Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Rimóczi László: Márkatudatos koporsóválasztás (2. regényrészlet)

 

 

Az a nap is úgy indult, mint a többi, amíg meg nem találta a meghívót. Amikor Pablo kibontotta a borítékot, még nem sejtette, hogy ennyi szomorúság várhatja egyetlen lapon. A díszítés nélküli, szolid invitálás arról szólt, hogy aktuális osztálytársa Kelman Kauldi tárgyilagosan meghívja Pablo-t az előre eltervezett, megfontolt szándékú öngyilkosságára. Kelman... Kiváló ellenálló, kiváló tanuló, kiváló beváló. Kelman leírta, hogy elege van ebből a kilátástalan állapotból, nincs értelme a lázadásnak, nincs értelme az életének, és satöbbi, és ma délután négykor gyilkos bürök főzetet fog fogyasztani. „Utolsó italomra, s utolsó lélegzetemre gyere el te is. Lesz kávé, lesz aprósütemény” – zárta sorait a hamarosan néhai barát. A gyász olyan hülye ízű...
Az Araguay-i Műszaki Egyetem egyik legkiválóbb tanulója, egy szuper csapatszellem készülődik kifele az élők sorából, és neki ott kell lennie.
Pablo időben elindult, nehogy a halál nélküle álljon be. Ilyen kényes és megismételhetetlen helyzetben a késés feletti minden magyarázkodás felér egy hullagyalázással. Lemondóan felsóhajtott. Mire képes a mélyvénás depresszió, a vízálló csalódás, meg a kilátástalanság? Megint egy emberéletbe került az életünk. Pablo nem látta át a helyzet röhejes komolyságát. Felvette mellényét, majd rögtön le is, mert meleg van, és elindult kifelé.
Anyja utánaszólt a konyhából:
Hova mész, fiam?
Kelmánhoz
Már megint nyavalyog, hogy nem tetszik neki a rendszer?
Igen. Olyasmi.
Vigyél neki májas chaucheeleát. Most sült ki.
Már nem eszik többé.
Tessék?
Semmi, azt mondtam, hogy hétfőn már vittem.
Jó. Hazafelé hozzál nekem egy kiló quatamalát. De frisset ám.
Jó. Ha nem felejtem el...
Tessék?
...Nem felejtem el! azzal a fiú kilépett a házból.

