Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


Köves István: A regéci kovács becsülete

 

 

A REGÉCI KOVÁCS BECSÜLETE

 

A Rákócziak tudták, miért a hegygerincre emelik Regéc várát, a megközelíthetetlenségnek még a múlt század közepén, a padláslesöprésekről elhíresült években is hasznát látták hányatott sorsú lakosai.

Nyolc rendőr, két hivatalos személy és négy cigány ember menetelt a falucska felé a kora reggeli szürkületben, de közeledtüket már jó előre jelezték a lapuló falunak a lesen levő erdészek. Még csak Mogyoróska felől kanyarodtak a fölfelé kaptató útra, amikor az őrzők jelzésére a negyven-ötven család kézbe kapta az előkészített kis motyót, sietve bezárta a kamraajtókat, s loppal felhúzódott a rejtekadó erdőbe.

A begyűjtő brigádot, mert az volt a fújtatva menetelők hivatalos titulusa, kihalt, néma falu fogadta, csak a mindig készségesen teljesítő kehes kutyák csaholtak a kerítéseken belül, de azok aztán veszettül.

Középtájon, a templom és a vegyesbolt között, a kovácsmester nyitott műhelyéből a némaságban messze hangzón, ütemesen pattogó kalapácsszó csengett.

Akkor ott megállt a menet. Azon a portán kutya nem tépte a láncot, bemerészkedtek sorban egymás után, a vezetőjük bekiáltott az üllőnél álló mesterért.

Közepes termetű, inkább mokánynak mondható ember volt az a kovácsmester, amúgy meg csendes, kevés szavú valaki, törvénytisztelő, pontos adófizető – nyugodtan, katonásan állt ki eléjük. Amikor aztán arra szólították föl, hogy kísérje az eljáró hatóságot az elhagyott portákra, s mestersége szabályai szerint nyitogassa föl sorban a lelakatolt kamrákat, elpirosodott amúgy addig sápadtan verejtékező homloka. Lassú, kimért mozdulatokkal leakasztotta maga elől a bőrkötényét, leverte nadrágja száráról a rátapadt vasreszeléket, szénport, megropogtatta vállait, s csak aztán válaszolt, de akkor váratlanul hegyesen. Annyit mondott, hogy rossz helyen keresgélnek az elvtárs-urak, mert ő előbb veri szét nagykalapáccsal a saját kezét, mint hogy a más ajtajához nyúljon.

Csúnyán nézett a főrendőr Kojsza István kovácsmesterre, meregette vérágas szemét a dacoskodóra, de se ez, se a hivatalnok fenyegetései nem igen változtattak a kialakult patthelyzeten. Márpedig a hatalom akkoriban nem szokott dolgavégezetlenül visszavonulni. Ezért hát nyomban fölvettek egy jegyzőkönyvet arról, hogy a kovácsmester akadályozta a begyűjtést, ellenszegült a hivatalos felszólításnak, megtagadta az együttműködést a néphatalom képviselőivel. Alá is íratták vele.

Időközben az egyik csatos aktatáskából előkerült valami lista is, amiről leolvasták, hogy Kojszáék még tartoznak négy tyúkkal, s a begyűjtők vezetője már intett is a cigányembereknek, akik erre a hátsó kertből zsákba kapták a négy nagyobb tojót a riadozó hatból, s indultak is vele a kapu felé.

A melák főrendőr is behajolt a tyúkok házába, és egy még meleg tojást emelt ki onnan.

Ezalatt kilépett a verandára a mester felesége is, mellette kétfelől egy lányka meg egy fiúcska, riadtan nézték, mi is történik velük a saját portájukon.

Sunyi hunyorítással vetette oda nekik a főrendőr: – Ez még hozzá jár! – s zsebébe csúsztatta a friss tojást.

Ahogy a kapu felé fordult a közeg, a fiúcska leszegett fejjel, némán nekirohant oldalról, hallani lehetett a homloka nyomán szétpukkanó tojás loccsanását az egyenruhazsebben.

Nagy csend ülte meg az udvart, senki se moccant egy pillanatig.

