Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Gáspár Ferenc: Csíkos nadrág

 

 Csíkos nadrág

 

    Megint itt voltunk tehát Baján, és megint virágzott a lila akác a régi házban, dongtak a méhecskék, a  hátsó kertben mindent elborított a gaz, a budi az összeomlás szélén állt, és a fecskék nem jöttek vissza. Megálltam egy pillanatra, s míg a napsugarak beleragadtak a veranda zsírtól fénylő ablakaiba visszaálmodtam magam a múltba, mikor még nemcsak Viki néni élt itt, hanem az én kopasz fejű gyógyszerész nagyapám is, akit egész Baja ismert és szeretett. De sokáig nem álmodozhattam, mert ki kellett osztani a feladatokat a húgomnak, hogy csomagoljon, kötözgesse össze a régi könyves dobozokat, Andrisnak meg Szamócának a kaszálást; és, hogy szabadítsák ki a budit a vadrózsa - és szederdzsumbujból, és egyébként se legyenek láb alatt míg én végig szemlézem az almáriumot, és általában a fiókokat.

    Így, csendben kutakodhattam hát a nagy házban, ahol megállt az idő. Néztem a megsárgult kádat, melybe csak nyáron került meleg víz, mert olyankor forrt fel a tető alatt a tartály… "Én már nem mosakszom" hallottam meg Viki néni hangját közvetlenül a hátam mögött, és nem is csodálkoztam nagyon, hiszen az itt töltött fél évszázad alatt úgy beleszívta magát a házba, mint malterba a mész, szinte láttam is, ahogy együtt öregedett a ház is ővele, együtt rigolyáskodtak, mérgeskedtek, együtt bűzölögtek és vidámkodtak, "hogy vagy nyanya" kérdezte a ház, "nyanya ám az öreganyád, a kéményed is úgy füstöl, ahogy az öregember pisál, te, avval törődnél inkább", így csipkelődtek ők ketten a régi szép időkben, Viki néni meg a háza, és most, hogy az öreglány meghalt, egy kicsit attól féltem, vele megy a ház is, hirtelen összeroskad vagy összedől; tele voltak a sarkok hangyákkal meg gombákkal, meg penészes beázásokkal, a dudva már a járdán is nőtt, csak éppen a házban nem, és a Szamóca a pincében egy fehér hasú döglött békát talált.    

    Akár a Száz év magányban, gondoltam, és mintha még az ég is engem igazolna, mert ennyi eső tíz éve nem esett, és a kolumbiai esőerdők szaga bekúszott a szobákba hátán cipelve a rothadást és az enyészetet. "Kilencven évig mosakodtam, most már nem mosakszom! Én koszosan is Pósáné vagyok!" - nézett rám megátalkodottan. Már -már elfelejtettem, hogy itt van velem, nem ijedtem meg, pedig nagyon szigorúan tudott pislogni a szemüvege mögül.

    "Múltkor megláttogattak a barátnőim", emeli föl büszkén a fejét, "meg is kérdeztem: innátok egy jó erős kávét? A sok vénség meg mind azt rikoltotta, hogy: innánk, innánk! Na, mondom, akkor menjetek haza, és főzzetek magatoknak! Kilencven évig főztem, én már nem főzök többet!" "Mert maga így is Pósáné…" "Mér, nincs igazam? Én álljak neki kávét főzni, a vén fejemmel? És ha akarod tudni én nemcsak Pósáné vagyok, hanem Bajor lány is! És én már főztem a kommunistáknak is, a fene essen beléjük, szegény nagypapát is mennyit rángatták, őket meg ide költöztették a lakásba…elvették a földet, az erdőt, semmisem volt elég nekik! Te, mond csak, lányaid vannak neked?" Viki néni egy kicsit csapongott, de ezt nem lehetett felróni neki, így jóval túl a kilencvenen. A lányokat is csak most felejtette el az utolsó években, mikor már a tévét se nézte, az újságot se olvasta el, és csak annyi szórakozása maradt, hogy kinézett az ablakon a Deák utcára, szólongatta a járókelőket a fésületlen és égnek álló hajával, a protézisét se tette be, és mosolygott az egyszem fogával, mint a vasorrú bába a Jancsi és Juliskában. És amikor a hetvenöt éves "gyerek", a Piri néni beadta neki a levest, csak úgy az ablakban kikanalazta, és a maradékot kilöttyintette a járdára…És a rokonok egyre csak mondták, hogy kell valamit csinálni a Viki nénivel, mert nem tudja magát ellátni, nem mosakszik, meg bepisil, és egyáltalán, egyre nehezebb vele… És mikor elesett a lakásban és nem tudott fölkellni, akkor a rokonok mentőt hívtak, és bevitették a Viki nénit a kórházba.

