Videó

Az M5 videója




Keresés a honlapon:


Gáspár Ferenc: Trubadúrvarázs (regényrészlet 2.)

 
2.

 

Első emlékem nem az anyámhoz fűződik. Megyek apám mellett, fogja a kezem. Szénszagú és füstszagú. A keze is fekete, a ruhája is… Néha félek tőle, mert ennyire sötét, néha meg szeretem, ahogy rám mosolyog. A völgy hosszú, észak-dél irányú. A patak vidáman csörgedezik benne. Szénpatak, így hívják, a szénégetőkről. Apám is velük dolgozik. Ezért hívnak így: Ádám, a Szénégető fia.

 

3.

A püspök néha úgy érzi, nincs egyedül. Mintha ketten lennének ők: az egyik csinos arcú, ügyesen verselő ember, kánonjogot tanult, s úgy felvitte az Isten a dolgát, hogy egyszer még magánál a római pápánál is járt követségben; míg a másik egy púpos, sánta, sötét alak. Néha, amikor néz a tükörbe néz, látja maga mögött a foghíjas figurát, ahogy kretén módra rávigyorog. S közben beszél. Ilyeneket mond, hogy kelj fel Mátyás ellen, mert a király szörnyű despota! Még érsek is lehetsz vagy pápa, de ha Mátyás marad a király, akkor neked lőttek. Még a püspökséget sem tarthatod meg, nem ám! És ha pápa leszel, megint jöhetnek a nők! Ezt mondja a púpos, és mikor idáig ér a beszédben, rázkódni kezd a röhögéstől. Csúnyán röhög, fröcsköl közben a nyála. A püspök letörli a tükröt, a látomás eltűnik. De csak azért, hogy amint megfordul, mindjárt megpillanthassa az ajtóban. Ott támaszkodik a falnak, és röhög tovább. A püspök néha úgy érzi, még a farkát is látja, amint előkunkorodik a háta mögül a gazfickónak. De az arca olyan, mint az enyém.

 

4.

Anyám meghalt, mikor az öcsém megszületett. A nővérem vigyázott ránk, amíg apánk dolgozni járt. Igaz, nem ment messzire, a kunyhónk a földbe volt ásva nem messze a kőfejtőtől, közel a boksákhoz. Ott láttam először királyi embert. Az ember lóháton ült, díszes mentét viselt, és parancsokat osztogatott a kőfaragóknak. A faragók gyönyörűen dolgoztak, szép egyenletes köveket faragtak vésővel meg kőműveskalapáccsal, s nem voltak füstszagúak. Ráadásul a kalapálás ritmusra történt, sokszor énekeltek is munka közben. Ez nagyon tetszett nekem, néha úgy kellett elrángatni a kőfejtőből.

A másik gyerekkori emlékem egy vasárnaphoz fűződik. Szép, tavaszi nap volt, már kora reggel odakint szaladgáltunk a réten. Egyszer csak apám előbújt a kunyhóból, nagyot nyújtózkodott, és elindult a tó felé. A tavat a patakból duzzasztották fel a szénégetők és a kőfejtők, hogy szárazság idején is legyen vizük. Halak úszkáltak benne, meg békák. Rengeteg béka. A napokban a békák elárasztották az egész környéket, egymás hátán ültek, s úgy brekegtek. Én már akkor tudtam, hogy így készül az ebihal, és a brekkencsek ilyenkor annyira el vannak bódulva a nagy ebihalgyártásban, hogy se látnak, se hallanak. Könnyedén összekapkodja őket az ember, fejbe csapja, levágja a lábait. Tűz mindig van a szénégetőknél, rost szintén könnyen akad, gyorsan megsülnek az apró combok. A maradékot meg felfalják a madarak. Most azonban nem kötöttek le az ízletes békacombok, mert apám olyat művelt, amilyet még sose. Ledobta a rongyait, s megmártózott a tóban! Közben persze nagyokat prüszkölt, nemrég olvadt el a hó, hideg volt a víz nagyon.

Kijövet tiszta ruhát húzott magára, alig ismertem rá, úgy megváltozott. Én is kaptam egy fehér inget, s abban indultunk el testvéreimmel együtt a faluba. A falu nem volt messze, de engem hamar kifárasztott a gyaloglás. Apám a nyakába vett, friss volt a bőre és jószagú. Mintha egy idegen vitt volna a vállán… Hamarosan feltűntek az első házak, meg a templomba igyekvő emberek sokassága. Virágvasárnap volt, s én először hallottam templomi éneket.

 

5.

A misét aztán úgy tartotta meg, mintha ott sem lett volna. Megszokásból darálta az adventi imákat, s arra sem kellett annyira figyelnie, melyik részt olvassa az Újszövetségből.

És nem volt nékik gyermekük, mert Erzsébet meddő vala, és mind a ketten immár idős emberek valának.”

