Keresés a honlapon:

Marton-Ady Edina: Fehér a világ

 

Fehér a világ. Az ágyak, pontosan három, egymás mellett, öreg darab mind. Kurblival emelhető a fejrész, a tüdőbeteg nem fekszik vízszintesen, ha akarna sem tudna, kurblizik inkább, hörögve, köhögve állítja be az ágyat, majd beledől, miközben színes karikákat vizionál a plafonra. A fejeknél oxigén bugyborékol, vékony, zöld csövekre kötve fekszünk itt, mint gyufaszálak a dobozban, csendesen, fejünk egy vonalban, bármikor ellobbanthat bárkit az élet. Később mesélik majd, a szomszéd szobából fekete takaróval leterítve tolták el a Terikét, így megy ez, hallom a könnyeket a hangjukban, a félelemmel átszőtt megkönnyebbülést, ma nem én, valaki más. Túlhajszolt életmód, mondja a doktor, nem megrovó, kedves, vékony metszésű barna szeme van, apró termetére túl nagy a köpeny, bokája körül lebeg a fehér anyag. Melegség van a tekintetében, az első pillanatban tudom, nem enged haza, maradok, a kietlen folyosón villogó karácsonyi fények mélabús villanásában sírni kezdek, csak úgy csendesen, nem hivalkodón, az nem szokásom. Zavartan fordul el, a nővérhez beszél, én letörlöm az arcom, dacosan, dühvel. Haragszom magamra, mi ez az elgyengülés. Megyek a nővér után, vérvétel, nem ivott eleget, nem folyik a vére, szinte kocsonya, ejnye kislányom, paskolja a vénákat, olvad köztünk a távolság, látja, ennél csak jobb lesz ez az újév, mosolyog rám, elfordul, keresi a kanült. Nem fáj? Csak legyintek, a tűk már régóta nem fájnak nekem, semmi sem fáj, ez volt a gond a szülésnél is, fájásgyengeség, azt mondták. Kényelmes, hideg kórterem a folyosó végén, csend van, a középső ágy még üres, eltávon van a páciens. Hazament, mondja egy csipet sóvárgással az ablak mellett fekvő Rózsika. Szép asszony, cserfes és laza, könnyedén használja a szlenget, meglepődöm az első csöcsörészés kifejezésnél, de gyorsan megszokom, mosolygok magamban, mintha egy tinédzserrel beszélgetnék, de a fiatal lányoknak két melle van, friss és mozgékony lábuk. Most még nem beszél Rózsika, idegenek vagyunk, rosszul vagyok, betöltöm a csend minden szegletét a légzésemmel, injekciók, infúzió, a nap a szemembe süt, elalszom, de csak félig, közben hallom a hangokat, árnyak mozognak fölöttem. Milyen fiatal. Rólam beszélgetnek a nővérrel, halkan. Asztmás, mondja a nővér, és ebben az egy szóban minden benne van.  Sokat kérdeznek majd Rózsikáék a gyógyszerekről, kórházakról, asztmáról, mesélek nekik, úgy tűnik megnyugtatja őket, ilyen sok éve viselem, itt vagyok, élek. Szanatórium, mondom, de ez a szó megsápasztja az orca pírját, baljóslatú szó, a szanatóriumban sokáig kell maradni, igen, hónapokat, válaszolom. Nem beszélem el, de látom magam előtt azt a svábhegyi folyosót, gyerekként még szélesebb volt, a végén hatalmas ablak, rálátni a növények között húzódó ösvényre, ami felvezet az osztályra, pad van az ablak alatt, itt ülök, minden szombaton, nézem az utat, hátha, talán jön hozzám valaki. Szerettek ott, mindenki Dinának hívott, később már a kisebbeket is rám bízták, én etettem őket, vittem ki levegőre. A magányban gyorsan felnő az ember, elkopik alatta a pad, már nem ül rá, nem vár, elkezdi egyedül, nem figyeli az utat, leküzdi. Rózsika kibámul az ablakon, kő mellvéd, gyönyörű kilátás, de az ágyból nem látni, csak a kék eget, a fodros szélű felhők vonulását, ettől még nehezebb idebent, mert itt minden mozdulatlan, lassú vagy fájdalmas. Álomba menekül a test, buborékpattogás, ugató köhögés, hörgés, minden második gondolat: haza, hazamenni, otthon lenni. Ott jó, a magányt már megszokta a lélek, hiába vannak körötte, a beteg ember mindig egyedül van.

Ébredek, lefolyt az infúzió, lélegzet feszíti a mellkasom. Felülök. Este lett. 

- Helló, Rózsika vagyok.

-  Edina.

- Hívhatlak Dinának?

- Persze.

- Akkor szia Dina, ilyen fiatalon ide kerülni. Mesélj!

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-01-09 17:00:54

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.