VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Derzsy-Ben Ond: Pék bucija
PÉK BUCIJA
Hideg napok után kora nyári idővel kapott orvoslást az ősz. A peremváros elaggott részeit részeg kerítések zárták, tövükben kihűlt a lósóska, a dermedt pocsolyák a kertekig hullámzó mező vak szemeinek tűntek. A felengedett föld párát pipált a horpadásban. A rőt völgytorok sziklapengéjét, mintha tűz edzette volna kékesfehérré. Vallery cipészmester padlásszobája ablakából pásztázta a kaszált, színét vesztett réteket. Felismerte az illatokat, amiket a szél sodort, úgy érezte, bensőjét betölti a tücskök cirregése. Néha, amikor már annyira fájt a háta, hogy a válla lehorgadt, napközben is felkapaszkodott ide, s néhány percet a távolba merengett. A nap a háztetők alatt bujdokolt, s alighogy a tűzfal mellől kikandikált, a fák nyúlt árnyékboronája csíkozta át a tájat. Az ikerdombot sárga, barna, vörös pöttyökből összefércelt ősz takarója borította, Vallery azt képzelte, hanyatt dőlt óriás térdei. Vallery lebotorkált a nyekergő falépcsőn, és kilépett a hátsó ajtón, amely a veteményeskertre nyílt, de most nem a tízkilós sütőtökjeiben gyönyörködött, hanem a verandáján szétvetett lábakkal ácsorgó Karantinra figyelt fel. – Atyaúristen, még megfázik! – harsogta a nyakig lisztes pék. – Gőzölög a háta. – Nem vagyok girnyó. – Karantin olyan cingár volt, hogy Vallery egyszer azt gondolta, hogy a tökjei mellé sem verné le gyámnak, nem mintha szükségük volna támasztékra. – Láttam, hogy kirakta a Rögtön jövök! táblát. – Maga mit rakott ki? – Nekem ott a kölyök. Olyan sárgák a tökjei, hogy szinte kigyúlnak. – Néha paskolni kell őket, megemelni a talajról. Ez a titka. Ahol érintve vannak, az a rész hamarabb sárgul. – Tényleg? Ismertem valakit, aki hajlakkal fújt be pókhálókat és meggyújtotta őket. Ez volt a heppje. Ártatlan kinézetű fickó volt, épp, mint maga. Ő javallta, hogy fájós nyak ellen fektessük a csúzos részt a sínekre, ha már köveságyas patakba a fejesugrás nem hozott eredményt. Eszébe jutnak ilyen blőd ötletek? Szerette bevizezni a kilincseit, hogy a réz szagát érezze a kezén. Félig bevert szögeket tartott a falban, hogyha rájön a hoppáré, beüssön belőlük. Sokáig az utca végén lakott, amíg el nem vitte a kánya; maga nem ismerhette. Olykor fülig ért a szája, és azt kérdezte: Parancsolsz egy bögre szelet? Hát ilyen ember volt őkelme. Tökkel ütött. Hehe. Nem gyújt rá? – Mi a rossebre? – Egy dalra. – Ha csak arra nem. – Vallery megfordult, Karantin még utána kiabálta: – Az én bucim ötvenes lábra is passzol! Valleryt más bajok is keserítették. Valahányszor Pimiento paprikát rágott, amit legjobban szeretet, megfájdult az ínye, tetejében minden étkezéskor szüttyögött az orra, s ha percenként nem fújta ki, elcsöppent volna. Éjszakánként száraz köhögés gyötörte, fulladt, egész nap égett a szeme, minden évben erősebb szemüveget kellett hordania. Egyik alkalommal, amikor átmelegedett szénára emelte legkisebb tökét, Karantin dörgött rá a háta mögött: – Ki javíttat manapság cipőt? – Egyre többen. Egyre többen. – Ahogy a lovakkal teszik. Patkoltatnak vagy sarkaltatnak. Egyre megy. Agyalágyultabbak az emberek. Akár az unokaöcsém. Sok segítség, mondhatom. Lusta disznó, nem tanul, rám sózták dinka szülei, azt hiszik, az ütődöttet úgysem fogom kirúgni. Hogy fognak nézni! A takonypócból úgy lesz jó eladó, mint belőlem vasutas. – Ma alig