Videó

Az Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója




Keresés a honlapon:


Balázs Csilla Kinga: Kék tinta, néma tusa – versnovella

 

 

Kék tinta, néma tusa - versnovella

Bevezetés az asszociatív, automatikus írás kulisszatitkaiba

(Ferenczi Tóth Mártinak és Gellér Máriának szeretettel és köszönettel)

 

Befejezem az utolsó mondatot. Minden szerzői jogomról le kell mondanom, de ha a zsűri rábólint, a szövegeim szórólapként landolhatnak az utcán. Van-e ennél megszenteltebb felület? Átlagos olvasók szeme előtt lélekmentő szövegnek lenni volna jó, van-e ennél magasabb labda, van-e ennél nemesebb cél? Fogy az idő, belekezdek a második szövegbe, írok, mint aki letépte láncait. Ezzel most pénzt is kereshetnék, írással szerzett pénz… pénz, pénz, tiszta pénz, se fájdalom, se vér nem tapad hozzá, ez a pénz a szikraferkós szűzarany, ez viola, ez holdsugár!

Törekedj a jóra, gyerünk, gyerünk, tovább, tovább, magad lopva, botladozva, erős vagy, bátor vagy, Háry János vagy, ha már felálltál, ne hallgass senkire, ne függj senkitől, ne függj semmitől! Fogót, csipeszt elő, tágítsd a tudatod, használd az eszedet, légy résen, légy tiszta, itt a nagy pillanat, ez egy történelmi pillanat, ez most a mienk!

Írok, mint az eszelős, számlálgatom a karaktereket, vágok, javítok, törlök, újrafogalmazok, nem tudom, mikor van reggel, mikor van éjszaka. Elakadok, fetrengek a földön, elvánszorgok az állomásig, zavar a német környezet, magyarul írok, nem megyek be dolgozni, felmondok, vagy nekem mondanak fel, es tut mir Leid, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.

Azt hiszik, nem vagyok józan. Soha józanabb, soha éberebb nem voltam.

Hazajövök, befúrom magam az ágyba, fejemre húzom a paplant, behunyom a szemem: nyílik az északi átjáró, leszállok a Valhalla csarnokában.

Körbeszaglász Hugin és Munin, az emlékezet és a gondolat kutyái.

Könnygáz spriccel az arcomba.

Tábortűz lobog, lovak prüszkölnek, társzekerek zörögnek, megnyílik, elrejt a nádas.

Lerúgom magamról a takarót, írok megint, folyik rólam a víz, csorognak a betűk a kezemen, csobog belém, beszél a csend, elejtem, felveszem, elenged, elengedem… fennakad… a szó egyszer csak… bennszakad.

Feltépem az ablakot. Elfelejtettem enni, nem is ittam, szédülök, összegömbölyödök a szőnyegen. Tódul rám a hideg levegő, botos táncot jár a hátamon. Átengedem magamon ezt is, figyelem a ritmust, kettőt kapok jobbra, kettőt kapok balra.

Feltápászkodom, rágok valamit, iszom a csapvizet, locsolom az arcomba, ledőlök, hibernálom magam újra és figyelek, fülelek, ez éleslövészet, ez élveboncolás.

Belső hangok, külső hangok, súgjatok, súgjatok, melyik a megfelelő szó, mit nem találok, titanusok, pieriszek, nimfák, apollók, pánok, önmagából zendülő, frissen festett citerátok leszek, képlékeny márványmagány, csak csináljatok már valamit, tördelem a kezem, elakadtam, elakadtam, hogyan, mivel folytassam?!

Ég és föld találkozásánál lebeg a Sambala királysága, vibráló kék páraként öleli át a bolygót. Asztrálvilág, morfogenetikus mező, üveghegyen üvegtárcsa, múzsák, tündérek, táltos paripák, ihlet, felettes én-ek, annyi neve van és mégis egy; árad a hegyekre, az utcákra, a terekre, a járdarepedésből kihajtó fűszálra, árad a Kalibánokra is. Betüremkedik az ózonlyukon át, ehhez nem elég a jóság, ehhez nem elég az időbeosztás, ezt nem lehet tanulni, ez csak a legtisztább álomkoldusoké, ez csak a legbátrabb ámokfutóké, súgjatok, súgjatok! Kérj és megadatik.

