Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Bányai Tamás: Úri negyed (3. rész)

 

    Gizike vállalkozott rá, hogy elmenjen Herberttel a kórházba. Amíg Mazuráné az orvossal tárgyalt a folyóson, Herbert az anyja kórházi ágyán ült és hallgatott. Lübkéné kába volt a kapott injekcióktól és gyógyszerektől, s noha azonnal megismerte és üdvözölte fiát, bővebb szóváltásra már nem tellett erejéből.

    Herbert sem akarta kérdésekkel ostromolni anyját, csendben és türelmesen ült az ágy szélén. Nézte a kórteremben fekvő betegeket, és arra a következtetésre jutott, nincs szörnyűbb hely egy kórháznál.

    Az jutott eszébe, meg kéne mondani az orvosnak, engedje haza az édesanyját, gondoskodik ő róla, megtesz bármit, ha kell. Otthon jobb helye van neki, ezt még az orvos is beláthatja.

    A kezelőorvosnak azonban más volt a véleménye. Sajnálattal közölte Gizikével, hogy Lübkénének nagyon súlyos mellhártyagyulladása van, amiből még gondos kezelés, állandó orvosi felügyelet mellett sem lehet néhány napon belül kigyógyulni.

    – Mégis, meddig kell itt maradnia? – kérdezte Gizike, reménykedve, hogy nem tovább egy hétnél.

    – Nehéz előre megmondani – felelte az orvos. – Sok mindentől függ. Két hétig minimum, de az is lehet, jóval tovább. Amellett javasolni fogom, hogy a kórházi kezelést követően utalják be a Korányi tüdőszanatóriumba.

    – Még oda is? – hüledezett Gizike, és e pillanatban jobban aggódott Herbertért, mint a gyerek anyjáért. Noha semmi köze hozzá, nem az ő fia, mégis borzongva gondolt az intézetre. Plangár Béla még képes bedugni ezt a gyereket valami rosszhírű neveldébe. A hatalma minden bizonnyal megvan hozzá, eleget sündörög a pártban. Lujza meg, amennyire ki nem állhatja Herbertet, lelkesen fog helyeselni.

    – Muszáj lesz?

    Az orvos elmosolyodott, hangja mégis ingerültebben csengett.

    – Muszáj? Nem muszáj. De, ha azt akarják, hogy tökéletesen rendbe jöjjön, akkor nagyon is ajánlatos.

    Gizike bólogatott, megérti ő, persze, hogy megérti. Szerette volna elmondani, hogy nem pusztán a gyógyulásról van szó. De mit törődik ilyesmivel egy orvos?

    Visszament a kórterembe, köszönés helyett megszorította a félálomba szenderült Lübkéné kezét, és csendesen figyelmeztette Herbertet, menni kell.

    Mazuráné nem is sejtette, hogy aggodalma mennyire jogos volt. Míg ő Herberttel a kórházban tartózkodott, a Plangár családban elszabadultak az indulatok.

    – Bélának igaza van – győzködte Plangárné Lujza az anyósát. – Mazuráék is dolgoznak, mi is dolgozunk. A saját gyerekünkre sem tudunk elegendő időt fordítani, hát még a máséra. Arról nem is beszélve, ha bármi történik Herberttel, mi leszünk a felelősek érte.

    – Én felneveltem két gyereket – vetette közbe Plangár mama türelmesen.

    – Azok a maga gyerekei voltak, ez meg a másé – replikázott Lujza ingerülten

    – Hát aztán?

    Plangárné Lujzát elöntötte a méreg.

    – Úgy beszél, mintha nem is lenne unokája. Vele is törődhetne egy keveset. Ki magának ez a német fattyú, hogy ennyire a szívén viseli?

    Plangár mama határtalan nyugalommal ült hokedlijén.

    – Törődnék én az unokámmal is – mondta még mindig csendesen –, de te nem csak távol tartod tőlem Józsikát, hanem még ellenem is fordítod.

    Plangárné Lujza e pillanatban úgy nézett ki, akár egy szobor, akit a szobrász mélységes megbántottsága állapotában örökített meg. Másodpercek múltak el, mire meg tudott szólalni.