A püspök akármennyire nem figyelt, akárhogy is rángatózott ellentétes érzelmei, látomásai között, melyek hol a pokolba, hol a mennyországba röpítették, attól függően, hogy mi jutott az eszébe – a különös kép az ifjú dalnokkal és a lánnyal a virágzó mandulafa előtt, vagy éppen démoni, púpos hasonmásának bűnös biztatásai –, mégis fennakadt az általa automatikusan elhadartakon. A figyelem nem is jó szó ide, talán inkább hogy a saját, már unos-untalan elhadart, monoton beszédének az értelme eljutott a tudatáig, és felszínre tört, akár a föld alatt megbúvó patak a Mecsek oldalában, mely váratlanul előbukkanva, tiszta habjaival elsöpör minden szemetet maga elől.

Nem volt nékik gyermekük.” A püspök öröklött érzékenységénél fogva, meg a költői énjéből következőleg hajlamos volt meghatódni saját magától – nem állt tőle távol a melodramatikus önsajnálat. Természetesen eszébe jutott a gondolat, ami gyakran kínozta. Nincs gyereke, talán nem is lesz, akkor pedig mit ér az élete. Verset sem ír már annyit, mint régen. És becsapja magát azzal, hogy az igazságért küzd, a szebb jövőért, a zsarnok ellen.

Lőn pedig, hogy amikor ő rendjének sorában papi szolgálatot végzett Isten előtt… végzett Isten előtt…” Janus megakadt az olvasásban. Felpillantott. Csodálkozva látta, hogy üres a templom, alig néhányan lézengenek benne. Advent idején… „A papi tiszt szokása szerint reá jutott a sor, hogy bemenvén az Úrnak templomába, jó illatot gerjesszen.” Újból felnézett. Tele a templom. Halucinálok. Már megint képeket látok… S valahol felröhög a púpos. Az első sorban ül, már látom, rázkódik a kacagástól. Nem messze tőle viszont egy tiszta tekintetű lány… talán gyónni akar… Meghallgat, szentatyám? Miért akadt meg a felolvasásban? Miért fordul el tőlem? Nem hatja meg szűzi szemérmem?

Janus csak a friss levegőn tér magához. A délelőtt a misével, a lánnyal, aki meggyónt neki, oly gyorsan röpült el, mint mikor egyszer Váradról hajtottak ki gyors kerekű kocsikkal. A lány képe még sokszor felvetődött benne, nem tudta eldönteni, hús-vér ember volt-e, vagy ő is csak lázas képzeletének a szüleménye. Vágyai kínozták, felvillantak a régi, pajzán ferrarai emlékek.

Úgy vélte, ha most gyorsan beleveti magát a politikába, akkor megint kitisztul a kép, elfelejti ezt a zaklatott vasárnapot. Betemeti majd a hó, akár az utat mögötte.

Csomagolj! – adta ki a parancsot a diakónusnak a palotában, amikor hazaért. – Holnap hajnalban utazom Esztergomba a nagybátyámhoz!

Este, lefekvés előtt már úgy érezte, tiszta a feje. Megnyugodva koppantotta el a gyertyákat, s a sarokban bujkáló ördögök ellen Mária-imákat mormolt. El is párologtak mind. Csak egy rondán röhögő púpos maradt az asztalnál, a széken ülve. Gyorsan keresztet vetett rá, mire eltűnt ez az átkozott is. Janusnak ezúttal könnyű álma volt, megkönyörültek rajta az istenek.

 

6.

Ki az az ember a fakereszten? – kérdem apámat a templomban. Lepisszeg. Nem érdekel tovább a sovány figura a furcsán pislantó szemével, mellén a vöröslő sebbel. Inkább a lányokat nézem. Mert akármilyen kicsi vagyok, megigéz a szépségük! Különösen egy barna lány tetszik nekem, oldalt ül tőlünk, nem túl messze… Rám pillant, huncutul nevetni kezd, eltakarja a száját a tenyerével. De hamarosan valami egészen más dolog tereli el a figyelmem. Ének szólal meg, templomi kórus. Nálunk otthon mindenki énekel, de ez, amit most hallok, valami egészen más! Erősek a hangok, földöntúliak. Mintha felemelnének, fel, a templom magasába. És még egy hangszer is megszólal hirtelen, egy… Ez az első találkozásom a hangszeres zenével.

Gyakran eszembe jutnak ezek az emlékek, hiszen annyira hihetetlen, hogy én, az egyszerű szénégető gyermeke itt lehetek Imre király udvarában, Esztergomban. Sokan csúfolnak a származásom miatt, s mivel a nevem is Szénégető fia Ábel, ezért szinte kínálkozik az alkalom, hogy belém kössenek. Mint például ma is. Ez a gazfickó, aki Peire Vidal névre hallgat, ez kötözködik velem. Sérült a nyelve, mert egy francia gróf kilyukasztatta, hogy ne csókolózhasson a feleségével! Annyira azért nem lyukas a nyelve, hogy ne tudjon vele beszélni, csak örökösen csurog a nyála, és nehezen érteni, amit mond. Ha visszakérdezed, bedühödik és a kardja után kapkod. Lehetetlen alak… A király kedveli, mert ha nem köpköd és szitkozódik, akkor tényleg szépen zenél a kobzán, de énekhanggal már nem kíséri. Szóval ma délben, amikor ebédhez készülődtünk, megrántja a karomat, és ezt hörgi a fülembe:

Hallom, te nagy békász vagy, komé! A király szereti a békacombot! Kért engem, szóljak: kapd magad, szaladj ki a Duna partjára, s szedj össze néhányat!

