Nagy Zsuka: A zoknik elgurulnak
(történet három páratlan zoknifélpárról)
- hogy ne mindig olyan szomorút…
Mindig elgurulnak. A zoknik. A zokni párok.
Leginkább mosás után. Mikor pározná össze az ember. Nincsenek sehol. Eltűnnek.
Az ember ilyenkor bosszankodik. És inkább a kisgatyákat és a bugyikat hajtogatja be a szekrénybe. A zoknikat. Utoljára hagyja. Hátha megkerülnek.
Hétvégén jól az aljára nyúltam a szennyestartónak. Mostam. Kiteregettem a tiszta ruhát. Estére megszáradtak. Pározom a zoknikat. Gurigákba rakom őket. És találok három zoknit. Felemás. Mind másnak a párja.
Az egyiknek a nagylábujján lyukas. A másiknak a sarkán. A harmadiknak a talpán van egy lyuk. Mindhárom nagyobb lábméret. Mint az enyém. Szóval nem az én zoknijaim. Az egyiket én szerettem jobban. A másikat nem szerettem. A harmadikkal barátok voltunk. Az egyik a szerelmem volt. A másik szerelmes belém. A harmadik a legjobb barátom. Az egyikkel szakítottunk. A másiknak barátnője van. A harmadik meghalt. Az egyik sokszor aludt itt. A másik kétszer. A harmadik egyszer. Mikor lekéste a vonatot. És az egyik és a harmadik zokni pár. Itt aludt nálam. És akkor maradtak itt. A zoknik. Azóta mindhárom zokni volt rajtam. A nagylábujján lyukas. A sarkán lyukas. És a talpán lyukas is. Csak az a baj. Hogy nagyok rám. És nem szerencsés végigmászkálni velük egy napot. Meg télen kicsit szellősek is. Az ember agyilag zokni lesz. Ezektől a lyukas lábravalóktól. Csak tódulnak az emlékek. Mint árleszállításkor a hipermarketbe. A fogyasztók. Én is fogyasztom. Az emlékeimet. Három lyukas zoknival a kezemben. Emlékezem. Az egyik nagyon hiányzik. A másikat örülök. Ha nem látom. A harmadikat már sosem fogom látni. És ez fáj. Mindhárom zokni. Fáj. Nagyon fáj. Azok a lyukas zoknik. Ó. Az egyik zokniból több van. Itt a kosárban. A nagylábujján lyukasnak. Még kisgatyái is vannak. Nagyon jók. Nehéz napokon. Hordom őket. Meg nagy atléták is vannak itt. Kánikulában nagyon hasznosak. És egyet befogtam portörlőnek. Van még itt egy nyakkendő. Kék. Azt a hajamba szoktam tekerni. Hajgumi helyett. Csak fogkefét nem hagyott itt. Soha. Az enyémmel mosta meg a fogát. Ha nálam aludt. Hát milyen zokni az olyan. Ami lyukas és fogkefét sosem hoz. Mikor nálam alszik. Azt hiszem. Jó. Hogy szakítottam a nagylábujján lyukas zoknival. Csak az hiányzik. Mikor az én zoknim és az ő lyukas zoknija. Az ő lábán. Nem az enyémen. Összebújt. És birkózott. Mint a gyerekek. Az én mesés zoknim. Az ő lyukas zoknijával. Ha levettük őket. A zoknijainkat. Olyan árvának éreztük magunkat. Nélkülük. Nekem meg. Mindig fázott a lábam. Hát szóval. Állok a szárító előtt. Felhúzom a zoknikat a kezemre. Mint bábfigurákat, és játszom velük. Megidézem őket. A zoknitulajdonosokat. Szombat délután van. Besüt egy kis őszi nap a szobámba. És arra gondolok. Túl sok itt a magányos lyukas zokni. És kéne már egy hús-vér zoknitulajdonos. Csak úgy játszásiból. Tudok-e még lyukas zoknikat tárolni a szennyestartóban és a fregorin. Egyet legalább. Egyet. Egy párat. Egyszer legalább egyszer meg kéne próbálnom. És fogom. És hirtelen mozdulattal a szemetesbe dobom a három páratlan lyukas zoknit. Üresebb a lakás. De érzem. Valamikor. Megkerül a másik felük is. Bár mint tudjuk. A zoknik mindig elgurulnak. Ez a természetük.
Megjelent: 2014-08-03 06:47:02
 |
|
Nagy Zsuka (Nyíregyháza, 1977) író, költő, tanár |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
