Keresés a honlapon:

Balázs Csilla Kinga: Költsetek fel, ha ébren álmodom

 

 

Költsetek fel, ha ébren álmodom¹

(forgács)

Bal zsebembe szabályos négyzetre hajtogatva bedugok egy ötszázast, a jobb zsebembe egy ezrest. Az ötszázasból metrójegyet veszek. Csak egyet, mert visszafelé rollerrel jövök. És villamossal, mert a villamoson lehet bliccelni, a metrón nem. Az ezresből ebben a szép, tavaszi napsütésben megajándékozom magam egy medállal, ami égig érő fát szimbolizál és a város másik végén árulja egy mozgássérült kézműves. Mert megérdemlem! Ez elég ritkán fordul elő. Vagyis az, hogy költök magamra; be kell osztani, ami van.

Végiggurulok a Gát utca díszletei között, lobog a nadrágom a gyönge szélben. Bámulom a régi bérházak falait, rég elporladt polgárok kőbe dermedt vágyait és félelmeit. Örökölt valóság. Girlandos virágok, pajzán démonok, negédes angyalkák a homlokzatokon. És mindenütt a néhai gipszöntők kezét irányító, visszatérő szellemek, a Koppányok, szabadsághősök, reformerek fájdalomtól eltorzult arcvonásai. Halkan pereg róluk a szmogszürke por. Költsetek fel, ha ébren álmodom. Ilyenek jutnak eszembe. Kiérek a körútra, és ahogy vágtatnék át a napos oldalra, a zebrán véletlenül meglökök egy szendvicsembert.
- Bocsánat - hebegem ijedten.
- Semmi baj. - nyugtázza, - egy angyalnak ez meg se kottyan.
Örülök, hogy nem esett el, nincs semmi baja, suhannék tovább. - Igen, angyal vagyok! Ebből élek! – kiáltja utánam. Többen odakapják a fejüket, néhányan az ugrásra kész autókból is kipillantanak. Tréfásan odavetem: - Maga nem angyal. Nincs szárnya.
- Azt fiam, 1956-ban szétroncsolták. - válaszolja kurtán.
Lassítok, bevárom, és amíg átballagunk a zebrán a körút napos oldalára, szemügyre veszem a nálam alig alacsonyabb, préselt zuzmóra emlékeztető figurát. Kőműves nadrágot és kötött férfi sapkát visel, aminek a közepéből bojtnak már alig nevezhető hosszú, ferde szál nyúlik előre. Az égig érő fa egyik ágacskája. Az arca meglep: a szendvicsember nő. Nem nő: néni. Habár… a néni is nő. Kora nem megállapítható. Öreg. A néni kezén fehér cérnakesztyűk. Bal válla furcsán kitekeredik, lehet, hogy műkezekben végződik? Nem tudom kifürkészni, nem azon az oldalon gurulok. Ha a körút túlsó oldaláról nézném, sétáló  betűnek látnám. Magamat meg nagy -nek. A fiam szerint nincs az alakommal semmi gond, illik a koromhoz. És a helyzethez. És ennyiben maradunk.
- Nem, nem vagyok bolond - szólal meg a néni csendesen, miután átértünk a zebrán.
- Angyal vagyok. - Nem mondtam, hogy bolond.
- De gondoltad, gyermekem, gondoltad - kuncogja foghíjasan.
Ezt a mondatot lájkolnám a facebookon, tetszik nekem ez a néni. Engesztelően rámosolygok:
- Tudom, hogy vannak angyalok. Csak nem számítottam rá, hogy most szendvicsnéniként jelenik meg előttem.
Megértően, komolyan bólogat, még fel is sóhajt egy kicsit, így akarván a tudomásomra hozni, hogy megszokta ő már a kétkedőket, nem könnyű egy angyal élete manapság. Közben olyan méltósággal és büszkeséggel cipeli a hátát meg a testét eltakaró, „pizzát kiszállítással” feliratú plakátot, mintha az valami pajzs lenne és mintha valóban nagy, égi-csete-paték után tért volna vissza ennyire fáradtan a Földre. Ide, a Ferenc körút páratlan oldalára.
A válltáskájából – most látom, hogy tömött válltáskát is cipel – épnek tűnő jobb kezével előhúz egy zsebkendőt és megtörli a homlokát, - Haszontalan jármű a test, de haszontalan, - dohogja, aztán félrebillenő fejjel végigmér:
- Te ki vagy?
- Isten leánykája, mi más? - nevetem el magam.
A néni nem nevet.
- Telhetetlen harácsolós vagy? - kérdezi szigorúan.
- Nem vagyok harácsolós - hebegem meghökkent sértettséggel és eltöprengek a szó jelentésén, mert eszembe jut az a sok, véletlenül kezemben maradó golyóstoll, öngyújtó, utcáról felszedett fél fülbevaló, szakadt lánc, kő, gesztenye, névjegykártya, apróságok, amik megszólítanak, és amik lassan az összes fiókomat „mindenes fiókká” avatják. Lehet, hogy mindez már a harácsoló ösztön? Ösztön ez egyáltalán bennünk? Mintakövetés? A félelem jele? HA, akkor - rácsolás? A néni nem hagy sokáig töprengeni.
- Sok pénzed van? - kérdezi, megint szigorúan.
- Dehogy van sok pénzem -, legyintek - ismer maga olyat ebben az országban, aki a semmiből rendes, becsületes munkával sok pénzre tudott szert tenni?
- De szereted? - kérdezi.
- Kit?
- A pénzt.
