VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Cselenyák Imre: Tokaj szőlővesszein…
Tokaj szőlővesszein… Jószerével senkit sem ismertem Tokajban, amikor az Írótábor kurzusán először föltűnt imbolygó árnyékom. A kilencvenes évek közepére datálódik ez, kétségek között szálltam le a vonatról: most aztán hatalmas írók közé kell besomfordálnom, tapintattal, szinte észrevétlen, nehogy rossz néven vegyék, hogy asztaluk mellé óhajtok telepedni − egyetlen nyamvadt kötet! −, de majd csöndben leszek, és szerényen beérem a morzsákkal, melyeket Ők elhullajtanak. Némiképp oldódott bennem a görcs, amikor összeakadtam az Új Bekezdéses fiúkkal, Vass Tibivel, a Kabai fivérekkel, Vincze Csabával. Őket korábbról ismertem, az előző évi Fiatal Írók Fesztiválján, Miskolcon volt hozzájuk szerencsém. Zajos jókedvvel fedeztek fel, amitől némiképp meglepődtem, de jólesett, hozzátéve, melyet később tudtam meg, hogy a frenetikus üdvözlés hátterében egy dévaj éjszaka zsongott még, melyet meghosszítottak egy reggeli rátöltéssel. − Szeva!! Egyenesen Dorogról? Repülővel jöttél! Hihihi! Pálinkát hoztál?! − lehelték rám cefreszagukat. Kabai Zolival és Vincze Csabával kerülök egy szobába, amely megelégedésemre szolgál: ennyivel könnyebb, hogy nem vadidegenekhez kell szoktatnom magam mindjárt az elején. Mindazonáltal tovább tart feszengésem, a Rákóczi Pincében, ahol „aszkéta” írók közé sikerül bezsúfolódnom, és megérzem közöttük sorvatag mivoltom − még a levegő is vibrál, szavuk atavisztikus archaika, pillantásuk háromnegyed évszázad profetikus révülete. − Tudod, hogy Széchenyi találta ki az önözést? − kérdezi egyik aggastyán a másikat. Múzsám megzendül − Igen! Ezért jöttem! Ezért érdemes Tokaj, hogy ilyenekkel bővüljön szellemi kincsestáram. − Egy másik matuzsálem a bölcsek lassú, szórágó modorában adja elő − A tokaji bort Rettegett Iván meg XIV. Lajos is akceptálta. − Én ezt nem bírom! Rögvest kirontok az udvarra, föltekintek a magos égre, és elkezdek keringeni, akár a dervisek, hogy megérezzem Isten jelenlétét. Ennél üdvözültebb pillanata nem volt még életemnek. A konferencia színhelyén jó előre elfoglalom helyem. Egy szóról, egy betűről nem maradhatok le. Pótolhatatlan veszteség érné elbeszélői mivoltom, általa a jövendőt. Belezsibbad agyam a feszült figyelésbe. Elhangzik pár előadás, melyekben megjelenik József Attila tünékeny alakja, karizmatikus költészete, majd valakik ragozni kezdik a ki vagy, népies vagy urbánus axiomatikus kérdését. Eddig úgy ahogy érdekelt, de ennél, remélem csak jobb lesz! Az egyik előadó elkezdi a magyar történelem sötét korszakát fölpingálni, elnagyolt festékfoltok jelennek meg előttem a légben − ez nem tartozik a témához −, bántják az érzékeimet. Az egy bolond százat csinál tipikus esete, megrezdülnek a tespedők, sorba járulnak a mikrofon elé, tragikomikus manír arcukon, hangjukban, Trianon nevét annyiszor emlegetik, hogy... vagy csak hallucinálok. Páran témabővítést hajtanak végre, a tanácskozás felemás szellemébe beszüremlik a politika, sérelmek fogalmazódnak meg: miért nem tesznek kormányszinten semmit az írók-költők sanyarú sorsának javításáért, miért kell nélkülözniük a bizonyított szerzőknek, mikor látják már végre be azok, hogy a határon-túli művészeket sokkal jobban kell támogatni. Alapvetően egyetértnék, nincs ezzel baj, ámde hogy vág ide e téma. Naiv lennék? Körülforgatom a fejem: rossz helyre jöttem? Én a Tokaji Írótábor tanácskozására fizettem be, nem pedig holmi alsóházi gyűlésre, ahol nemzeti, etnikai és személyes sérelmeiket harsogják a kiváltságos nemes urak. Vacsora közben feloldozom magukról megfeledkezett tábortársaimat. Elragadta őket a hév, megesik az ilyesmi még a legnagyobbakkal is. A töltött-káposzta éretlen ízével a szájamban hangfoszlányok lengenek körül. A mellettem lévő asztalnál három ősz író társalog témájuk érdeklődésemre számot tart. Ilyenkor olyan vagyok, mint a vadászkopó, figyelmemet semmi sem kerüli el. − Józsikám, mikor