bírtam felkelni. – Miért nem maradt fekve? – Árva a drajfuszom, ha nem ülök rajta. – Maga sültbolond. – Épphogy. – Fejéshez is használhatná. Ihatna friss tejecskék. Én hozatom. Kínlódjon vele más. A világért sem nézném ki a szemem a munkában. A sürgést szeretem. Maga egész nap a panklija előtt görbed, mintha odaszögezték volna. Hanem hallja csak, egy ideje ugyanaz az álom kísért. Rozoga ház készül nekem, pedig kéne a csudának, mégsem tehetek ellene semmit. Vak Kolja vakolja. Lángosa vánkosa. – Gyakran kering itt egy ölyv. Valakinek az ölyve. Különben sosem merészkedne a városba. – Néha csak kidugja az orrát az utcára. Akkor nyilván látja a sok húsüzletet. Már amit nem a bevásárlóközpontok nyeltek el. A hentes vagy marha lesz, vagy nem. – Elárvulnak a fűszerboltok. Karantin felmordult. – Ott egye meg őket a fene! – Jó a bucija. – Van elég sütnivalóm. Na, hajlandó végre idenézni? Vallery kiegyenesedett, félfordulatot tett, a fájdalom végigsugárzott a gerincén. – Jöjjön – mondta a pék –, hagyjuk itt a kócerájt. – Mi lesz a vevőkkel? – Forduljanak fel. – Nem szereti őket. – Vigye el őket az ördög! Nem kopik fel az álluk. Hány túrósbatyut vett nálam? – Nem szeretem. – Nem erről van szó. Hát nem érti? – Kakaós csigája biztos finom. – Tekercs, tekercs!, az isten áldja meg! Miért kell mindent lebutítani?! – Nem vagyok jártas ebben. – Nem hát! Mégis fogához veri a garast. Kire fogja hagyni a pénzét? – Na hiszen! Abból nem szaladna ki a világból. – Minek fukarkodik. Legyen… legyen kissé… daliás! Hetyke! Teljesen meghülyít már. A nyavalya üsse meg! Nem fog éhezni, ha időnkét mással is megtömi a bendőjét, mint korpakenyérrel. – Szeretem a korpakenyeret. Igazán nagyon ízletesen… – Korpakenyeret a krajcároskodó tudja elbaltázni, míg a pityókás házikenyeret… Eh! Ne hozzon ki a sodromból, mert még meggondolom magam. Hozza a vócvágóját, rádliját, dikicsét, vagy mit tudom én mit. Van érzéke az idegen nyelvhez, mi? Akkor már az ampaszát és a bórerjét se felejtse itt. Ismerem a dörgést. Nagyapám is suszterségre adta a fejét, abba gárgyult bele. Apám már kárpitos volt. Az én családom magasba rúgózott, míg a maga pereputtya az erőlködésben úgy pattant meg, mint a tetű háta. Bevándorlók, mi? Na, mozdul már? Vagy kérvényt nyújtsak be? – Csak egy pillanat. Beszaladok még. – Vakacolójával vacakol? – Én szeretem a kuncsaftjaimat. – Vegyen nekik ajándékot. Szeretik. – Várjon csak a kapu előtt. – Vallery a műhelyében felmarkolta a csirizes tálat, és a zsebébe süllyesztette. Beleharapott a munkapadján hagyott almaszeletbe, utoljára körömnyi kenyérhéjat is bekapott. Hullámpala tetejű, hosszú téglaépület mellett vitt el útjuk, kétszárnyú bejárat fölé kifakult, Csónaktároló feliratú deszkát erősítettek. – Sose értettem – dohogott Karantin. – Közel-távol nincs víz, de van csónaktároló. Kamu. – Talán tényleg tartottak benne valamikor. – Lópikulát! Mi értelme volna. Tudja, mire gondolok? Valaki szórakozott. Jól tudta, hogy sokaknak szöget üt a fejébe a felírás. Magát sosem izgatta a rejtély? – Észre sem vettem. – Hát vak maga? Vagy csak a cipőket látja. Itt él már vagy hat esztendeje. – Nyolc. – Pláne. Miért nem a nyugdíjából él? – Na hiszen! Fel is kopna az állam. – Közel lakott egy másik jómadár. Magának való volt, mint maga. Olyan maga korabeli. Annyi szót sem lehetett kihúzni belőle, mint most magából. Korábban vásárosként