    Az égbolton megállt a május, a korai hőségtől nehéz levegő szinte kézzel fogható, csavarható. A pálmafákon majmok vitatkoztak. Az elhanyagolt, üresen is zsúfolt utcák arcán hosszú szomorúság ül. Színpompás nyomor. A lélekficamító forró por reménytelenséggel keveredik. Mindegy-külsejű nők nehéz zacskókat cipelnek, jól fel vannak málházva, mellettük pipogya-kék pólós gyerekek téblábolnak. Vajon Kelmánnak igaza van? És ha Pablo lesz a következő öngyilkos? Díjnyertes ellenérzés. Pablo fénysebességgel köpte ki fejéből a nyomasztó gondolatot, s fokozta csigasebességét. A hőség rekkenő. Pablo átvág a zsezsegő közpiacon. Az izzadó gránátalmák, unatkozó avokádók, csöves kukoricák mind-mind szemérmetlenül szétpakolták testüket a gyalulatlan deszkákból összetákolt standokon. Egyedül a hentesnél elviselhető az idő, ahol muszájlott maxra tekerni a légkondit, különben a sok-sok hús, a marha és a hal hamar odalesz, megeszi a május. Pablo szerette a piacot, ezer illat, ezer szín, 1000 hang.
Araguay. És az Araguay-i élet. Ha valami örömfélét lelsz errefelé, az csupán a mélységmámor. De minden mélységnek van folytatása, és minden folytatás reményteli – gondolta a helyi lakos.
A fiú kiért a főtérre, átvágott a Juanita Hernández utcán, és lassan – akarom mondani: kisvártatva   meg is érkezett az önmagát halálra ítélő barátja házához. A fehérre meszelt, kék ajtós, piros tetős ház már-már tehetősséget sugallt a két oldalán lévő, könnyű szerkezetű, farost-kalyibákhoz képest, amik ráérősen rogyadoztak, szegényesen, de bizarrul optimista, tiritarka mediterrán stílusban. A ház mellett pórázra kötött kakas ugatott, nevetséges szájával kiabált a zsíros csendben.
Természetesen nem csak Pablo kapott meghívást a búcsúztatóra, de néhány közeli barát, osztálytárs is. Odabent már mindenki jelen volt, halkan bepityeregték a szobát. Amikor Pablo belépett, egy vézna, álmos szemű csaj éppen Kelmánt szorongatta, aki büszkén tűrte. Ahogy a leendő halott megpillantotta a frissen érkezettet, kibontakozott az ölelésből és a fiúhoz lépett:
Örülök, hogy eljöttél.
Nem tudlak lebeszélni róla, igaz? tért rögtön a tárgyra Pablo.
Mi van ma? A többiek is ezzel jöttek. Lebeszélni? Kit és miről? Minden embernek szabad joga, hogy kilépjen a játékból, ha már unja, és látja, hogy reménytelen az egész. Elegem van abból, hogy a hatalom elleni lázadás gyermeteg szinten rekedt nálunk, összefirkálunk pár plakátot, faszt meg bajuszt rajzolunk Jose képére, és várjuk, hogy történjen valami. Ráírjuk pirossal, hogy „Le vele. Jöjjön a szabadság!”, de eljött egyszer is az a szabadság? Nem. Jótett helyébe megtorlást várj. Csak azt az összecsukható szádat használd hallgatásra és tűrj!
Ehhez nem tudott mit hozzáfűzni.
Úgy döntöttem, itthon leszek mártír – folytatta Kelmán. - Nyilvánosan meghalni egy reménytelen ügyért nem dicsőség. Közszemlére téve, mint valami tucat primadonna-mártír, amikor a főtéren felgyújtja magát, na, azt nem! Az a bukás beigazolása! Ellobban, összesöprik és megy minden tovább. Én itthon intézem, szűk körben, zárt falak közt, tapintatosan és higgadtan, semmi felhajtás. Elegem van az üres szavakból és a még üresebb reményekből. Ahhoz, hogy tovább várakozzak, nem vagyok elég jó vagy rossz. Elnéző vagy megbocsátó. Hazug vagy őszinte. Sok és képtelen. Kék vagy piros. Mit akar egy mai lázadó megragadni a világból? Kinek a hétköznapjait akarja bevilágítani bolyhos tiltakozásával? Itt az idő! mondta Kelmán, azzal felkapta a párkányon álló ébresztőórát és kivágta az ablakon.
Kelmán elfoglalta helyét a megterített asztal végében, a többiek is leültek. Nem kívánt sok mindent magával vinni a sírba, mert csak egy fekete fürdőgatyát viselt - a saját temetésére mindenki úgy öltözik, ahogy akar - hosszú raszta haját copfba fogta hátul.
Kelmán előtt üvegkupa, benne zavaros lötty.
Van sőt? Van sőt. Szakajtónyi – állította. Itt ez a pohár bürök. Megoldja gondjaimat. És ne higgyétek, hogy amit teszek, csupán önző és gyáva menekülés. Értetek teszem. Mert ha egy pillangó megrázza a szárnyát itt, valahol abbamarad egy háború...
Vagy kitör egy... mondta magának Pablo, de a leendő halott meg se hallotta.
Egész életünk egy bizarr pszichózis, másról sem szól, mint arról, hogy traumákat próbálunk öntudatlanul megoldani, kibogozni, találkozni velük. Hipnózisban élünk. Közszájon, s közszemen forgunk: a semmiért. Szeretnék egyszer találkozni egy olyan emberrel, aki végre vállalja a felelősséget. Mindenért. És nem egymásra mutogat. A bevállalás nem megy nekünk. Akkor is hazudunk, amikor nem kell. Amikor nem kérte senki. Nagyon merész dolog mindenkiért meghalni, nem csak a bárkiért. Mindenki a maga kovácsa. De ne sirassatok. Egyes szájak szerint a halál békés. Ugyanezen szájak szerint van némi gyönyör a halál alján. Azt keresem én.
Kelmán felemelte a kupát és lassan kiitta. Egy pillanatra elfintorodott, majd újra visszatértek az elszánt, heroikus vonásai. Becsukta szemeit és befelé figyelt. Elégedetten hátradőlt a székén, mintha csak ejtőzne egy kimerítő ebéd után. Két perc hallgatás, majd:
A lábaimat már nem érzem, de még mindig Én vagyok... A tudatom tiszta.
Egy perc csend, majd:
A karjaimból is távozni készül az élet, de én még mindig ÉN vagyok...
Újra néma perc következett.
Már képtelen vagyok megmozdulni, a legkisebb mozgás is lehetetlen... De én vagyok én.
A folytatásra két perc múlva került sor:
Már látom is! Életem őrültség volt. Céljaim másvalaki céljai. Mindennek csak időbe és térbe vetetten van értelme... Röhejes az ember... Látom a... Lassan... a beszédem is elalszik velem együtt... Itt vannn. Itt aaa halááál. Látom már... gyönyörű! De én még mindig Én vagyok... Egy új kezdet... Mááár az újjászületést is unom... Túlélni? Mit? Mikor? Miért?
Ezek voltak az utolsó szavai. A halott elhallgatott.
Az egyik barát felállt, és ellenőrizte Kelmán életjeleit a nyakán. Szomorúan megcsóválta fejét, mire az egyik nőből kirobbant a zokogás.

*

 

  
  

Megjelent: 2017-08-26 18:00:00

 

Rimóczi László (1979) újságíró,  a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.