VideóMénes Attila videója Keresés a honlapon: |
Bártfai Attila Márk: A csontleves
A csontleves - Marci fiamnak -
Az Öreg, hivatására nézve teremtő, a Tinó, foglalkozására nézve kísértő; és a Szálka, munkájára nézve hóhér, egy időben összejártak. Ettek, ittak, muzsikáltak. Züllöttek kedvükre. Melyik dalra fakadt, melyik táncra perdült, melyik komédiázott. Emígy rajcsúroztak, amúgy viháncoltak, végül 'tombolkodtak'. Mikor oszt’ elpilledtek a tivornyában, csak oda ültek, ahova dűltek; maguk alá. Ekkor pompás pletykába gabalyodtak. Elébb Zsófia, Szüle, és Bába női személyek szépségéről, hatalmáról, asszonyi rossz-természetéről disputáltak, majd az emberfajzatok nevetséges dolgai fölött elméskedtek. Mikor aztán kibeszélték magukat, jött a kártya. Tinó uram bibliája. Ámbátor ez utóbbi ficsúr testamentuma a pakli, azért a másik kettő is sikerrel forgatta a lapokat. Szentségtelen, nagy tétekben játszottak. Hol az egyik győzött, hol a másik, hol a harmadik. Az Öreg ugye varázslattal, a Tinó ugye csalással, a Szálka meg csak szerencsével. Egy alkalommal azonban, különös fordulatot vett a játék. Az Öreg rendre veszített, hiába mágiázott szakadatlan. Kéklett haragjában, akár az égbolt. A Tinó is sorozatban veszített, hiába csalt folyamatban. Vöröslött mérgében, miként a pokol. A Szálka meg csak nyert, nyert doszt. Nem hagyta el a szerencse. Ragyogott a rosszcsont, szikrázott örömében, fénylett, mint a patyolat. Már addig voltak, hogy kiforgatta az Öreget is, a Tinót is mindenéből. Nem maradt az Öregnek egyebe, csak a jáspisszeme. A Tinónak se mása, csak az áspiskígyója, és a Szálka már azokra akart játszani. Ekkor, honnan – honnan nem, belibegett a fentebb hivatkozott három asszonyság, Zsófia, Szüle, és Bába, a kártyázók közé. Megörült a Szálka a fehérnépnek, azok előtt akart diadalt ülni a másikak felett. Elő is adta hányadán állnak a játékban. Nincs ez így jól. Nincs. Nem lehet minden a Szálkáé. Ingatták a fejüket a nagyasszonyok. Félrevonultak, diskuráltak, végül így szóltak: -Szálka, tudunk mi egy embert, aki könnyedén legyőz téged a kártyában! -Micsoda? – esett le az álla a bitangnak. -Aki szerencsésebb tenálad! – erősködtek a nagyasszonyok. -Olyan nincs! Minden embert én aratok le! Ugyan melyik is győzhetne felettem? – hitetlenkedett a gazfickó, csörögve. -Akár tetszik, akár nem, mi csak azért is tudunk egy náladnál szerencsésebb flótást. – vonogatták vállukat a vászonszemélyek. Hej, de helyre válla volt mind hármójuknak! -Mielőtt e szerencsétleneket legyőzöd itt, azt kéne ám leverned ott. Ezeket, könnyű. Mert kik ezek egyáltalán? Tán a Jóisten, meg az Ördög? -Azoknak ismerem őket. – vigyorgott a Halál. -No, hát éppen azért! Eme öröktől szerencsétlen kettőt megkopasztani nem nagy ügy. Szóra sem méltatnánk egy efféle diadal jussaként. Juszt se! Bezzeg azt az emberfiát, ama szerencse-szülöttjét elpáholni, vitéz nagy komiszságra vallana! Még talán össze is csókolgatnánk, szerető csudálkozásunkban! – mórikáltak a hölgyek. Ostoba volt a Szálka, mint a gerenda. Kemény kobakjába egy csöpp velő nem sok, annyi se szorult! Imponálni akart a hölgyeknek. Meg a csókolódzáshoz is kedve szottyant: -Hol a gazember? Hagy poroljam el! –ugrabugrált zörögve. -Erre, meg arra, jobbra majd balra! Körül és belül, alant, oszt felül! - igazították útba őkelmét, a nagyasszonyok. Nem kellett kétszer mondani, futott a bitang íziben. Vállán a kaszája, azon meg a sárkánybőr-szütyője, abban meg minden, amit elnyert az Öregtől, és a Tinótól; majd az egész mindenség. Nem hallotta a nagy loholásban az éktelen hahotát, amit maga mögött hagyott.
