Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Botz Domonkos: Amikor a burok felszakad

 

Amikor a burok felszakad

 

         

    Nem, egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett vele. Simi, akit a barátai a rendíthetetlen nyugalom, a türelem megtestesítőjeként emlegettek, most ott állt magába roskadva, értetlen arccal, hátát a falnak vetve, majd lassan keresztülbotorkált a sötét szobán, és leroskadt a székbe. Óvatosan kitapogatta, odébb tolta a kihűlt csészékkel együtt az egész hetet, és miután némi szabad felületet talált, fejét az asztalra hajtotta, és mintha csak valami további csapástól tartana, karjait védekezően feje köré fonta. Míg homloka az abrosz mintázatával ismerkedett, nyugalmat erőltetve magára próbálta átgondolni az elmúlt hetek történéseit.    

 

    Az első figyelmeztető jel az volt, amikor levált a cipőjének a talpa. Ez sokak számára semmi gondot nem jelentett volna, de neki, mint megszállott ornitológusnak, a számtalan túracipője mellett, csak ez az egy pár fekete félcipője volt, és természetesen ez is a legkellemetlenebb pillanatban vált ketté. Ilyen esetekben a probléma kezelése Lujzi feladata volt. Ő mindig tudta, mit hová kell tenni, vinni, egyszóval kézben tudta tartani a mindennapjaikat. De Lujó – ahogy ő nevezte –, nem volt sehol. Még hetekkel korábban összeköltözött egy logopédussal, magára hagyva véglegesen Simit, és az egész madárvilágot. Távozása a lehető legrosszabbkor történt, pont akkor, amikor a kaliforniai kalapos gyurgyóka fészkelési és párzási szokásairól készített tudományos értekezésével akarta megkoronázni eddigi munkásságát.

 

    Több mint negyven éve élt Óbudán, de a piacon, a hentesen és néhány kofán kívül nem ismert itt senkit, és semmit. Az erdők, a mezők, a nádasok jelentették számára az igazi életteret. Néha elég volt egy hűs fuvallat a nyitva hagyott ablakon keresztül, és már szinte az orrában érezte a fák kipárolgásait, az erdő leheletét, és mehetnékje volt. Tudta, hogy lehet meglesni törékeny hajnalokon a természet intimitásait, ismerte a fészkelőhelyeket, tudta, hogy kell madárlest építeni, képes volt órákon át kuporogni a leglehetetlenebb pozíciókban, orra előtt egy háromszáz milliméteres objektívvel a megfelelő pillanatra várva, de itt és most elveszettnek érezte magát.

    Pár nappal korábban beprogramozta a videót, hogy egy éjszaka vetítésre kerülő filmet felvegyen. Ez semmi gondot nem jelentett, mert Lujzi még a távozása előtt leírta a programozás menetét. A baj akkor történt, amikor másnap reggel belenézett a filmbe. Döbbenten állapította meg, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Az esőerdők helyett, csak elkenődött, szürke csíkok jelentek meg a képernyőn. Talán az a rengeteg kábel lehetett az oka, de ő sosem tudta, hogy melyiket hova kell kötni. Hasonló probléma persze már korábban is előfordult, de akkor még Lujzi valami alkatrészt kicserélt, és remekül működött minden.

    Ezekben a pillanatokban újra érezte Lujó hiányát, de ekkorra ő már elfeledte a hajnali keléseket, a sátorozásokat, a konzerveket, egyszóval mindazt, ami a kezdetekben még romantikusnak, a későbbiekben pedig már egyenesen elviselhetetlennek tűnt számára, és minden érdeklődését a logopédia rejtelmei felé irányította.  

    Az utolsó kép, ami Lujziról megmaradt, még a konyhában készült, úgy hajnali négy felé. Ott képezte le az emlékezete. Egy kirándulásra indultak volna, amikor az ébredést követően kibotorkált a konyhába és Lujzit a padlón fekve pillantotta meg, illetve csak azt, ami kilógott belőle a mosogató alatti szekrényből. Éppen a lefolyót próbálta meg kitisztítani, melyet Simi rendszeresen eltömött a tányérokon hagyott ételmaradékokkal. A kirándulásból persze nem lett semmi. Sem akkor, sem később. Lujzi még aznap elköltözött és persze nem a lefolyó miatt, mert azt percek alatt megjavította.

    És most itt van ez az átkozott villany. Igaz, sosem volt különösebb affinitása az elektrotechnika iránt, de azért egy villanykapcsolót még ő is tudott működtetni. Legalább is idáig azt hitte. De most megint valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Alig pöccintette meg a kapcsolót, a lámpa villant egyet, és kialudt. Úgy okoskodott, hogy talán csak az izzó éghetett ki, de mi van akkor, ha a kapcsoló hibásodott meg? A biztosítékra már gondolni sem mert. Tudta, hogy ha az „kimegy”, akkor valamit cserélni kell, de hogy az a valami egész pontosan micsoda, és hol található, azt csak Lujzi tudta. A cseréről nem is beszélve.

    Most, hogy egyedül maradt, felszakadt az őt eddig körülvevő burok, melynek létezéséről eddig nem is tudott. Hirtelen valami félkarú óriásnak, vagy még inkább, talán valami szerencsétlen törpének érezte magát. Feltápászkodott a székből, meggyújtotta a tálalón álló gyertyát, és imbolygó árnyától kísérve, egy madárritkaságokról szóló könyvvel együtt tért vissza az asztalhoz. Hirtelen, ott belül, a haja alatt is világosság gyúlt. Hosszasan, figyelmesen lapozgatta a szakkönyvet, de nem találta meg, amit keresett. Ez a madár egyikben sem volt benne. Pedig lehet, hogy tudományos felfedezést tett? Ő birtokolta volna a világ legritkább, legértékesebb madarát? Felegyenesedett és hátradőlt a széken.  Az egésznapi rohanás, sorban állás a közüzemi számlák befizetéséhez szükséges csekkek után, elvette az erejét. Éhes volt, és eluralkodott rajta a fáradtság, amin a hazaérkezését követően elfogyasztott néhány pohár Tokaji sem segített.

    Az íróasztal díszéül szolgáló bronzba öntött sas, talapzatától elrugaszkodva méltóságteljesen emelkedett a magasba, körözni kezdett, és lassan megindult utána a szoba körbe-körbe, izgatottan kapták fel, forgatták fejüket a helyüket folyton váltó, kipreparált madarak, elmosódtak a falakon a képek, Lujzi komor fotóján szélesre nyúltak a vonások, mintha csak szánalmasan mosolyogna, miközben csak forgott, és forgott megállíthatatlanul a szoba.

    Újra Lujzit látta maga előtt teljes pompájában, vékony bokájával, hosszú combjaival, egy fakanállal az egyik, és egy franciakulccsal a másik kezében, míg borotvált hóna alól egy porszívó csöve lógott ki. Feje ismét az asztalra bukott, tartalommal telítődött a csend, és a szoba, mint valami óriási körhinta, csak pörgött - forgott tovább és egyre tovább, mintha meg sem akarna állni az idők végezetéig.  

 

 

 

  
  

Megjelent: 2017-05-27 16:00:50

 

Botz Domonkos (Eger, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.