Kalász István: Bármikor
Bármikor
Aznap reggel mondták a be a rádióban, hogy az autópályán felborult egy busz, tele volt emberekkel, tíz ember meghalt, sok a súlyos sérült, igen, aznap volt nálam az unokatestvérem és a felesége. Harmincnál is több éve nem láttam G.-t, gyerekkorunkban együtt töltöttük a nyarakat a déli faluban, dombok, pajták, udvarok között, felett-alatt. Kereszt állt a falu végén, apám nővére, G. anyja lakott ott. És G. telefonált, hogy ennyi év után végre, mennyi minden történt, és a felesége kitöltött valami tombolát, jegyet nyertek az Operába. Szállás kellene egy éjszakára, nem gond? A lakás nagy, a hátsó szobában áll a kihúzható kanapé, nem gond, mondtam, várlak benneteket. És jöttek. G. őrzött parkolóba tette a kocsit, a város veszélyes, az autó új, nevetett, megölelt az előszobában. G. haja őszes lett, a tekintete borús, álltam zavartan, hogy harmincvalahány év után megint látom. A felesége alacsony, szőke nő volt, nyújtotta a kezét, a nő irodában dolgozik, mesélték, a polgármester mellett, G. mosolygott, én meg arra gondoltam, mennyi minden történt, G. megnősült, vannak gyerekeik, unokák is, van házuk, kocsijuk, minden jó.
Este G. felvette az öltönyt, utálom, igazgatta a nyakkendőt, gyöngyözött a homloka, magamra ismertem, rám emlékeztetett, én is így álltam, meredtem a tükör előtt, ha öltönyt kellett venni, aztán jött a felsége illatosan, bodorított hajjal a fürdőszobából, igen, álltak a szoba közepén, mosolyogtak. A nő szólt, hívjak taxit. Az Opera gyalog tíz perc, átvágtok a Körúton, magyaráztam. A nő csak nézett a savós szemével, és megértettem, nem érdekli, mit beszélek, hívtam a taxit, ők mentek. Későn jöttek meg, már aludtam, arra ébredtem, hogy suttognak a konyhában, az előszobában, G. nevetett, aztán újra elaludtam.
Másnap reggel, kint zuhogott, a nappaliban ittam a kávém, jött a nő, leült, mondta, hogy szép volt az előadás, de a férje elaludt közben, böködnie kellett, kínos volt. Mosolyogtam, ez a családban van, én is korán fekszem, hajnalban kelek, mondtam, de a szívünk jó. G. is jószívű volt, gyerekkorunkban mindenen osztoztunk. A nő bólintott, felkelti a férjét, induljanak, messze van az otthon, neki rengeteg aktát kell átolvasnia. Panaszokat. Mert a domb mögötti majorságot elbontották, üzem épül, a faluból sokan nem akarják a gyárat, hígítókat, festéket fognak gyártani, és a közelben a patak, az erdő, kipusztulnak a halak. A fák. De kell az üzem, a munka, ő elintézte, hogy a férje kapjon állást. Művezető lesz, saját irodát kap, nem kell negyven kilométert autóznia a fémüzembe, ahol műhelyvezető lett, de akkor is. Messze van. És mindig baleset történik azon az úton. Jobb lesz neki, jobb lesz a férjemnek…, ha a falu melletti üzemben dolgozik. A nő bement a hátsó szobába, a rádióban ekkor mondták be, hogy felborult a busz, a jármű ég, az autópálya bevezető szakasza lezárva, tíz ember meghalt, állítólag robbant is valami a buszban, a rendőrök azt gondolják, fegyver lehetett. Robbanószer. Talán. És torlódás van.
Ekkor jött ki G., pislogott, vakargatta a hasát, a fejét, pont úgy, ahogyan én szoktam, ásított, láttam, hogy kávét akar, adtam neki, a nő állt az ajtóban, G. itta a kávét, figyeltem, hogyan tartja a csészét. Úgy tartotta, ahogyan én. De G.-nek munkáskezei voltak, nem tudom honnan vettem, de ez jutott eszembe, hogy nagyok a kezei, vastagok az ujja, körme, cserzett a bőre, aztán néztem a magamét. Olyan volt, mint az unokatestvéremé, de mégis más, az én kezem fehér, törékeny, mi van, kérdezte G., mondtam, hogy hasonló a kezünk. G. nem értette, a felesége igen, látod, elmondtam az új üzemet, elmondtam, hogy vezető lehetnél, hogy öt perc alatt otthon lennél, hogy nem kellene a sok benzin az útra, hogy… G. itta a kávét, szorította a csészét az erős kezével, úgy, ahogyan én szoktam, ha düh fogott el. Csak ült, hallgatott. Nézett rám. Aztán kinézett az ablakon. Egyedül vagy, kérdezte tőlem, semmi barátnő? Jó így neked? Hallgattunk cinkosan. G. szeme véres volt. Fáradt. A kérdés nem nekem szólt, éreztem én, G. a feleségének üzent így, bólintottam, nem vagyok magányos, hazudtam, csak egyedül, nagy különbség, igaz? G. mosolygott. A nő bámult rám, hallgatott.