Mit akar ez tőlem, gondolom, miért érdekli ennyire és muszáj nekem mindenre válaszolnom? De ha már belementem, folytatom a játékot.
- Nem, nem szeretem - mondom. - De ismeri a mondást: jó, ha van. Kell.
- Helyes - bólint. - Átmentél a teszten.
- Miféle teszten?
- Hát az angyalteszten.
Hallgatok. A helyzet kezd zavarba ejtővé válni, lassan tovább kéne gurulnom.
- Ne vegyem át egy kicsit a táskát? – töröm meg a hallgatást és magam is megdöbbenek azon, ami kicsúszott a számon, és amit már nem lehet visszaszívni, mert elhangzott. - Az aluljáróig szívesen segítek - toldom meg a felelőtlen ajánlatot.
- Isten őrizz! - jajdul fel a néni -, ha meglátja az osztrák, kirúg.
Elmeséli, hogy olasz pizzát és meleg szendvicset árulnak, a főnök osztrák, de tud magyarul és ne álljak meg olyan sokszor, mert akkor kénytelen ő is megállni, és azt nem szabad, aki túl sokszor megáll, azt elküldik, ezek a térfigyelő kamerákon át leskelődnek, nem veszítheti el a munkáját, ezt a kis mellékest, mire elég az a kicsi nyugdíj, most mondjam meg, ha nem fizeti a lakbért, még azt az önkormányzati garzont is elveszik. Ennyije maradt a gengszterváltás után, ahogy szegény, megboldogult férje mondta mindig, Isten nyugosztalja, idén lesz három éve, hogy szélütés érte, minden elúszott, jaj, minden elúszott, arról nem beszélve, hogy ha kirúgják, nem tudja teljesíteni a Küldetést, nem tudja elvégezni a Feladatait, és akkor a tíz körméről is lekaphatják az angyalok, az osztrák hozzájuk képest kismiska!
Bizonyára a Rettenetes Rézfánfütyülő Rézangyaloknak dolgozik ez a néni, ha ennyire tart tőlük, s ezek után az osztrákot már csak pici, rézfaszú bagolyként tudom magam elé képzelni. Nevetgélni kezdek, most aztán engem nézhet bolondnak, aki akar. A néni csalódottan megtorpan - vagy mint akit mellbe vágtak? Komolyságot erőltetek magamra, úgy kérdezem:
- Mi ez a Küldetés, néni? Mi a Fel-adat?
- Az egyik a karma kiegyenlítése. A másik a tisztítás. - Nehezen fűzi a szót és úgy vizslat, mintha nem tudná eldönteni, érdemes vagyok-e még az angyali bizalomra.
A szempillám sem rezdül, amikor elismerően áradozni kezdek.
- Hú, erről már olvastam, lefejteni másokról az ártó lények karmait, megsemmisíteni őket, ez nem akárkinek megy, ehhez nagy erő kell! - Még a számmal is csettintek a nagy csodálattól.
- De mi az, hogy karmakiegyenlítés? - faggatom tovább bátorítóan mosolyogva.
A szendvicsnéni nem válaszol. Közelebb lép, a plakát súrolja a mellem. Nem értem, miért tűröm ezt a közelséget és az orromat megcsapó savanyú szájszagot, ami tudom, hozzátartozik a nélkülözéshez, de ez, így… váratlan. A néni óvatosan körülkémlel, és a fülemhez hajol:
- Sokan vagyunk ám! Egyre többen!
A szavai nedves, langyos páraként csapódnak le a dobhártyámon. Amíg beszél, szórólapot meg egy névjegykártyát vesz ki a válltáskájából. Hangja bizalmaskodóvá válik. - Köztünk a helyed - jelenti ki titokzatosan.
A szórólapot a kezembe nyomja, a névjegykártyát óvatosan a bal zsebembe csúsztatja.
- Rajta van a címünk, súgja tovább forró, avarillatú hangon- gyere el! De előtte ne telefonálj. Főleg ne mobilon. Csak toppanj be!
Nem szeretem, ha idegenek érnek hozzám, nem szeretem, ha ennyire közel állnak, nem jó érzés, nincs kedvem tovább beszélgetni, de a szendvicsnéni darálja tovább, mint egy betanult szöveget: - Mi, Magyar Angyalok Gyülekezete, látszólag nyugdíjasok, hajléktalanok és közmunkára ítélt férfiak és asszonyok vagyunk. Az a feladatunk, hogy hajókra rakjuk és tanítsuk az arra érdemes, beteg lelkeket. Nincs mennyország, nincs pokol, csak Hit és Küldetés van. A hiszékenység hiba, a szélhámosság zsoldosa. A csillogás gyanús, a talmi fény megvakít. A szép forma hitvány tartalommal, a felszín felszínnel, mélységek és magasságok nélkül párosodik: zsákutca. ZSÁKUTCA! - ezt már sziszegve, rángatózó szemhéjakkal teszi hozzá.
Szúró fájdalmat érzek a medencémben, mintha késeket forgatnának bennem. Összeszorul a szívem, alig kapok levegőt. Gömbvillám futott át rajtam, tubusból préselt majonéz vagyok. Ilyenek jutnak eszembe. Le kell ráznom ezt a jóasszonyt, nem érzem jól magam.
A szendvicsnéni végre hátrébb lép. Tüzetesen végigmér. Megigazítja a plakátot tartó szíjakat és továbbindul. Megmagyarázhatatlan remegés vesz erőt rajtam, szerencse, hogy már közel az aluljáró, most már határozottan kínos, ahogy nyugalmat erőltetve magamra a szendvicsnéni mellett lépkedek.

