Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Zilahy Tamás: A bukta

 

 

 

A bukta



Történt egyszer, valamikor… délidőben… Konyhaország Sütőmegyéjének Tepsivárosában, hogy sütemények születtek.

Mosolygósan pirosak voltak, és csivitelve-csacsogva indultak el a süteményestálak felé. Vidáman meghemperegtek a porcukorban, majd szép sorjában felcsücsültek a tányérokra.

De volt közöttük egy, aki nem hasonlított a testvérkéire.

A többiek rögtön gúnyolódni kezdtek.

– Hát te miféle szerzet vagy, hogy nem hasonlítasz ránk? Mi bukták vagyunk, és tele a bendőnk lekvárral. Te milyen bukta vagy, hogy nincs benned semmi?

Bánatában a kis süti elindult világgá.

Elhagyta Konyhaországot, és a szomszédos Spejziában kötött ki. Hatalmas felhőkarcoló polcokon befőttesüvegek sorakoztak, lent a földön pedig kosarakban krumpli, hagyma és uborka púposodott.

Odament a sütemény a krumplihoz, és megszólította:

– Szervusz, valami. Én bukta vagyok. Téged hogy hívnak?

– Az én nevem burgonya, és nagyon messziről, Amerikából jöttem ide Spájzországba.

– Jaj, de jó! – lelkendezett a bukta. – Ugye megengeded, hogy lenyeljelek, mert nincs bennem semmi, de egy buktának úgy illik, hogy legyen a bendőjében valami, mert az emberek így szeretik. Ha téged lenyellek, biztos finom étel leszek.

– Szó sem lehet róla – felelte a burgonya fennhéjázva. – Mi Coloradóból érkeztünk sok csíkos bogárral együtt, és nem szabad veletek lennünk!

Szomorúan ment tovább a bukta, és találkozott a hagymával.

– Szervusz, én vagyok a bukta, csak sajnos üres. Engedd meg, légy szíves, hogy lenyeljelek, és akkor ízleni fogok az embereknek, hiszen lesz bennem töltelék.

A hagyma, aki tapasztalt magyar növény volt, így szólt:

– Kicsi buktácska, én nem illek beléd, mert csípős vagyok, így nem szeretnének minket.

Most merre menjek, töprengett a bukta, majd elindult felfelé a polcokon. Egyszer csak hangokat hallott:

– Bukta… buktácska… buktuci, engem nyeljél le. Velem biztosan szeretni fognak az emberek – búgta mézesmázosan a kovászos uborka.

Nem tetszett ez a modor a mi kis buktánknak, ezért így szólt vissza:

– Hallod-e, kovi ubi, szívesen lenyelnélek, ha lekvár volnál.

– Á, én kovászos uborka vagyok, és a finom húsok keresik a társaságomat.

Ment tovább a bukta, és a következő polcon találkozott a meggybefőttel.

– Szervusz, valami. Te már emlékeztetsz arra, amit keresek: a lekvárra. Légy szíves, engedd meg, hogy lenyeljelek, és akkor már igazi bukta leszek.

– Tudod, szívesen megengedem, csak van egy kis bibi. A nagymamám valóban lekvár, ám én teli vagyok maggal, mert engem kompótnak tettek el. A lusta emberek nem szeretnek válogatni a húsom és a magom között, és olyankor köpködni is szoktak.

Reményvesztetten bandukolt tovább a süti, mígnem találkozott egy nagyon öreg valamivel.

– Jó napot kívánok – köszönt illendően.

– Szervusz, süti – köszönt vissza az ősz öreg valaki, akit száraz kenyérnek ismertek. – Már vártalak. Tudtam, hogy elérsz hozzám, miközben a lekvárt keresed.  Egyet mondok neked, mert én már sok mindent láttam, és sokat tapasztaltam, de ezt jól jegyezd meg! Ne akarj hasonlítani a társaidhoz, mert te más vagy. Te így vagy jó, amilyen vagy. Minek neked lekvár a bendődbe? Hiszen te nem is bukta vagy, hanem kalács!

Megköszönte a kalács az öreg száraz kenyérnek, hogy elmondta neki az igazságot. Hazaindult Konyhaországba, hogy mindenkinek elmondhassa, nem kell másokhoz hasonlítani, hogy hibátlannak tűnjünk a többiek szemében, elég, ha mi tudjuk, kik vagyunk.





  
  

Megjelent: 2017-12-06 17:00:43

 

Zilahy Tamás

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.