Jön, megérkezik, tarkón legyint a hiányzó szó. Bevillan egy kép, megnyílik a Tejút közepe, fényesen döccen a Göncöl-szekér, átfut rajtam egy bőrét vedlő szarvas. Felpattanok, írok tovább, tovább, magad lopva, törlök, javítok, befejezem a második szöveget, a harmadikat, a negyediket, érzem, tudom, jó szövegek, ezek nívódíjas szövegek,

nívódíj, nívódíj, nívódíj, nívódíj, micsoda teljesítmény, micsoda gázsi, szinte már hallom, szűnni nem akaró tapsvihar, kalapot le, apuskáim! Abroncs az agyamon, írok tovább, megmutatom én nektek, az anyátok istenit, és ellepnek a pokol kutyái. Vámpírfogú döglegyek ereszkednek rám, egyik a másik után, majd én megmutatom nektek, szűzlányzabáló, pipaszárlábú daganatok, kacagó hiénák, negédes vattacukrok, majd meglátjuk, kinek gurult el a gyógyszere, többet ésszel, mint erővel, paleo pitécskék, világhír, güzükéim, online sztriptíz helyett légtorna, ópium helyett pódium!

Egyik cigarettát szívom a másik után, rakódik le a kátrány az érfalakon, most a fekete ragacsból törnek elő a szavak, sziszegnek, hörögnek, vicsorognak. Csapkodom a billentyűket, kinyomtatom, amit írtam, minden a papíron dől el, dől el a minden! Összegyűröm, kukába dobom, újrakezdem, karikásodik a szemem, kiújul az isiászom, elferdül a nyakam. Már nem vagyok jelen a hétköznapokban, látom, hogy mozog a szája, de nem jut el a tudatomig, nem tudom, mit mond a szomszéd, nívódíj, nívódíj, nívódíj, suska, megváltott élet, csak az írásnak élni, lüktet a halántékomon az ér.

Rohadt, süket csönd.

Tarkóra kulcsolt kézzel borulok az asztalra, kérem, akarom!

Rohadt, süket csönd.

Repülnék ki az időből, a térből megint!

Rohadt, süket csönd.

Felbőgeti a motorját, gázfröccsöt ad a szomszéd, kirohanok a házból, csörtetek fel a hegyre, letépem magamról a kabátot, hol vannak már ilyenkor a nemes célok, csapkodom a treuchtlingeni erdő bokrait, hol keressem azt a kurva csattanót, súgjatok, súgjatok, kérem, könyörgök!

Fülelek.

Nem adatik.

Bezárulnak a kapuk, elfordulnak a kulcsok, nincs tovább.

Tépkedik a májamat a hiúság keselyűi, végignyúlok a kilátó padján, rámeredek a felparcellázott mezőre.

Szögesdrótkerítéssel szabdalt kockás takaró a titkok völgye.

Lelóg a kezem a padról, hálót fon ujjaim köré egy pók, rikolt a páva, milyen fülsiketítő a szöcskék zenéje! Belémkondul egy harang, rázizegnek a falevelek, pedig terveim voltak veled, suttogja a szél.

Megindul felém, átmos az erdő, tisztul a vesém, őzek, madarak, vadnyulak figyelnek, jó az Isten, jót ád, mindig volt valahogy, ezt nektek, zsűri, nem adom el a lelkem, nem adom el a jogaim!

Távolodnak, kimúlnak a becsvágy nyáladzó farkasai, szétmállanak a sikeréhség rókái, aljasodjon le nektek az a fennhéjázó, cicomás jó édes anyátok, teszek én rátok, rózsadombos, budai villás nagymogulok, teliserpenyős, sarkantyúpengetős fajankók! Már hívtak, holnap indulok, ha más nem, hát a Wettelsheimer Kellerbe, mosogatni!

Pernyeként cikáznak a napban a bogarak, égő kottafejecskék, röpködő vérsejtek, micsoda szemmel látható, levegőbe karcolt szimfónia!

Lelassul a lélegzetem, lombos fejét a pad fölé hajtja egy vadgesztenyefa. Elhalkul, felerősödik, bólogat a treuchtlingeni erdő, kéken olvad a számra a csönd.

Emelkedik, süllyed a tüdőm, világ-szirom ringat, egymásra nézünk, lüktet, pulzál az Isten kék szeme; FÖLenged végre, elneveti magát rajtam.

 

  
  

Megjelent: 2017-06-02 16:00:28

 

Balázs Csilla Kinga (1969)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.