöszén sorolta: Piros, fehér, zöld, Kassa magyar föld!

Beugrik egy kép diákkoromból, mikor az egyházi iskolában betiltották a kokárdát március 15-én, ahogy vonultunk végig az utcán a kollégiumból a tápintézetbe, egy lány tiltakozásként fordítva vette föl a fehérrel fércelt rakott szoknyáját, legyen valami figyelmeztető jel, hogy ez a nap más, most össze kell fogni, ha bezárnak vasárnapra, akkor is, ha négykézláb kell felmosni a kollégium folyosóit büntetésből, akkor is, vakított a cérna a sötét szöveten, kettes sorban felzárkóztunk mögé, feszített elöl a szoknya, mint valami fekete zászló, a sok kis csíkon vibrált a napfény, ez volt a mi kis szabadságharcunk, ahogy az oviban lehetett választani, hogy piros, vagy nemzeti színű zászlót fessünk a kis hurkapálcikára ragasztott rajzlapra, az óvónéni persze a pirosat kapacitálta, mondván, hogy egyszerűbb, csak egy színt kell kikeverni, de én ötévesen a másik mellett döntöttem tüntetőleg, ez a magyar, mondtam dacosan;

Egyszer észrevettem, hogy kamasz nővérem titokban cigizett a budiban, és a folyosó falára kezdett kaparni valamit az öngyújtója fémjével, mit csinálsz, kérdeztem, összekaparod a falat, ma van március 15-e, mormolta maga elé, összeszorította száját, arca kigyúlt, és csikorgó fémhang kíséretében betűnként bontakozott ki az ákombákom szöveg, amiről akkoriban sem beszélni, sem írni nem lehetett: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-03 20:05:19

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.