    – A rohadt anyádat! A szaros tüske mindenedet! De rajtam nem fogsz ki! Kicseszek én veled! – Szamóca félmeztelenül hadakozott egy hosszú szederindával, vivóállásba helyezkedett, a sarlót maga elé tartotta, mint valami szamurájkardot, időnként előreugrott és hatalmas csapásokat mért a tüskés bokorra. Andris a hasát fogta a nevetéstől, és erre Szamóca még lendületesebben rohamozott…

    A lószar ebbe a rohadt szederbe! Meg ebbe az egész kibaszott házba! Maradtam volna otthon!

    Nem akarsz kimenni a közértbe? - kérdeztem a hadakozót. Akart. Nemsokára jóizű csámcsogás hallatszott a veranda felől, és én újból elmerülhettem a fiókok és az emlékek világában. Találtam is mindjárt egy doboz mandzsettagombot gémkapcsokkal és tűkkel összekeverve, azt nézegettem, hogy párban vannak - e?

    "A repülőgépen hogyan  intézik a dolgukat…? Csak nem a levegőbe…!?" Viki néni feküdt az ágyon, a nővérek tüsténkedtek a világos kórteremben a ritka látogatók között, ő meg kiváncsian nézett a kék szemeivel, de sajnos már nem nagyon hallotta amit válaszoltam. Időnként kapcsolt, hogy mennyire süket, és igyekezett olyan kérdéseket feltenni, amire csak bólogatnom kellett. Most ez a repülős nem kifejezetten ebbe a kategóriába tartozott …Voltak szomorúbb percei is. Azt például rögtön tudta, hogy apuka meghalt, ki se kellett nyitni a számat. Viki néni a kilencvenöt évével, a nagyotthalló fülével és elkalandozó agyával, leépülőfélben a kórházi magányban, a sok eszement kilencvenéves között, akik csak hörögtek, meg ordítoztak a nővérekkel, míg az öreglány az utolsó percig udvarias volt és hálás, és mikor reggelit kapott, vagy kitörölték a valagát, akkor mosolygott, és azt mondta a nővérnek, hogy maga a legaranyosabb teremtés a világon, és nagyon szépen köszönöm, úgyhogy nemcsak a nővérek, de még a takarítónő is megsiratta, amikor elment; szóval a Viki néni megérezte, hogy meghalt a mostohafia.

    A temetésre levittem anyukát, mert nagyon adott a protokolra, pedig ő sose szerette a Viki nénit, "Azért mert jó lábaim vannak !", mondta a kilencvenöt éves, "Ezért volt rám mindig féltékeny azanyád", de anyuka nem igazán törődött az ilyen szövegekkel, leperegtek róla, mint borsó a falról, igaz, többnyire oda sem figyelt. A kriptát meg föl kellett nyitni, hiszen harminc éve nem bolygatta senki, s ezért beomlott, és aztán hátulról kiásták, hogy be tudják tenni a Viki nénit a férje, az én kopasz nagypapám mellé, meg a Marika mellé, aki apuka testvére volt, és tizenhét éves korában meghalt hastífuszban, és plombált koporsóban temették; szóval most már mindenki tűkön ült, a pap már régen elmondta a beszédet, és senki nem mert hazaindulni, hiszen a Viki néni még mindig nem került bele a kriptába, furcsa egy temetés volt, annyi szent, és akkor végre megint kiásták hátulról, de így sem fért be a koporsó, kevés volt a hely vagy mi, végül a pap hátrébb terelete a sokaságot, levették a koporsó tetejét, és először az alját tették be, mint valami csónakot, s csak aztán a fedőt…

    Szóval ez mind eszembe jutott, vagy inkább csak átvillant rajtam, hiszen felügyelnem kellett a háznépre, meg vigyáznom a Szamóca hangulatára, ugyanis időnként teljesen kiszámíthatatlan módon kezdett ordítozni, aminek nem igazán örültem. Az üvöltözésnek pedig csak az lehet az oka, hogy nem csinál semmi értelmeset, pedig volna érzéke az íráshoz, s így én adok neki feladatokat, ha már magától nem lát meg semmit...

