Nagy Zsuka: alice
A kávéautomatánál áll egy néni. Bazsevaszínű kendőbe bugyolálja időgomolyagarcát. Csiga száját cuppogtatja. A hónom alatt két flakon Szentkirályi. Akciós. 99 forint. Nézem a nénit. Mindig leesik az aprója. Vagyis beesik a nagy dobozba. Aztán kiadja a kis lyukon. Kávé meg semmi. Flipper a Teszkó előterében. Egy öregasszony játszik. Eklektik retro. Lehangoló egy hely. Ennél bármelyik lepukkant kocsma hangulatosabb. Emberibb. Emberarcú kocsma. Izmus. Tehát a Teszkó előterében vagyok. Ahol semmi nincsen csak egy nagy bazi szemeteskuka. És egy nagy kávéautomata doboz. Meg egy tábla terpeszállásba. Pulyka tokányhús. 1698 forint per. Kilogramm. Fehér krétával írva. Gondosan formált betűkkel. Mintha a hentes csak ezt a szószerkezetet tudná leírni. Mintha szerelmes lenne a Pulyka Tokányba. Mintha József Attila írta volna le. Flóra. Tulajdonképpen ezt a falanszterisztikus előteret. Ez a tábla és az öreg néni teszi emberivé. Tartja a hátán azt a negyvenezer évet. A többibe bele lehet szarni egy nagyot. Mint a kolisok a szomszéd ajtaja elé. A néni megszólít. Segítek-e neki. Tiszta rendezett. Barna asszony. Rendezetlenség látszatát keltheti. A felületes világlakónak. A sok kendő és az öreg arc. Megtévesztheti. Pedig egy jelenség a nő. Valami rousseau-i időből. Segítek neki. Sok cukorral kéri. Tartja a tenyerében a pénzt. Én veszem. Belőle amennyi. Kell. Nem kér. Nem is fél. Hogy én veszem el. Bizalom van. Béke. Mint egy Unicef reklámban. De az a kurva automata elromlott. Nekem is mindig lecsúszdázza az aprót. Hát nem. Igaz. Látszik a nénikén. Hogy nagyon kell neki az a kávé. Szerintem egész nap trappolt. Az életért. És most kell a szívfolyadék. Fogom a terpeszelő táblát. Rakok rá egy furnérlemezt. Veszek egy csészét. Belerakom a háromazegybenemet. Bemegyek a teszkós budiba. Jól kiengedem a meleg vizet. Kerítek alátétet. Meg kis kávékekszet. Leültetem a nénit. És elé pakolom a kávét. Egészségére. A néni mosolyog. Mint egy sokat foltozott. Öreg luca baba. A sok cérnától. Toldozott foltoktól. Csak úgy feszül a bőre. Nem fér bele az a nagy öröm. Kiszakad az arcából. Az öröm. Hogy így megbecsülik. Ráadásul egy fehér fiatal lány. Egy városban. A Teszkóban. A kávéautomatánál. Hétfőn. Délelőtt. Továbbrohanok. A Korzó előtt megint egy idős ember. Asszony. Idősebb. Mint a bazsevakendős néni. A nagy épület sarkán áll. És a kezében három fakanál. Árulja. Újév után öt nappal. Hát megszakad a szívem. Lezsibbadok. Annyira. Fáj. Nem mozdulnak a végtagjaim. Mereven állok és nézem a nénit. Mint a színházban. Az ember tragédiáját. Kendőcske van a fején. Neki is. Mint a mesében. Az öreg néne őzikéjében. És nyújtja a fakanalakat. Tessék drágáim. Olcsón adom. Istenkém. Nincs pénzem. Ma fizettem be a telefonszámlát. Háromhavi elmaradás. Szóval belém. Hasít. Mint egy vakbélgyulladás. Hogy nem tudok adni a néninek pénzt. Azokért a kurva fakanalakért.
Hirtelen eszembe jut. Szétnézek a zsebeimbe. A táskám fakkjaiba. Aprózni. Hátha találok hét. Krajcárt. És összeszecskázok. 655 forintot. Odaadom a néninek. Ő nyújtja a fakanalat. Mint Attila a színes forgókat. Az Isten áldjon meg. Engem. Mondja. Én meg felemelem a Korzó épületét. Mint ahogy az Óz a csodák csodájában láttam. Elküldöm valahová a picsába. Valami hideg helyre. Ahogy Woland tette. Aztán megterítek a padon. Kőlevest főzök. Vagyis térburkolat levest. Ez van. Találtunk a kukába lejárt szavatosságú Vecsésit. Korhelyleves lesz. A kőleves. Fő az étek a kis spóron. Gőzöl. Bugyog minden. A fakanalas néni. Mint egy irokéz nagyi. Örül. Szerzett magának. Aprót. Étket. Kisunokát. És főznek. Hát kell ennél. Több. Hirtelen húgyszagú lesz a leves. Jönnek az utcaiak. Felkavarodik a gyomrom. Nem tőlük. A világtól. Jönnek mint feltámadt. Zombik a Thiller videóklipből. A Dzsekszonosból. Mintha Kemény Henrik hagyta volna itt nekünk. A bábjait. Okulásként. Esznek. Mint a Mátyás király mesében. Kivájt kenyérből.
És a tér másik végén. Korzón és Teszkón. Túl. A képviselő felveszi a fizetését. Megebédel. Négyfogásosat. Felveszi a fűtést a lakásban. Folyatja a vizet fogmosás közben. Felöltözik. Jó melegen. Aztán kimegy a térre. És azt mondja megérti. Azt. Aki nem kapott fizetést. Akinek nincs mit ennie. Ahol nincs víz és fűtés. Akinek nincs váltás ruhája. És odaláncolja magát az igényeihez. Aztán taxit hív. Hazamegy kibont egy palack. Gerét. Megeszi a vacsoráját. Előveszi a laptopját. Beírja. Tüntetés a téren. És a nevét. Elégedett. Beül a bőrfotelba. Bekapcsolja a tévét. Betekeri magát pléddel. Hideg volt kint. Kint mindig. Hideg van. Szóval bekapcsolja a tévét. Én kikapcsolom. Elküldöm őt. Is. Hidegebbre. Ahogy Woland tette. Aztán elmegyek nagyihoz a temetőbe. És megállapítom. Egyetlen forradalmár. Vagyok. A városban. Én. Alice.
Megjelent: 2014-08-03 08:19:47
 |
|
Nagy Zsuka (Nyíregyháza, 1977) író, költő, tanár |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
