VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Derzsy-Ben Ond: Nem megyek már sehova
NEM MEGYEK MÁR SEHOVA Vilmos, felvett nevén, Valamikoris az áruház zenei részlegén böngészte a legújabb kiadványokat. Megforgatta Handel Teseójának kékkeretes papírtokját, latolgatta, mikor tudná megvásárolni, amikor a szemben lévő cipőosztályon dühödt hang vonta el a figyelmét: az elárusítónő egy agyonnyűtt cipőt emelt melle magasságába, és megkérdezte a nézelődőktől, nem valamelyiküké-e, amit a kezében tart. Nem kapott választ, a hallgatás még inkább felingerelte. – Senkié? Mert itt volt a polcon, valaki idetette. Valamikoris pillanatokig szabadon pásztázhatta a megkövült arcokat. Macskaköves kis utcán megkezdett szőlőfürtöt talált, a falikútnál megmosta és lecsipegette a meghagyott szemeket. A sárga ház ablakában meglebbent a függöny, szakállas, csontig fogyott figura négykézláb keringett a fotelben gömbölyödő macska körül, és éles torokhangot hallatott. V. életének java bolyongással telt; nyolc hónapja költözött Keszthely központjába, ennyi időt még sehol sem töltött egyhuzamban. Harmincöt éve kezdte összeállítani a legjobb lemezek ötszázas listáját. Eleinte külföldi könnyűzenei adókat hallgatott, szobányi antikváriumok polcait böngészte ritkaságok után, majd az internet megszületése felgyorsította a kutatás folyamatát. Legsziporkázóbb éveknek az 1967-et és az 1970-et tartotta – az utóbbi terméséből hetvennégy, többnyire progresszív és pszichedelikus rock, kraut és jazz rock LP, közöttük chilei, venezuelai, perui, spanyol, japán, flamand banda is szerepel a listáján. Az asztal fölött tartott Handel CD gyűjteményét minden költözéskor lemérte. A százkilencven centiméternyi helyet elfoglaló szerzeményeket tizennyolc év alatt vásárolta össze, négy-öt évente cseréli le egyik-másikát egy jobb kiadásra. Alcina mindegyik felvételével elégedetlen volt, s amikor tavaly rálelt a megfelelőre, amelybe végre fiúszoprán énekelte Oberto szerepét, csak DVD-n tették elérhetővé. Polcokon a zenedarabokat bemutatóik időrendjében szerepeltette, így az Admetót, amelyben James Bowman debütált, és a Giulio Cesare-t, melyben a kontratenor pályája csúcsára érkezett, tizenegy és fél centi választja el egymástól, köztük Tamerlano, Rodalinda, Scipione, Alessandro, Handel alig három alkotói éve alatt létrejött operái, majd hatvanhét centire a Joseph and his Brethren, a leginkább parádézó Bowmannel a címszerepben. Az oratórium második részében úgy prüszköl, mint a ló, ami V. számára inkább szórakoztató, mint kiábrándító. A Handel-kollekció első háromnegyed méterét megrengette Bononcini Return Julius Caesar-ja. Nem készült belőle felvétel, egyik stuttgarti előadása került valaki telefonjáról egy letöltő oldalra. V.-t hasonló felindultság Antonín Reicha-kompozíciók hallgatásán kívül évek óta nem érte. Kivette kazettájából Orlando első CD-jét és megszólaltatta végéről a Vaghe pupille, non piangete, no kezdetű áriát. Végigtáncolta a szobát, majd amikor a lemezjátszó kikapcsolt, az asztalról felmarkolta a rajzolt térképet, biciklitáskájának középső zsebébe gyűrte, és kitolta cross kerékpárját az utcára. Szemérmében égető szúrást érzett, betétjébe nyúlva igazított a nadrágján. Combján, heréje alatt, kiújult az ekcéma, vörös volt, daraszerű bőrt pergetett, fején, a sömörfoltokban, amelyek már nem vándoroltak, megritkult a haj. Elgurult két hátizsákos turista mellett. Fejhangon, gesztikulálva beszélő szavai a Piac tér fordulójáig kísérték: – Mennyi az esély, hogy valaki a saját ürülékjébe lépjen? Nahát, velem megtörtént. Túrázás közben rám jött a szükség, és… Kerékpárúton pedálozott, egyenletes tempót diktált. Négy kilométer után vált annyira töredezetté az aszfalt, hogy csak lépésben haladhatott. A Kis-Balatont megkerülő út letérőit javarészt már ismerte; amiket még nem járt végig, tél beálltáig akarta felfedezni. A borostyánnal benőtt épületfalra piros krétával írták: Ki akartak rabolni, így jártak. Két fiatal férfi hevert a földön, karjuk eltört, a testesebb singcsontja átszúrta a bőrét, mindkettőnek bal lábfeje kilencven fokban elcsavarodott. A magasabbik V.