    Viki néni erről persze mit sem tudva elégedetten és vidáman lógázza a lábát a felhők szélén, az angyalok között, és most már az összes szellemi energiáját annak a kérdésnek a megvállaszolására fordíthatja, hogy vajon hová szarnak az utasok a repülőgépen…

    Mi pedig miután berámoltunk minden mozdíthatót az autóba, öreg festményeket és patikaszereket, nagypapa pattanás elleni arckrémét, (Városi dorgéria, Baja), a fogport, a tajtékpipát, a Tutor nevű csodaszert mindenféle nemi betegség ellen, külön csomagolásban a magyar királyi honvédlegénység számára, ára hetven fillér, gyártja vitéz Réthy Béla gyógyszerészeti laboratóriuma Békéscsabán; szóval mikor már úgy tele volt az autó, hogy több már igazán nem fért bele, akkor még beugrottunk a Zsuzsi nénihez egy kávéra, aki igyekezett kifundálni, hogy mennyit keresek, kifejtette, hogy Szamóca nem "erős", vagyis nem elég kövér, azonkívül mindenért a zsidók tehetnek, azokat utálja.

    Szam ilyenkor egész jól játszotta a közömböst, a zsidó mamájával meg a sváb apukájával, akik mind a ketten természetesen magyarok voltak, és magyarul éreztek, magyarul énekeltek, éltek és haltak, aztán még a Nelly néni azt mondta, hogy a Szamóca olyan, mint egy katonatiszt, így aztán az én zsidó-sváb katonatisztem gyorsan elköszönt, odakünn már amúgy is sötétedett, és én éreztem, hogy mi se fogunk már sokáig Bajára visszajárni, hiszen az én fészkemet is leverték, úgy mint a fecskékét az eresz alól.

    És akkor a sötét autóban, mikor nem látta senki, és Szamóca meg az Andris épp az esti mecset tárgyalta, akkor kicsúszott egy könycsepp, de az autó már száguldott Pest felé, vártak a nagyváros fényei, a munkám, a taposómalom, és tudtam, hogy hál'istennek nem lesz időm gondolkozni, mert mióta apuka meghalt, én vagyok a család motorja…

    Mikor megérkeztünk derült ki, hogy Szam ráült a nagypapa mellképére, és ráadásul egy kis benzin is kifolyhatott valamelyik féltve őrzött patikaszeres üvegből, mert tiszta festék lett a nadrágja, de nem mert káromkodni, csak annyit jegyzett meg csendesen, hogy kár az egyenruháért. Persze, szerette volna, ha kilép a képről a tiszti öltöny – ha már így beletrafált a százkilós ülepével – és önálló életet élve rásimul a testére, és akkor legalább egyszer az életben úgy nézhetett volna a világra, mint egy echte katonatiszt, de csak sávos festékcsíkok maradtak a fenekén, szürkén csorogtak az ívlámpák fényénél a pesti éjszakában.

    "A nagypapa képére vigyázhattatok volna" hallom a morgást a hátam mögött, és ettől hirtelen megvidámulok, sebaj, intek oda Szamócának, majd fölveszed a szürke öltönyöd, ha legközelebb megyünk a Nelly nénihez, a férjem csodálkozva néz, mitől lettél ilyen jókedvű hirtelen, mitől, mitől, a sávos fenekedtől mondom neki, belékarolok az öreglányba, látom Szam már nem figyel, a fejét félig bedugva az autóba kutakodik a csomagok között – elég muris látvány a csíkos nadrágjában – mi ketten pedig elindulunk újabb pakolások és újabb morgolódások felé.

                   

   

  
  

Megjelent: 2017-04-26 16:00:22

 

Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.