- Érezted? - pillant rám. Nem értem a szemében felvillanó metsző gúnyt.
- Mit? Mit kellett volna éreznem? - kérdezem egyre feszültebben.
- Hát az erőt!
- Csak azt éreztem, hogy libabőrös lett a karom! - mondom, és már nem tudom elfojtani az ingerültségemet.
- A kar pihéin keresztül szálltak ki belőled a Vajákos Ártánykirály szorongást okozó fehér hercegei- nyugtázza elégedetten.
- Basztok össze-vissza, kábán, ésszel és lélek nélkül. El vagytok tömődve. Tisztátalanok vagytok - teszi hozzá.
Mit tud ez a banya rólam, nem tud semmit, és hogy beszél, fortyogok magamban, játszik velem, mint macska az egérrel. - Kitisztítottam és összekötöttem a gyökér- meg a szívcsakrádat, mondja, mennyit ér meg ez neked?
- Hogy micsoda? - kérdezem olyan hangon, mint akit hirtelen leforráztak.
- Nem leszel beteg, nem kell félned a sors csapásaitól. Legalább fél évig. Mennyit ér ez neked?
Hagyjam faképnél? Mérlegelem a helyzetet: a nyanya megajándékozott néhány jó mondattal. Mennyit ér nekem egy újabb kvarcolat? Veríték lepi el a testemet.
- 500 forint elég lesz? - kérdezem nyögve, mert mintha már a torkomat is fojtogatná valami. Gömbvillám hasít, egymással lazán összefüggő, megszámlálhatatlan pixel vagyok. Nyúlnék a bal zsebembe, de a szendvicsnéni lefogja a karomat. Hideg szél paskolja nyirkos vállaim.
- Szeretem Rákóczit - ingatja a fejét- De az Igazságost még jobban. Sok munkám volt veled.
Váratlanul elvékonyodik a hangja és könyörgőre fogja. - Ki kell fizetnem a villanyszámlát, bocsáss meg nekem, aranyoskám. Az angyalok is emberek, szepegi könnyes szemmel, minden elveszett, jajj, minden elveszett és óbégat, és óbégat.
Az a fém-medál csak megfeketedne a nyakamban, morfondírozok, majd elkészítem egyszer magamnak, agyagból. Előszedem a jobb zsebembe rejtett, szabályos négyzetre hajtogatott ezrest és szótlanul átnyújtom neki. A szendvicsnéni hálálkodik, aztán hirtelen megdermed:
- Beteg lélek közelít! - mondja és savószín szemével egy diáklány felé vág. Az megérzi, hogy nézzük, felénk fordítja a fejét. Csilingelő vaskarikák lógnak a fülében, oldalról nézve kecses I-betűnek látszik.  A szendvicsnéni búcsú nélkül sarkon fordul és a lány után siet. Sapkája tetején diadalittasan lobog a bojtnak alig nevezhető hosszú, ferde szál. I-Á. Hátulról már látszik: a bal keze valóban műkéz.
Görcsölni kezd az altestem, szédülök, valami nincs rendben velem. Talán leesett a vércukorszintem. Metrózni ma nem fogok, de le kell mennem az aluljáróba, vennem kell magamnak két pogácsát. Hamuba sült pogácsák. Ahogy leérek, megcsapja az arcomat a metróhuzat. Valamelyik sarokból elém ugrik egy ajléktalan.