dolgozott. Hallott már ilyet? Szerencsére mostanra már az írmagjuk is kipusztult. – Ugyan, mit bántja magát? Ártatlanok. – Pinner ugyan nem. Sváb volt, vagy majdnem az. – Nem sváb név. – Muszáj folyton kukacoskodnia? Én sem kötözködöm magával. De csak hallgassa, mit csinált. Ja, művésznevet is kiötölt. Titkos Elézsián. Testét használta, amelyet amolyan fura pózokba facsarta. Azután újabb nevet költött. Karcsú Karcsi lett, ha kölköknek adott elő, ha pedig felnőtteknek produkálta magát: Sze-tám, a gumiember. Sze-tám Vatetámi, a hajlongőr. Na, hát csak kinyögtem. Többé senki nem vesz rá. – Karantin kötényéből előhalászott két kakaós tekercset. – Említette, hogy szereti. Tessék! Látja, nem sajnálom. Fahéjjal is megszórtam. – Igazán… – Ezt ne halljam! Fogja, ne kéresse magát. – A cipész átvette a süteményeket, letört az egyikből, és a darabot a szájába vette. – A táblájára miért nincs felírva a keresztneve? – Ki dicsekedne ilyennel? – Na, bökje ki. – Zebulon. – Apja derekas ember lehetett. Állta a sarat. Nem is tehették lóvá, senki sem kukoricázhatott vele. Igaz? – Azért rájárt a rúd. Vájár volt. – Lényeg, hogy nem ette a kefét, sosem meszelték le. – Nem volt enyves kezű, mindig betartotta a törvényt. – Hogy jön ez ide? Végig dicsértem. Kiértek a mező beszántott sávjához. Szőlőrigók gyepűrózsák termését csipegették. – Pitypangvirág közepe a szíve – magyarázta Vallery –, utoljára bontja ki a reggeli sugaraknak. – Ezzel mit akar mondani? Vallery felfújta arcát. – Mit tegyünk ennyi mogorvával? Karantin megfeszítette nyeszlett karját. – Erő az inaimban van. Olyanok, mint a pulyka combjában. – Mit csináljunk? – kérdezte a pék. – Nézzünk fel az égre. Vagy gimnasztikázni akar? – Vegye le a szandálját, Gaszton. Megragasztom. A talpa biztosan már egy hete lafog, lafogadom. – Képtelen hagyni a munkát? – Csak vegye le. Karantin lerúgta baljáról a szandált. Vallery felszedte; a levált részt, és fölötte a betétet dörzspapírral megcsiszolta, könyökével lehúzta róluk a port, utána mindkét letisztított felületet bekente ragasztóval. Két tenyere között összepréselte a talp orrát. – Most jó lesz. – A fűre rakta a lábbelit. Karantin felkapta és behajította a bozótba. Vallery hümmögött. – Várhatott volna, amíg megszárad. Karantin hasadt sárkányra lelt, meglóbálta, végül hagyta leesni. – Fiatal korában mit szeretett csinálni? – Élőképeket. – Szórakozik? A cipész megtöretve felfelé szúrta a karjait, berogyott. Karantin megrökönyödött. – Mi a nyavalya ez? – Vadkacsa. – Azt hittem, háborús veterán. A cipész combjára csapott, terpeszben előrebillent. – És ez? – Valami hülyeség. Ne fárasszony. Nyilván elvált. Hóhérneműt maga mossa? – Szumós. – Olyan volt, mint aki berottyantott. – Ezt nézze. – Vallery leguggolt. Mutatóujját a halántékához szorította, tátogott. – Na? – Fuldokló eszelős. – Ülő bagoly. – Akkor mit tátogott, mint egy hal? – Az a csőröm. Karantin felnyalábolta a pózba meredt Valleryt, és métereket cipelte. Alig lerakta, két lépést hátrált. Bíztatta: – Hadd szóljon. A pék íjazó pozitúrába állt. – Mi ez? – Jó lehet. – Öklöző diszkoszvető. Vallery ugrabugrált; behajlított könyökét verdeste, mintha szárnyak volnának. – És ez? – Megkergült csirke. A cipész vigyorgott. – Oroszlánketrecbe tévedt bohóc. Karantin bólintott, derekánál megemelte Valleryt, s felballagott vele a kaptatón.
(2017)
Megjelent: 2017-09-25 19:06:05
|