-re meredt, nem ejtett hangot, a másik kifacsart pózban nyöszörgött. V. telefont talált mellette, a csendben lévő keze ügyébe tette. Száz méterrel odébb, a tó öblében hórihorgas alak ücsörgött, szakadt ingét bevérezte megvágott lapockája. – Látta mi történt? – kérdezte tőle V. – Maga látta? – Megtámadták? – Olvasta a szöveget? – Igen. – Akkor tudja. – Tehetek valamit? – Mit tehetne? – Miért maradt még itt? – Hova menjek? – Hogy érti? Segíthetek? – Már kérdezte. – Nem adott választ. – Nincsenek válaszok. V. másodpercekig várt, azután továbbhajtott, még hallotta, hogy a férfi felzokog. Lassított, hirtelen úgy érezte, rengeteg ideje van. Apját kilenc éve látta utoljára, ahogy a húga is lassan kikopott az életéből. Amikor Angélába egy forró augusztusi napon belébotlott, ugyanolyan békétlennek tűnt, mint kamaszéveiben, a húga élősködőnek és lustának nevezte apjukat, fogadkozott, hogy bármilyen rossz hírek keringenek sorsáról, a kisujját sem mozdítja, zavar nélkül elmenne mellette az utcán. Mit vétett ellened?, firtatta volna V., de rájött, hogy a húga ugyanúgy nem érdekli. Szüleik harmincöt éve történt válása megpecsételte V. egész fiatal felnőttkorát. Kapcsolatuk válsága idején apja szótlanul járt-kelt a házban, begubózott, anyjukat szinte felemésztette a harag, vibrált körülötte a levegő. Apja egyik nap vette a cókmókját, bepakolta öreg Škodájukba és nekiindult a vakvilágba. Fél évig még szivárogtak róla hírek, vacak albérletekben húzta meg magát, árufeltöltő lett, később futár, kerülte gyerekeivel a találkozást, azután szaggatottá vált az idővonal, az apa alkalomszerűen fel-felbukkant, olyankor levert volt, szomorú, nehezére esett megszólalni. Húgával és öccsével árulónak tartották, amivel, ma már látja, anyjuk kedvébe akartak járni, aki apjuk iránt érzett lenézését sugározta feléjük, zsarolta őket, szavak nélkül is kifejezte: az apa feketebárány szerepét el kell fogadniuk, ha meg akarják tartani a szeretetét. Anyától évekkel később szakadtak el, apjához sosem talált visszautat, a haragot képtelen volt kimosni elméjéből. Apja a város kültelki részén romos házat bérelt, amíg még bírta fizetni, majd átmeneti szállások következtek, utána kudarcainak betetőzéseként, hajléktalan szállóra keveredett, végül elhagyott pincében vert időleges tanyát. Öccse újságolta, hogy véletlenül futott össze vele, az apjuk szűkszavúan válaszolgatott, látszott, hogy hetek óta nem mosakodott. Ezután öccse pszichiátrián kötött ki, ahol a beletukmált kemikáliáktól három nap alatt tönkrement. V. értesült helyzetéről, azonban cserbenhagyta. Több ízben tanúja volt, ahogy a pszichiátria bedarálja az embert, s ha van hová kilökni áldozatait, roncsként vegetálnak még, a maradók ritkán húzzák egy évnél tovább. V. tudta, mégis elpártolt. Az apját is megkereshette volna, de nem akart koloncot a nyakába. Apja már csupán árnyékként időzött gondolatai között, amikor levelet kapott egy ismeretlentől. „Tisztelt Uram! Édesapja személyes holmiját nálam átveheti. Ezek kéziratok, meg néhány ruhadarab. M. Margaréta.” Alatta zárójelben a levélíró címe és telefonszáma. Mit jelent ez? Apja elhunyt? Vagy újra kirúgták