- Hallod, segítsél már ki egy kis apróval!
Iszonyú, elviselhetetlen ez a zaj. Tenyerét az arcom elé tartja. Puha, párnás, zsilettpengével összekaszabolt tenyér, az életvonalai fekete árkok. Körmei repedezettek. Sziklás, sárga táj. Körömgomba. Nem nézek rá, de minden sejtemben érzem, hogy addig nem tágít mellőlem, amíg nem kap valamit. Émelygek. Kitámasztom a rollert, benyúlok a bal zsebembe, vigye a két pogácsát érő Rákóczit, gondolom, csak szálljanak már le rólam, elegem van! Nem találom a pénzt. A bal zsebem üres. Beletúrok a jobb zsebembe, pedig tudom, hogy az is üres, az Igazságos a vén szendvicsboszorkánál landolt. Se pénz, se névjegykártya, minden zsebemben fúj a szél. A hajléktalan árgus szemekkel figyel. Kivár. Kotorászok még egy ideig, hogy lássa bennem a jó szándékot, aztán sajnálkozva széttárom a karom:
- Nincs pénzem. Elvitte az angyal! - mondom és rémülten veszem észre, hogy az ujjaim véresek. Újra belenyúlok a bal zsebembe – onnan patakzik ki belőlem ez a nyálkás, meleg vérsötét. Fenn az ég, lenn a föld, kettő között élt egy hölgy. Honnan szól a rádió, mi ez az ének? Leng a talaj a talpam alatt, a mennyezet körhinta. Reményvesztett hegymászóként próbálok megkapaszkodni az aluljáró falában. A burkolat sima, ragacsos, enyhén előredől. Sápadt neoncsík az életem, kicsúszott a kezem az űrbe. Ilyenek jutnak eszembe. Valaki a hónom alá nyúl, nem érzem a lábam, testemet elfektetik egy nedves rongycsomón. Az óceán megkásásodott vize lettem. Lábak suhannak bennem, cipők, cipőfűzők, cipősarkok, harisnyás bokák, fekete nadrágszárak. Por. Por, hamuszürke folt, borostás arc hajol fölém, homlokán mocskos kötés, a géz alól átüt a vér. Mielőtt kialszanak a fények, szavakat görget felém a metróhuzat: - Nyugi, a professzor asszony a legjobb gyógyító. Egy jó gyógyító mindig a szikével kezdi.
Reszel, dübörög a hang, mint a föld méhében a metró.
Szirénázó mentőben térek magamhoz, névjegykártyával a zsebemben ébredek. Tenyeremben az égig érő fáról egy

Forgács

Nincs menny, nincs pokol, az égig érő fa
itt sápadt fém-medál. Vaskarika.
Forró, avarillatú hang.
Nedves, langyos pára,
hamuszürke folt,
borostás arc:
az angyal is
ember.
Por,
por,
Tenyér, fekete árok, vérsötét.
Gömbvillámok futnak, gömbvillám hasít, az óceán
megkásásodott vize lettem.
Hideg szél paskolja nyirkos
vállaim. Sziklás, sárga
táj, leng a föld és
kezem az űrbe
csúszik.

 

Költsetek fel, ha ébren álmodom.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-06-19 18:42:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.