    – Maga félrebeszél! Hogy mondhat ilyet? Mert nem tetszik, hogy a fiamat ósdi mesékkel traktálja és hazugságokkal tömi a fejét? Magának talán jó volt a telepi élet, de ne akarjon a gyerekben nosztalgiát ébreszteni valami iránt, ami ma már a kutyának sem hiányzik. Meg aztán ott van Jóska, az idősebbik fia. Megértem én, mint anya, hogy fáj a halála. De ne akarjon hőst faragni belőle, aki a haza oltárán áldozta életét, mert nem az oroszok voltak a gyilkosai, hanem azok a fasiszta bitangok, akik a halálba kergették. Az ilyen Lübke-félék. Ha maga ezt nem tudja megérteni, legalább fogja be a száját. Főleg Józsika előtt. Erről van szó.

    – Te csak ne emlegesd a fiamat, aki igenis nagyszerű ember volt, és igenis a hazáját védte, amikor elesett.

    Plangárné Lujzát hisztérikus nevetés fogta el. Közben azért odasandított a konyha ablakára, nincs-e nyitva a dermesztő téli hideg ellenére is, vagy nem hallgatózik-e valaki éppen az ablak mögött. Jobb, ha senkinek nincs tudomása arról, miket fecseg összevissza ez a javíthatatlan vénasszony.

    – A Szovjetunióban?

    – Nem. A Kárpátokban. Az nem Szovjetunió. De az oroszok özönlöttek arra, mint a tatárok.

    Plangárné Lujzának elállt a lélegzete, rémület telepedett az arcára. Hangját fenyegető suttogásra fogta.

– Nagyon remélem, senki más előtt nem beszél ilyen zagyvaságokat. Azt akarja, hogy valaki ránk hozza a rendőrséget? Egy fia meghalt. A másiknak meg tönkre akarja tenni az életét? Nagyon vigyázzon ám, miket hangoztat fűnek-fának. – Kínosan hallgató férjéhez fordult. – Beszélj te az anyáddal, talán te jobb belátásra bírod.

    Ezzel sarkon fordult, magára hagyva anyósát a fiával.

    Plangár Béla megvakarta fejebúbját. Nem szokott szembeszállni az anyjával. Ugyanakkor igazat adott a feleségének. A vitát azonban nem akarta folytatni.

    – A gyereket intézetbe adjuk – jelentette ki, mint egy megfellebezhetetlen határozatot.

    Az öregasszony nem hagyta magát.

– Te csak ne rendelkezz mások élete felett. Nem a te gyereked, hogy azt csinálj vele, amit akarsz.

    – De mama!

    Plangár mama zavartalanul folytatta.

– Lübkéné akkor sincs itt, amikor dolgozik. Herbert legtöbbször velem van itthon. Mi a különbség, hogy Lübkénét a munkája tartja távol vagy kórházban van. Az, hogy nem alszik idehaza? Nem fél az a gyerek egyedül.

    – Értse már meg, mama! Nem arról van szó, hogy az anyjával vagy az anyja nélkül téblábol maga körül. Mosni kell rá, etetni kell, és valakinek el kell tartani.

    – Majd én… – mondta volna Plangár mama, de a fia leintette.

    – Ugyan, mama! Miből? A havi száz forint nyugdíjából?

    Az öregasszonynak a lélegzete is elakadt. Egész testében megremegett, szemei beszűkültek. Úgy nézett a fiára, hogy Plangár Béla akaratlanul is földre szegte fejét, lesütötte szemét, mint tette kamaszkorában, ha valami nagy gazemberséget kértek rajta számon. Plangár mamának már a keze is megmozdult, s talán arcul is üti fiát, ha nem éppen akkor toppan be Mazuráné és Herbert.

Gizike meghallhatta Plangár Béla utolsó szavait, mert köszönés helyett sietett megjegyezni:

– A kórházi kezelés ingyen van. És Zsuzsikának táppénz is jár.

    Plangár Béla felkapta a fejét.

– De biztos a dolgában! – förmedt a társbérlőre. – Lübkénének még a fizetéséből sem telik mindenre. A táppénz meg nem ugyanannyi ám, mint a teljes fizetés.

    – Ezzel én is tisztában vagyok. – Gizike nem hagyta magát. Letekerte nyakáról a sálat, kigombolta télikabátját, s közben megbökte Herbertet. – Eridj a szobátokba, fiam. Megvárta, míg a gyerek eltűnik, s csak az után folytatta. – Neki magának szinte semmire sem kell költeni. A kórházban teljes ellátást kap.