és menekülése közben mindenét hátrahagyta? Hogy bukkant a nőre? Tartósan bajba jutottaknak nem nyújtanak segítő kezet – ő is elutasította, pedig megvetését időközben felváltotta a közöny. Apja erősebben szeretett, ezért pórul járt, magától értetődő csalódottsága. Utolsó találkozásukkor apja Dobogókő szívcsakrájából jött, így mondta a fiának, szokatlan bőbeszédűséggel mesélt életéről, jobbára közömbösen, s amikor félrevetettsége szóba került, hangján nem ütött át sajnálkozás. Beletörődőbb lett, vagy elfogadóbb – ki tudja már? Arról beszélt, hogy szuicid hajlamú degenerált szüleitől miként menekült a természetbe, ahol hasadozott énjét más-más, általa elképzelt alakká forrasztotta, és ezt az élményét tájnovellákban fogja megörökíteni. Csapongott egyik emlékről a másikra, V. úgy érezte, gondolatait visszhangosítja ki benne. Az apja a terveiről is beszélt, bejárja Sélestat környékét, végigteker Ketten üde, hegyektől övezett mezőin, és emlékezetében elhozza az ott lévő fényeket. Visszatér David de Graef középkorú hangulatot árasztó házába, mielőtt még a festő óriásira hízott fehér macskája végelgyengülésben kimúlna, elácsorog látomásos képeinél. Újra megcsodálni akarja a British Múzeumban kiállított citole-t, s ha már a hangszer fidulákhoz hasonlítható, magyarázta V.-nek, ugyan miért ne lehetne megszólaltatni vonóval? „De elég volna az is, ha ellátogatnál Louis Blériot landolási helyéhez Dover szikláinál. Ott a végtelen tér megszólít, még ha a fáktól nem látszik már, ahogy az ég az óceánnal egybeforr.” V. ezen meglepődött. Apja világéletében Abháziába készült, szeretett volna a Rica-tóhoz közel lakni, s amikor elváltak, V. azt hitte, legközelebb onnan hall felőle. Apja több mint egy emberöltőn keresztül úgy munkálkodott, hogy nem akadt folyóirat, kiadó, amelyik hajlandó lett volna műveit megjelentetni. Hatezer kéziratoldala gyűlt össze, fél tucat műfajban alkotott. Apja nyolcszázra tette azoknak a szerkesztők számát, akikhez négy évtized alatt eljuttatta írásait, s még negyvenes évei közepén is megfordult némelyiknél; sok a harmincat sem töltötte be, megörökölték pozíciójukat, vagy kijárt útjuk volt, okosabbnak és tehetségesebbnek gondolták magukat mindenkinél. Utolsó két évtizedét visszavonultan töltötte, s V.-ben ez a kép jelent meg róla, miközben hallgatta: bölcs oroszlánként trónol e játékfigurák között. „A tehetség Istentől való. Amit kegyéből hozzáadhatok, az a kitartás, a koncentráció és a megalkuvás nélküliség. Az írások megszületni akarnak, én csak megnyitom előttük az utat. Háromezer könyvet kell kiadni, hogy egy súllyal megszülethessen.” Hajléktalansága idején sem apadt el inspirációja. V. akár csodálhatta is volna elszántságáért, de olyanná vált, mint környezetében mindenki, gyengének találta és semmibe vette. És amit végképp nem értett, apjának ez a mondata: „Az is tiszta szerelem, ha magzatvízben fürösztöd az arcod.” „Ha közlékeny cimborákra vágysz”, közölte V.-vel búcsúzóul, „keresd fel az Abbey Road Stúdió előtti zebrát, s az ott fényképeszkedőkkel csinálhatsz egy bitli-kígyót.” „Micsodát, apa?” „Mit magyarázzam.” V. eltöprengett. Neogótikus homokkő épület mellett kerekezett el, csipkézett mellvédjét sor jegenye árnyékolta. Az oszlopos kocsibeállón túl szőlőültetvényre látott, seregélyraj csapott le a kordonokra, a következő pillanatban karbidágyuk és madárriasztók kakofóniája robbantotta szét a csendet. A nyeregtetős ház előtt megállt, tekintetét megragadták a réz deltaidomokkal hegesztett kerítés oxidálódott foltjai. Ötvenes évei végén járó, hosszúkás arcú, testes nő indult felé a kerti úton, lófarokba kötött haja háta közepéig