jelenik már meg a köteted? − A szellemóriás kortyol borából, megvonja a vállát. − Talán a jövőhónap végén. − Elismerő bólogatás a másik kettő részéről. − Jó érzés lesz, biztos. − Az enyémet jövőre ígérték − vallja meg emez. A harmadik, aki még nem hallatta hangját, most megszólal. − Az már valami, higgyétek el. Nekem még ígéretem sincs. Kanalat tartó kezemen kihűlnek az ujjak. No, álljunk meg egy picit. Lehet, hogy a három aggastyánnak még nem jelent meg kötete? Szavaikból erre lehetett következtetni. Nem, az nem létezhet. Elhessentem butuska gondolatom. Másnap megújult lelkesedéssel foglalom el helyemet a kollégium udvarán, a tanácskozás helyszínén. Átfutom a programot, reményem teljes, a mai előadások valódi színvonalat sejttetnek. A lépcsőház felől Vass Tibi meg Vincze Csaba integet vehemensen, mintha fölforrósodott kezüket hűtenék ily módon. Szájról olvasva kommunikálunk. − Gyere. − Hova. − Inni. − Hallgatni akarom az előadást. − Minek? − Jó lesz. − Megvonják a vállukat, távoznak. Az első előadót hősiesen végighallgatom, s azt mondom rá, elég tanulságos volt. A második, a harmadik a negyedik felolvasó bő lére eresztett, tudálékos dikciója már fáraszt. Aztán valaki ravaszul előcsalja a tegnapi nemzetsiratást, önsajnálkozást, és megbolydul a publikum, mint eső előtt a hangyák, a sápadt arcokba vér tolul, hirtelen sokaknak van mondanivalója, ha másképpen nem, a szomszédjának böffent oda pár haragos szót. A bátrabbak fel is szólalnak, ismét hallom Trianont, az írók lebecsülését, az anyagi támogatás elégtelenségét, a társadalmi válságot. Mélységesen csalódott vagyok. Lábam engedelmesen elszállít innen, kisvártatva már a kollégium folyosóján rakosgatja cipőmet. Vincze Csabát látom, bonviván alkata úgy jelenik meg előttem, mintha most lépett volna le a színpadról, elegáns képén az elégedettség félmosolya, amely a rajongó női szemek utóhatása. − Nem láttad Vass Tibit? − kérdezem. − Pihenget Nórival. − Fejemmel intek neki. − Szomjas vagyok, tarts velem. − Nem kell kétszer mondanom. Mellém szegődik, hibátlan férfikezével szónokiasan gesztikulál. − A művész agyának szellemi táplálék kell, gyomrának pedig alkohol. Ha már nem viseljük nyűgűnk, az italba vetjük reményünk. − Még rímel is! − kapom rajta. − Pedig véletlen volt. Ó, igen, itt kiteljesedik az ember, három napig művésznek érzi magát, aztán visszakullog a hétköznapok silányságába, ahol csak egy illető a sok közül. Ezt így józanul nem lehet elviselni. − Rásandítok: ironizál? De roppant megnyerő. Nem is tudok mit tenni, nyomban szeretem őt. Sörözőből ki, borozóba be, számolatlanul nyeljük, mit csak Tokaj kínál. − Jól mutatunk így együtt − ironizál tovább Csaba. − A fiatalos Cselenyák és a pályakezdő, de még ifjúsága teljét élő Vincze. Nem is hasonlítunk az írótábor hajlott korú társulatához, hiszen ránézésre is legalább hatvanöt az átlagéletkoruk. Senki se gondolná, hogy mi is közéjük tartozunk, ha nem lenne rajtunk a kitűző. A csajok összepisálják magukat, ha meglátnak. Öreg este fekszik Tokajon, benyitunk egy fluoreszkáló ajtón, amely fölé az van kiírva, hogy Night Club. Ha eddig nem tudatosult, odabent már igen: egy olyan helyre sikerült tévednünk. Az asztaloknál mindenféle hímek, kövérek, soványak, kigyúrtkopaszok, velük ledér öltözékű, festett ábrázatú, műkörmös lányok bájolognak. Semmi tétovaság, az alkohol bátorrá tesz, elterpeszkedünk egy asztalnál. Kis idő múlva csábos vigyorral telepszik mellénk egy lenge ifjú hölgy: fölső testén neonfényű topp, alul fehér tanga, lábán iszonyúan magas sarkú topán. Társalogni kezd velünk, de hogy miről… Idővel fölszabadul egy asztal, másik pillangó is hozzánk libben. Az éj folyamán azért akad pár tiszta pillanatom. A lányok mindenféléről karattyolnak, s faggatnak bennünket, de elsősorban tarhálnak: rendeljünk már nekik egy italt. Csabi éber, súgja, hogy neki nincs pénze, egy koktél meg háromezerbe kerül. Fölfogom és közlöm a hölgyikékkel, hogy semmire se