De engem nem olyan fából faragtak, hogy rögvest elhiggyek minden marhaságot.

Kapkodd magad a békát, ha annyira odavagy értük!

Nem vagyok én olyan ügyes. Jobban kezelem a lantot, mint a békafogó hálót!

Ti meg mit sustorogtok itt?

Maga az esztergomi érsek kérdezi ezt. Hirtelen lép ki a szobájából, szigorú tekintettel néz ránk, homlokán összeráncolja a redőket. Jób érsek hatalmas termetű ember, s bár öregkorára háta kissé meggörnyedt, alakja még így is erőt sugároz. A lókötő Vidal mindjárt hétrét görnyed ijedtében, no meg az igyekezettől a seggnyalásban, amint meglátja.

A délutáni zeneelőadásunkról beszélgetünk, arra készülünk, ó, nagyúr – sóhajtozik a gazember, ahogy magához tér a görnyedésből. Én, mint második vonalbeli muzsikus, csak udvariasan állok mögötte, míg összeszedi magát.

Az atya meg csak biccent kimérten, és faképnél hagy bennünket.

Sejtem, mire megy ki a játék. Vidal akármennyire nyalta be magát az udvarnál, mégiscsak idegen. Én meg pór vagyok… Mondja is:

Te póri származék, te paraszt, te! – és eltorzul az arca. A lyukas nyelve meg csak úgy fröcsköli az undorító nyálát. – Ha elevett volna a fene idejében békázni, nem förmed úgy ránk az érsek úr az imént!

De én erre csak megvonom a vállam, és belépek az ebédlőterembe. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az első zenész dühkitöréseinek. Mint hamar kiderült: nagyot tévedtem.

 

7.

A püspök, mielőtt elutazott volna Esztergomba Jézus Urunk születését követő 1470. év adventjében, álmában még egy fikarcnyi időre benézett a könyvtárba. Izgatta az a csodaszép vers a fantáziáját. Vajon mikor írhatták? Az idő közben megjavult, odakint a virágzó mandulafára ragyogott a decemberi nap. Janus álmában felkapta a kódexet, s amint kinyitotta, úgy hullottak belőle az újabb és újabb pergamenek, mint ősszel a falevelek. S versek rajtuk, mind-mind magyar nyelven. Lehajolt, összekotorta a széthullott lapokat. Aztán újra belepillantott a kódexbe. A színes iniciálé ezúttal nem szentet mutatott, hanem egy fiatal férfit, kobozzal a kezében.

 

8.

Az ebéd alatt fene jól éreztem magam. A király maga mellé ültetett, köszönhetően annak a dalnak, amit nemrégiben írtam a tiszteletére. Ki gondolta volna, hogy én, az egyszerű szénégető fia, ilyen magasra viszem, hogy a királlyal szalonnázom egy asztalnál? Amúgy nem is szalonna volt, hanem mindenféle sültek mártásban. Ettünk, dobáltuk a csontokat a kutyáknak, és én pompásan éreztem magam. Szemben velem a nádor ült meg a felesége, egy bővérű, teltkarcsú asszony, nekem meg annyira megnőtt a bátorságom, hogy meleg pillantásokat lövelltem feléje. A nádor úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit, az asszonyka viszont elmosolyodott. Egyáltalán nem pirult el! Ez még jobban felbátorított, és barátságos szavakat intéztem hozzá.

Ki ez az ember? – érdeklődött a nádor a királynál, mivel ő engem korábban sohasem látott.

Elfelejtettem bemutatni – szabadkozott a király. – Ádám ügyes kezű zenész és énekes, a minap megörvendeztetett bennünket szerzeményével.

Bámulja asszonyom – mordult a nádor, akit, úgy látszik, nem örvendeztetett meg szerzeményem híre. Hát persze, ha nem hallotta!

Biztosan nem látott még ennyire előkelő dámát – felelte a király, én meg gyorsan bólogattam. Ezután nem beszéltünk. Nemsokára az ebéddel elégedetten lépegettem a folyosón dalnoktársaim felé, kik irigykedve nézegettek. A felhők felett jártam, így fel sem tűnt nekem, hogy a nádor és Vidal gondterhelten sugdolóznak az egyik sarokban. Csupán azon járt az eszem, miképpen lehetne közelebb férkőzni a nádor feleségéhez…

 

  
  

Megjelent: 2017-03-13 17:00:03

 

Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.