ért. Barna gyapjúszövet harangszoknyát viselt, varrásain világos hullámmotívumok kapcsolódtak egymásba. Lekerekített gallérú fehér blúza bordó szőttescsíkokból font övére vetett buggyot. Parafaszandálját felcserélte a lábán, a talpbetéten látszottak a lábujjaktól sötét ovális foltok. V. kezet nyújtott, bemutatkoztak. – Azt hittem, idetelefonál. Szerencse, hogy itthon talált. – A kapu mellett ujjpercnyi tipli izzott, a nő rátaposott. – Sajnálom. – Végül is nem számít. Jöjjön. Támassza le valahol a biciklijét, itt nem fogják ellopni. A nappali közepét oroszlánlábas tölgyfaasztal foglalta el, mögötte fél fal hosszúságában vasrácsos kandalló tárta fel kormos belsejét. Üvegezett ajtajú vörösfenyőszekrény, vörös puffok és kanapé alkotta még a berendezést. Óriási fapapucsokban billbergiák és broméliafajok virágoztak, közöttük kerek rongyszőnyegek pettyegették a matt tömörfa hajópadlót. Lakkozatlan polcokat túlméretezett fémkonzolok tartották, rajtuk art deco mintázatú cserép gyertyatartók, minden másodikat füstölők töltötték. Egyik álmennyezeti panel lebillent a helyéről, lelógó pókhálószálat meglibbentette a huzat. Márványozott, nyújtott nyakú kaspók száraz kerti holdviolákat fogadtak magukba, tallérjaiknak kitöredezett magos belseje, mintha vékony szemüvegkereteket szúrtak volna pálcikákra. A házigazda hellyel kínálta V.-t az asztalnál, ő maga vendégével szemben helyezkedett el egy nádszéken. – Hogy talált meg? – kérdezte V. A nő a combjára simította a szoknyáját, kihúzott dereka nem érintette a szék támláját. – Igazából nem kerestem. Apja kéziratgyűjtőjének belső oldalán találtam meg a nevét és a telefonszámát. Sosem beszélt a családjáról. – Mögötte lévő polcról levett egy bordó mappát, s kinyitva a férfi elé rakta. V. rápillantott a címre: Bolti trágya. – Utolsó éveiben írt hosszabb-rövidebb elbeszéléseit tartalmazza. – Olvasta? – Korábban néhány írásába belefogtam, de nem kötöttek le. Tudja, amúgy sem vagyok nagy olvasó. Apja meg nem várta el, hogy bújjam, amit lejegyzett. Hallgatásba burkolta munkáit; nem szerette, ha faggatják róluk. Ez itt a magáé. Ő is ezt akarta volna. – Ennél jóval többet írt. Nem bízta magára? – Sokat költöztem; bárhogy vigyáztam, eltűntek dolgok. Egy ideje nekem sem megy jól. Barátnőm megengedte, hogy amíg Párizsba köti a munkája, lakhatom nála. – Végleg elvesztek? – V. a hátsó kertre látott. A tökinda S görbületén a levelek, mint félig nyílt ernyők lógtak az átforrósodott lávakövek fölött. Az ég felhőszemölcsei között szépségflastrom: elkent rózsás puffanat. V.-re rátört egy gyerekkori emlék: lemetszett bodzahajtások erős illata. Több udvarban is növényi részeket égettek. A füstcsíkok úgy ingadoztak, ahogy hínár az áramlásban. – Bárkivel megesik. Nekem is néhány dobozom szőrén-szálán eltűnt. Őriztem, mégis megtörtént. Egyszer sem láttam, hogy apja forgatta volna a kéziratait, nem is emlékezhetett a legtöbbre. – Mindent jól fejben tartott. – Nem is találkoztak. – Ismertem. – Akkor azt gondolhat róla, amit akar. Az is számít, amit ő mond. Nekem sosem hozta szóba műveit. Sokáig nem is tudtam, hogy ír. – Hogy találkoztak? – Ami azt illeti, az örökségét segítettem intézni. Jogsegély irodában dolgoztam. Bár a családjog volt a területem, hozzám kopogott be először segítségért. Az apja kedves volt a maga módján. – Mi lett az örökséggel? – Vidéki ház volt közepes méretű telekkel. Terveztük, hogy felújítjuk, aztán egyre csak gyűltek a kifizetetlen számlák. Utaztunk is. Ez apja ötlete volt. Régi vágyát akarta megvalósítani. De kellett neki egy vezető, aki mindent elintéz helyette. Ez voltam én. Az utóbbi fél évben, amikor