Megint bemondták a buszt a rádióban, hogy robbanás történt, repeszektől sérültek meg sokan, igen, a buszon robbanószert csempészhettek. G. erre azt mondta, hozzák a fegyvert. Nem értettem. Mert, folytatta G., baj lesz itt még, felfordulás, veszély, kell a fegyver. Mindenki gyűjti. Szükség lesz rá. Neki is van, nem is akármilyenek. A nő azt mondta, ideje indulni és nem kell annyit beszélni. Nekem semmim sincs, mondtam, nem gyűjtök fegyvert. Csak a konyhakéseim vannak, nevettem. G. itta a kávét, menjek le egyszer hozzájuk, megmutatja a házukat, a kertet, a garázst, a pincét, amit épített. A nő megint mondta, hallgasson, induljanak. Adok neked pisztolyt, töltényt, mosolygott G. és megint közel éreztem magamhoz az unokatestvéremet. Benne is ott volt a mély bizalmatlanság. Hogy minden hiába, de nem szabad feladni. Köszönöm, mondtam, elmegyek. A nő sírt, G. nézett rám, mindig bőg, miért van ez így? Te jól csinálod. Élsz egyedül. Iszol, ha akarsz. Tévét nézel, ha akarsz. Nem mész Operába, ha nem akarsz. És te is szenvedsz ettől a mocsoktól. Amivel tele a világ. Örülök, hogy ilyen vagy. Ez, hogyan is mondjam, erőt ad. Igazolást, hogy jól élek. Érted?
A nő ekkor kezdett kiabálni. Hogy két gyereket szült, hogy mindent megtesz a családért, hogy vele senki sem törődik. Hogy most is könyörögnie kellett, G. nem akart jönni, G., fáradt, de a rally motort javítja, mindig van valami, mert… G. ült, mosolygott, gyenge a szívem, fordult felém, fáradt vagyok, nyugalomra vágyom, nem kiabálására. A nő meglökte hátulról, hogy beszélsz rólam, G. felállt, láttam, hogy ökölbe szorította a kezét, hozok még kávét, sziszegte, aztán indulunk, és kiment a konyhába. Ott maradtam a nővel. Ez a mániája, mondta nő, a védelem, hogy mindenre fel kell készülni. A házunk körül a kerítés, a kamera, a pince. A riasztó, a kutyák, pisztoly, puska. Maga is ilyen?
Hallgattam, nem tudtam, milyen vagyok. A konyhakésekre gondoltam, arra, hogy éjjel hazafelé mindig szerettem volna egy elektromos sokkolót, gázpisztolyt, hogy ne kelljen félni este az utcán, az aluljáróban, igen, jó lenne egy igazi pisztoly. Meg arra is gondoltam, hogy egy éve megöltek egy fiút a lépcsőházban. Az első emeletről. Éjjel jött haza, leszúrták, kirabolták. Meg halottat találtak egy hete a parkban. Egy hajléktalan nőt. Állítólag megfojtották. Azt hiszem, mondtam ki végül, én is ilyen vagyok. Ez szegény környék, veszélyes errefelé.
A szeretet megöli a félelmet, mondta a nő hirtelen, nem gondolja? Hallgattam. Maga is gyűjti a konzerveket? Kannában a vizet? Maga is lezárná az utcát? A falut? Maga is tanul mozgó célpontra lőni? Hallgattam. A nő a szemembe nézett.
Ekkor zajt hallottunk, zuhanást. A konyha üres volt, a fürdőszoba ajtaja zárva. Bent folyt a víz, csak a víz zúgását hallottuk, jól vagy, kopogtam, de G. nem válaszolt. A nő azt suttogta, tegnap fájt a szíve, meg kellett állniuk egy parkolóban, zsibbadt a karja, mi lehet… Könnyű, semmilyen ajtó volt fürdőszobáé, benyomtam. G. feküdt a kövön, a kád és a kézmosó között. Ing nélkül. A nő lehajolt, rázta, hallgatta a szívét, aztán megállt, G. arca nyugodt volt.