Élt ez idő tájt a Föld nevű országban egy szakács, aki a királyi konyhát vezette a páratlan heteken. A párosokon kimenője volt. Egy alkalommal azonban, helyettesítenie kellett a páros hetekért felelős séfet, mert annak vidékre kellett utaznia, s ott a korona nevében eljárni egy cukorbánya kisajátítási ügyletben. Beosztották hát a páratlan szakácsot a helyettesítésre. A jó ég a tudója, hogy mi ütött őkelmébe aznap, de nem fűlött a foga a munkához. Halogatta a főzést, tologatta az edényeket. Páros hét volt. Azokon meg ő kártyázni szokott, ugye. Le volt törve, mint a lábas füle. Hát, ahogy ott szomorkodott, támasztotta magát, honnan-honnan nem, elébe pottyant egy pakli. Hej, de szép pakli volt! Csupa cifra kép! És még az illata milyen volt, nem mint a kartoné, hanem akárha három feslett fehérszemélyt szagolgatott volna! Meg is bódult az ajándéktól a szakács. Ha megbódult, vele bódult mind a konyhai alkalmazott, még a dietetikus is. Elég annyi, hogy a cukrásszal, a pinceőrrel és a főkuktával való partizással, és fergeteges győzelmekkel ütötte el a délelőttöt. Nem főzött egyebet, csak egy csontlevest; azt is csak oldalvást. Ütött a dél, kondult a harang, korgott a király gyomra. Felszolgálták az egy tál levesét, némi cérnametélttel. Nézegette a király, nézegette az egy tál levest, forgatta benne a kanalat, de nem lett abból se kettő, se más; maradt az egy tál csontleves, aminek készült. -No, befelé a bitanggal! - morogta a pandúroknak. Azok meg rohantak a konyhába, összenyalábolták a szakácsot, cügölték az ebédlőbe, és a padlóra taszították. -Ez, mi? -kérdezte a király. -Csontleves. -felelt reszketve a szakács. -No, ha csontleves; akkor elkotródsz ebben a minutában amerre tetszik, méghozzá végjavadalom nélkül! - szólt az uralkodó, és intet a pandúroknak, hogy hajítsák ki a latort az ablakon. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ebédlő a földszinten volt. Na eddig tartott a páratlan séf 'fortunája', most aztán mehetett haza dolog nélkül. Azt sem tudta miből fog megélni másnaptól. Tán áruljon papírforgókat? Otthon aztán kesergett, szipogott, órahosszat sóhajtozott. Végül felrakott a tűzhelyre egy kondérban vizet forralni és előkészítette a fürdődézsát. Várta, hogy lemoshassa magáról a szégyent. Ekkor kopogtak. Kedveszegetten nyitott ajtót, de nyomban hátra is tántorodott, még az alfelére is lehuppant rettentő rémületében. Bezzeg a vendég nem zavartatta magát, tessékelés nélkül belépett a szobába, s betette maga mögött az ajtót. Kaszáját a sarokba állította, köpönyegét levetette, s recsegve-ropogva nyújtózkodott. -Te meg ki a halál vagy? - bukott ki végre a szakácsból. -Az. - felelte a látogató. -Nem mintha szálka lennél a szememben, de igazán nem vártalak! - sopánkodott a szakács. -Ezt megértem. - biccentett a karcsú úr. -Mi járatban? - kérdezte a séf, miközben fölkászálódott a padlóról. -Hallom, hogy nagy zsugás vagy! - vigyorgott a Szálka. -Igazat hallottál komám. – szedte össze magát a szakács. Már csak ahogy tellett. -Én se lennék máshogyan. Játszunk hát, barátom! - indítványozta a Szálka. -Mégis miféle tétben? - firtatta a szerencsefi. A Szálka körbenézett a szobában. Meglátta a zubogó vizet