– És a kölyök kezelje az anyja pénzét. Erre céloz?

    – Majd én kezelem helyette. Beosztom neki.

    – Kár ezen vitatkozni. Herbertnek intézetben a helye. Addig mindenféleképpen, míg az anyját haza nem engedik. Mit mondott az orvos? Meddig kell ott maradnia?

    – Két-három hétig a kórházban, aztán átszállítják a Korányi szanatóriumba.

    – És ott mennyi ideig lesz?

    Gizike vállat vont. – Fogalmam sincs.

– Na ugye! Hónapokig nem jöhet haza. Lássa be, hogy igazam van. Herbertnek intézetben a helye.

    Egyedül az öregasszony vette észre, hogy Herbert valamiért visszatért a konyhába. Felsóhajtott.

– Hol van az én helyem? – kérdezte a fiú rémülten.

    Plangár Béla megfordult. Hányaveti pillantással végigmérte a gyereket, s látva elképedését, úgy döntött, atyáskodó hangon fog a lelkére beszélni.

    – Meg kell értened, fiam, nem maradhatsz egyedül, míg édesanyád kórházban van. Az intézettől meg ne félj. Olyan az, akár egy napközi otthon. Ahova például Józsikát is beírattuk. Ott jársz majd iskolába, segítenek neked a tanulásban, többet és finomabbakat is kapsz majd, mint itthon. Új barátokat szerzel magadnak. És nem kell sokáig ott maradnod, csak…

    – Maguk engem nem visznek sehova! – szakította félbe Herbert az atyáskodó beszédet. – Én úgyanúgy itt lakok, mint maguk.

    – De felvágták a szádat! – Plangár Béla kezdett kijönni a sodrából. – Tán még azt is tudod, hogyan és miből fogsz megélni anyád nélkül?

    – Dolgozni fogok – jelentette ki Herbert magabiztosan.

    Plangár Béla gúnyos vigyorra húzta száját.

– Látod milyen ostoba vagy? Ahhoz, hogy dolgozhass, el kell végezned az iskoláidat. És az még ugyancsak messze van.

    Herbert kötötte az ebet a karóhoz.

– Az iskola mellett is találok munkát.

    – Nem vitatkozom veled, fiam – jelentette ki Plangár Béla bosszúsan. Sarkon fordult és elhagyta a konyhát.

    Gizike átkarolta a fiú vállát.

– Ne félj! – mondta barátságosan. – Senki nem fog elvinni téged sehova.

    – Nem is! – vágta rá Herbert harciasan. – Ez a mi lakásunk, ha nem tudná.

    Gizike megrökönyödött. Homloka ráncba szaladt, szemei beszűkültek. Kezét levette Herbert válláról, s fejét hitetlenül ingatva, ő is kiment a konyhából.

    Plangár mama mindvégig csak bólogatott. Sohesem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ebbe a lakásba nem hívták sem őt, sem a családját. Ide lettek kényszerítve mások akaratából és mások akarata ellenére. Most meg éppen az ő fia akarja ezt a gyereket kitúrni innen.

– Ne törődj azzal, amit a fiam mond. Abba még nekem is lesz beleszólásom.

    Herbert a  biztatás ellenére is szontyoli képet vágott.

– Anyut a kórházból szanatóriumba akarják vinni. – mondta. – Az orvos szerint muszáj, ha meg akar gyógyulni.

    – A doktornak igaza van. Sajnos a gyógyulás hosszú folyamat.

    – Mennyi ideig tartanak valakit egy olyan szanatóriumban? – érdeklődött Herbert reménykedve.

    – Egy-két hónapig – felelte Plangár mama. – Pontosan én sem tudom. Ez mindig attól függ, mennyi idő alatt jön valaki teljesen rendbe.

    – Olyan sokáig? – kérdezte a fiú csalódottan. – Az nagyon hosszú idő.

    – Nem olyan hosszú az, fiacskám – nyugtatta meg Plangár mama. – Észre sem veszed, olyan gyorsan eltelik.

 

***

 

 

  
  

Megjelent: 2017-03-27 16:00:09

 

Bányai Tamás (Budapest, 1946 - 2017)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.