Aztán viharos káromkodások, fenyegetődzések között csak kivonultak a begyűjtők.

Amikor kicsit távolodott a kutyaugatás, a kovácsmester csak annyit mondott könnytől maszatos arcú kisfiának: – Ezt nem kellett volna … –, de hangjában óvó melegség bujkált, nem szemrehányás. Tudta, nem marad ez ennyiben, nem hagyja bosszulatlan a hatalom, visszajönnek ezek hamarosan. Hideg félelem ült a gyomrában, amikor nyakába akasztotta a bőrkötényt, s ezúttal még az üllő hűvös nyakán sem bírt ellazulni forró marka görcsös szorítása.

Már rövidültek az árnyak a templom előtt, amikorra visszaóvakodtak a rejtőzködők, csak néhány nagyobbacska gyermek maradt az állatokkal az erdőn, a fiatalasszonyok fehér zománcos vedrekben hozták haza a közben kifejt, vastagodó felszínű tejet. Az emberek kérdezgették a kovácsot, mi esett, hogyan esett, mert az erdészetvezető távcsövön követte ugyan a jövés-menést, de nem nagyon igazodott ki azon, amit látott.

A kovács felesége beszélte el a történteket, mert a mester nem jött elő a műhelyből, vadul verte a vasat, szállt körülötte a sok szikrázó vasvirág, bodorodott kifelé az ajtón a kékes, köhögtető felhő, mintha valóban egy tűzhányó lávádzó torka volna.

Harmadnap reggel autó hozta a három civilt és a főrendőrt. Azonnali helyszíni tárgyalást tartottak, tekintettel a példamutatás nevelő erejére. A jegyzőkönyvvezető maga elé rendelte Kojsza István kovácsmestert, s írta sorban, ahogyan ő a bíró elvtárs kérdésére elsorolta a történteket. Nem szépített rajta, nem tett hozzá semmit, még a rendőr sem talált kifogást benne.

Közben a bíró odalépett a könnyeit törölgető Kojszánéhoz, s foga közt annyit morgott neki: – Miért nem mondja, hogy megfenyegették a férjét? Mentse már valamivel!

Az asszonynak sem kellett több, a jegyzőkönyvbe kezdte mondani: – Könnyen beszélnek az elvtársak, mert maguk elmennek, de mi itt maradunk. Agyon is verték volna az uramat, ha akárkinek a portáját is fölnyitja, még ha parancsra is. Más törvények vannak itt, ebben a kis faluban, keményebbek, mint a városon, s nekünk itt kell éljünk, itt kell boldoguljunk a három csepp gyerekkel a férjem munkája után!

A bíró kérdése itt félbeszakította: – Azt mondja, többször megfenyegették a falubeliek a vádlottat, hogy meg ne próbálja bebocsátani az elhagyott portákra a begyűjtőket? Az asszony heves helyeslése után a jegyzőkönyvbe diktálta: – A rögtönítélő bíróság nevében ezúttal Kojsza István gyanúsított ellen eljárást nem kezdeményezek. A körülményekre tekintettel, határozatomban, utolsó figyelmeztetésben részesítem, s a későbbiekben felhívom a jogkövető magatartásra.       

Hogy ez utóbbi mondat ugyan mit rejt, nem kérdezte Kojszáék közül senki, örültek, hogy az ítélet kihirdetése után a hívatlan vendégek haladéktalanul kocsijukba ültek, amely aztán nagy porozva kikanyarodott velük Miskolc irányába.

Kevés idő múltán folklorizálódott a különös ítélet. Ha valaki már a sokadik patkolás árát akarta fölíratni az adósságokat rögzítő, gyűrött kék füzetecskébe, Kojsza mama így intette a sunnyogót: – Aztán legközelebb jó lenne már jogkövető magatartásra térni, mert nekünk is csak fizetni kell valamiből a boltban!  

 

  
  

Megjelent: 2017-05-22 16:00:10

 

Köves István (Budapest, 1938. 03. 29.) költő, drámaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.