számíthatnak tőlünk, mi itt eltévedt firkászok vagyunk, banális félreértés áldozatai, vegyük úgy, hogy nem is látnak minket, el vagyunk varázsolva. A két lány képe kissé elfancsalodik, illemből még maradnak valameddig − vagy rokonszenvből? −, de végül is magunkra hagynak. Nézem az itallapot, még egy kör részünkről belefér − fogalmam sincs, mit iszunk −, és olyan eszeveszett boldogsággal hörpölgetek tovább, amilyen boldogság nincs is. Miért? Laza, lüktető zene tölti be a teret. Odaintem az egyik leányt. − Ne haragudj, mi most olyan kurva jól érezzük magunkat, hogy fölkérnénk benneteket táncolni. − Az üdvöske arcáról lehervad az előlegmosoly. − Itt nem szabad táncolni. Annyira imádom Csabát, hogy szívem szerint dögönyözném, ölelném, csókolnám. De ilyet már tizenhét éves korom óta nem merek fiúval megtenni. Akkor jutott ugyanis tudomásomra, hogy létezik homoszexualitás. Odaintem ismét a leányzót. − Ne haragudj, akkor csak annyit szeretnénk kérni, hogy itt az asztal mellett mi ketten a barátommal eltáncolgatnánk. − A lány szeme rebben − most már unja a képünket, attól lehet tartani, hogy csúnyát mond −, végül győz szolidabb énje − Megkérdezem a főnököt. − Vibrál az élet, elfolyunk a kábulatban, mint vétkesen kiöntött hat puttonyos tokaji aszú a haszontalan kellékek között. Parfüm illat, szájszagos lehelet a képembe. − A főnök nem engedi a táncot, értsétek már meg! Dagadt szemem alig bírom fölfeszíteni, a nap belém döfködi fényküllőit, mindenem fáj kívül és belül. A szobám hő katlan; utolsóként csípem el a reggelit, kitámolygok a helyszínre, ahol fát ültetnek a józan életű auktorok, nálamnál nyomorultabb nincs közöttük. Vass Tibi bazsalygó almaképe némi reményre jogosít: talán ő nem vet meg annyira tömör vétkem miatt. Még nevet is… − Hallom, hosszú estébe bonyolódtatok Csabával. − Jobbra-balra billen a fejem, csak megállok egyenesen, vagy ki tudja. − Minek jöttem én ide? Mit tanulhatok? Inni eddig is tudtam. − Tibi szavai apró szegecsek a fejembe. − Nem azért kell ide járnod, hogy bármit is tanulj. Hanem, hogy megmutasd a korhely pofád, találkozz a barátaiddal, közös terveket szövögessünk… Még mindig celofánba van csomagolva a valóság, megállunk Csabával a tokaji állomás peronján. Réveteg szemem a szemközti dombhátra mered −hogy a fenébe tudják a borgazdák ilyen meredek terepen megművelni a szőlőt? −, önkéntelen buggyan ki belőlem − „Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél.” − Csaba álmélkodik, fejet csóvál, rágja a mondatot − Ilyen megállapítás tompa aggyal! Hát ezt fölülmúlni. Hacsak… − Fölveti a fejét, kontráz. − Volt egyszer egy ember. Szakálla volt kender. Levágtuk, oszt elszívtuk. Jókedvünk teljes. A kupéban kedves, élemedett korú nővel cseréljük az eszmét, aki ugyancsak az írótábor létszámát növelte (nyugdíjas könyvtáros Veszprémben), jól szórakozik rajtunk. Csaba Miskolcon leszáll, s vele elillan Tokaj-hangulatom. Szíven üt a felismerés: nem csináltam három napig semmi érdemlegest a táborban. Mit szól majd ehhez, kincsem-asszonykám? Kiömlök, mint a szamorodni, rálocsolom ragadós fájdalmam a koros hölgyre − Borzasztó! Nem ismerkedtem meg egy szerkesztővel, egy kiadóval sem. Pedig azzal jöttem el otthonról, hogy kapcsolatokat keressek. Mit fog szólni a feleségem, ha hazaállítok eredménytelenül, üres zsebbel. − Megesik a hölgy szíve rajtam, táskáját kiforgatja, összeírja nekem barátai címét, telefonszámát, akiknek némi közük van az irodalomhoz. Ám nem elégszik meg ezzel, áttotyog a szomszéd fülkébe, sőt a másik kocsiba, tűvé teszi az egész szerelvényt, marékra való névjegykártyával, cetlivel tért vissza. − Itt van, fiatalember − szórja az ölembe. − Küldjön leveleket, telefonáljon majd nekik, és a felesége is elégedett lesz magával. − Képtelen vagyok érzelmeim palástolni, sajnos észreveszi, amikor egy könnycseppet szétmorzsolok a szemem sarkában. − No, most kellene szétrúgni valahogy a saját zrityómat!
Megjelent: 2017-02-19 17:00:45
|