megromlott az egészsége, már csak az én pénzemből éltünk. A végén pluszmunkákat vállaltam, hogy ne menjünk csődbe. Nézze, kínos mondanom, de a hamvasztás sokba került. Szeretném, ha legalább ennek a költségét állná. Most minden pénz jól jön. A nő a tekintetével kikényszerítette a kérdést: – Mennyibe került? – Százötvenezerbe. Még urnahelyet sem tudtam venni. V. felállt, testbeszédével maradásra bírta a nőt, távozott. Biciklitáskája külső zsebéből kikotort egy patentos irattasakot, és visszatérve az asztalra számolt belőle kilencvenezer forintot. Könyörögni fog a háziúrnak lakbérhalasztásért, és jó darabig biztosan nem vesz CD-t. – Elviszem a hamvait. – Ennyi nem elég. – Pótolom, ahogy tudom. A nő a világoskék egyajtós komódból fekete műanyag hengert vett elő. Leforrasztott tetejére V. apjának nevét, születési és halálozási dátumát, alulra a hamvasztás időpontját írták, a tartót lekerített vége még inkább löveghez tette hasonlóvá. V., amikor felemelte, megzörrent a tartalma. – Mi van még apámtól? – Ruháit a Vöröskeresztnek adtam. Más nem volt, csak néhány könyv és ez a kézirat. – Mi lett a sorsa a többi írásának? – Ha hallok róluk, értesítem. Kéziratok nem tűnnek el. – Schubert-kézirattal gyújtottak be. – Tessék? V. kifelé indult; a nő megingott, mintha egyensúlyát vesztette volna. – Mikor várhatom a hiányzó összeget? – Amint meglesz. – Hívjon majd fel. V. megfordult. – Tudom, hogy írt, mindvégig dolgozott. Mi lett a géppel, amit apám használt? – Tabletje volt, nem ért sokat. V. küzdött a vágya ellen, hogy megüsse a nőt. – Benne volt mindene. Érti?! Egy élet munkája. Hogy volt képes eladni?! – Ne kiabáljon! Egy notebook bontóban vacak néhány ezer forintot adtak érte. Iszonyúan meg voltam szorulva. – Írja le az üzlet címét. A nő papírt keresett, ráfirkált valamit, azután átnyújtotta. – Ez nem így megy. Biztos letörölték. Különben is nagyon rég volt. Ha én nem vagyok, apja rég az utcán végzi. – Apámmal megcsinálta a bitli-kígyót? – Mit? – Minek magyarázzam. V. fél kézzel tolta a kerékpárt. Markában a gurgulával, hóna alatt a mappával jutott túl a kapun. A nő utána kiáltotta: „Ne felejtse a hatvanezret!” V. a biciklitáskába gyömöszölte a hamvakat és a kéziratot, majd amikor az utca végére ért, kipiszkálta a paksamétát, és félig egy másik zsebbe tuszkolta. Kinyílt a dosszié, szerteszét szóródtak a papírok. Letámasztotta a kerékpárját, amit egy széllöket felborított, kigurult a táskából a kapszula. V. szökdécselt, kapkodta a lapokat, miközben mögötte a szél a Bolti trágya egyik összetűzött darabjába lapozott: Még egyszer, utoljára A hatarasznyi kóchajú figura fűzerdő aljából lépett elő, a kisfiú kezét fogta, nem engedte megpihenni, csupán a cikóriás részen lassítottak. Szürkületkor még a lapály horpadásait járták, vihar vonított a nyomukban. Harang kondult, a fenyves mélye párát zihált. Elnémult tájban kihűlt tó borzongott; szikláról sziklára lavírozott a sötét. Reggelre a terrakotta ég alatt megerősödött a szél, ezer torokkal süvöltött, a szurdokban gyertyántörzsek fenték hangját. A felhők szürkülő gomolyai szörnyeket szültek, buggyosabb csúcsaikkal a nap felé dagadoztak. Előttük régi őrház, árva ablakokkal. Jószágudvaron kifeszített dérszálkás szárítókötél, mint a felfeslő gordonkahúr. Ahol a kocsiszín a lóistállóra roggyant, széllel zenélt a dudva között a takarmány. Szárítópajtára ült a köd, a szérűre szitált. Lekopasztott diófán rozsdás hinta nyikkant. A báb az ülésre kapaszkodott, összekoppantak csengettyűs topánkái. A kisfiú már nem sírt, nézte a paprikajancsi szemét, aki a riadó ablakokra pillantva elmerengett.
Megjelent: 2017-11-04 17:00:00
|