A nő mélyet sóhajtott, felnézett, vártam, hogy kimondja, meghalt, de nem szólt, csak nézett. Elzártam a vizet. Mi lesz most, a nő sírni kezdett, meghalt, kérdeztem, hívjam a mentőket? A nő azt mondta, telefonáljak. Ő addig eltünteti a dolgokat. Nem értettem, egyszer kirabolták őket, azóta mindig volt G.-nél fegyver, és a telefonját is törölni kell, a rendőrség kérheti a telefont, ha ilyen hirtelen hal meg valaki, gyanakodnak, szimatolnak, a férjének volt barátnője. A nő felugrott, beszaladt a hátsó szobába, hozta a telefont, olvasni kezdte, ma reggel is küldött sms-t a nő, fuj, disznó szöveg, undorító, törlöm, maga telefonáljon. A mentőtiszt majd kimondja, hogy… A faluban én intézem az ilyesmit. G. feküdt a kövön, félmeztelenül. A szája nyitva volt. A szeme is kicsit. Néztem, és mondtam neki, hogy nem így akarok meghalni. Aztán betakartam egy lepedővel.
Utána telefonáltam, mondtam, jöjjenek, látogató volt, rokon, itt érte a halál, kérem. Jó, jön egy rohamkocsi, mondta egy fáradt női hang, uram, nyugodjon meg. Utána ültem az asztalnál, ugyanazon a széken, ahol előtte G., néztem a kávéscsészéjét. A kanalat. Amit fogott. A meggyötört kezével. Az előszobán ott lógott a zakója.
Jött a nő, leült, elém tette a pisztolyt, nagy volt, fekete, ez volt a férje kedvenc fegyvere, mondta, osztrák pisztoly, erős, pontos. Tegye el. Aztán sóhajtott egyet, mi lesz velünk? Kérdeztem, hívta már a lányát? A nő rázta a fejét, az a kurva ölte meg, mondta, alkoholt adott neki, hívogatta telefonon. Néztem a pisztolyt, G. lőtt vele? A nő bólintott. De nem emberre, kérdeztem halkan, ugye? A nő hallgatott. A rádióból megint jöttek a hírek, megint a busz, hogy a halottak száma elérte a húszat, hogy rendőrök is sérültek. Ez borzalmas, mondta a nő, az ilyesmi engem mindig felkavar. Arra gondoltam, a nő sokkot kapott, azért beszél ilyeneket. Miközben G. kint feküdt a fürdőszobában. Ing nélkül a hideg kövön. A lepedő alatt. A nő mosolyogott, félórája kávét ivott, azt tervezte, hogy megmutatja a pincéjét, a fegyvereit. Számítottam rá, suttogta a nő, hogy meghal, rossz volt a szíve. Gyógyszert kellett volna szednie, de nem. Azt mondta, nem akar félni. Mindig ezt mondta. Mi lesz most?
Csöngettek, eltettem a pisztolyt, jöttek a mentősök, kérdezte az orvos hogyan történt, jegyzőkönyv, adatok, halottszállító, adatok, aláírás ott és itt alul, aztán elmentek. Félmeztelenül vitték el G.-t. Egy szürke edényben. A nő ült az asztalnál, mondta, hogy indul, este telefonál, értesít, lehetséges, hogy segítenem kell, hogy hazavigyék G.-t, otthon akar nyugodni, G. nem akart utazni sem, minek, ha itt a legszebb, mondta mindig. Felment a dombra, ült, nézte a házakat, a kerteket, az utcát, onnan figyelte a világot. Szeretett nézelődni. Én is szeretek, akartam mondani, de inkább hallgattam. Aztán átöltem a nőt.
Másnap hajnalban ébredtem fel. Az eső elállt, még sötét volt. És arra gondoltam, bármikor meghalhatok. A konyhában, az asztalon ott feküdt a pisztoly, egy Glock, igen, drága, különleges fegyver volt. Kivettem a tárat. Üres volt. A pisztoly nem volt megtöltve. Lőttél emberre? Kérdeztem hangosan, de G. nem válaszolt. Arra gondoltam, nem tudott volna. Ahogyan én sem. Aztán észrevettem, G. zakója a fogason lóg, a nő elfelejtette. Levettem, felpróbáltam. Kicsit nagy volt, de illett rám. Álltam a zakóban, belenyúltam a zsebébe, volt benne aprópénz, mentolos cukorka, ahogy az én zakóimban is mindig. A külső zsebben papírok voltak, én is odagyűröm mindig a dolgokat, G. rendezvényen lehetett a zakóban, a zsebben egy papír, amin az állt, köszönik, hogy G. vért adott, és sok sikert kívánnak a tombolához.
Megjelent: 2017-03-18 17:00:23
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