a tűzhelyen. Így szólt a szakácshoz: -A tét a következő legyen; aki veszít, annak egy végtagját lecsapjuk, és a kondérba vettjük. -Hogyan?! - kiáltotta a szakács. Égnek állt a haja. -Ahogyan hallottad. - csattogtatta állkapcsát a koponya. -Elő a paklival! - türelmetlenkedett a halál. A szakács reszketve elővette a csodapaklit, mely a semmiből hullott elébe aznap délelőtt. Hej, de finom, csalafinta illat érződött egyszerre; mintha három feslett fehérszemély táncolta volna körbe őket! Mit volt mit tenni, osztott a szakács. Verték a blattot. Hát. Elsőre nyert az ember-fia. Megesik az ilyen. A Szálka jobb lábfeje a kondérba csobbant. Hát. Másodjára is nyert a szakács és a Szálka bal lábfeje is a kondérba csobbant. És ez így folyt tovább. Erősen bánta már a halál a tétet, de a szavát meg nem másíthatta. Kötötte az adott szó, mint valamennyi halhatatlant. Apródonként mind a kondérba hajigálta őkelmét a szakács. Darabokban keringőzött, zubogott, bugyogott az ostoba jószág a forró vízben. A szakács pedig igen nagy kedvre derült. Örvendezett, hogy elbánt a Szálkával. Táncolt, cigánykerekezett, csak úgy a maga szórakoztatására. Néha a merőkanállal lenyomta a halál koponyáját a víz alá, aztán viháncolt tovább. -Ebben mi van? - torpant meg a sárkánybőr-szütyő mellett. Megtapogatta, csak úgy feszült az a csomag. Érezni lehetett, hogy hatalmas, varázsos dolgok rejtőzhetnek abban. -Viszed onnan a mocskos mancsod! - óbégatott a Szálka az üstből. -Csitt legyen csontleves! -ripakodott rá a szakács. Kibogozta a szütyőt. De mert az Öreg és a Tinó holmija az emberszem számára láthatatlanok, nem talált abban semmit. A jószágok azon minutában, hogy kiengedték őket; huss, visszaszálltak uraikhoz. Így a Szálka az összes nyereményét elvesztette; majd az egész mindenséget. A szakács morgolódva kirázogatta a szütyőt, de csak nem akadt abban egyébre, mint a semmire. Ekkor megint kopogtattak. Séfünk kelletlenül nyitott ajtót. Egy koldus ácsorgott a küszöbön. Vén volt, fogatlan, rusnya akár a szerelmi bánat. -Mi kéne, barátom? - fogadta a bizalmatlan házigazda. -Adjon az Úr kincses szép napot kegyelmednek! Valami elemózsia instálom, ha akadna a házban talonban, és abból nagy jó szívvel nekem is vettetnék egy csekélyke, az igen sokat segítene rajtam! - alázatoskodott az öreg. A szakácsnak komisz ötlete támadt -Várj csak barátom! Várj csak! Hozok neked egy tányér csontlevest! - és ha komiszat gondolt, hát komiszat is tett. Kimert egy tányérra valót a halál levéből, és azt adta a vénségnek. Az meg tessék-lássék -jobbra számított- kihörpölte. És láss csudát; mikor az utolsó kortyot is lenyelte, egy holló-hajú, szép siheder állott a vénség helyén! -Ez már sok! -méltatlankodott a Szálka a kondérban. -Csitt! -förmedt rá a szakács. -De szép legény lettél tata! -álmélkodott az ínyesmester. -Futok is az erdőbe 'útonállni', aztán a bordélyba mórikálni, aztán az ívóba 'tivornyálni'! -röhögött a vásott suhanc. És már ott se volt, porzott utána az út. -Látod-e, milyen ganéj embert fiatalítottál meg? - háborgott a halál. -Csitt legyen csontleves! Majd akadnak jobbak is, majd akadnak pénzesek! -vigyorgott a szakács.
Megjelent: 2017-01-29 17:00:21
|
