Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Három karácsony

 

– Kolcov! Melyikőtök Kolcov?
A szőke nő orrára csúszott szemüvegét igazgatva próbálta túlkiabálni az óriási lármát. Kétszáz gyerek ünnepelte lelkesen, hogy elállt az eső. Korához képest magas, erős felépítésű fiú lökdöste félre a többieket, és megállt a nő előtt.
– Én Kolcov vagyok, de van itt két másik Kolcov is.
– Te jöttél Omszkból?
– Én – válaszolta a fiú.
Az asszony a kezét nyújtotta:
– Üdvözöllek a Téli Táborban, Kolcov pajtás. Szólíthatlak Pjotrnak?
A magas gyerek megilletődötten szorította meg a felé nyújtott kezet.
– Marija Ignatyeva vagyok, de szólíts nyugodtan Maruszja néninek. Édesapáddal évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Nemrég beszéltem vele telefonon. Megkért, hogy ügyeljek rád. – Kolcov „pajtás” egyik lábáról a másikra állt. Nem igazán értette, mit is akar tőle ez a nagydarab nő, azt sem tudta, mit mondhatna neki. Legszívesebben ő is tombolt volna a többiekkel együtt, ünnepelve, hogy tisztul az idő. Nagy szó táborba jönni a Fekete tenger partjára. Még nagyobb csoda, hogy egy szál vékony kabátban rohanhatnak a tengerparton, decemberben. Otthon, Omszkban, november elején esett az első hó, sál, sapka, kesztyű és vastag kabát nélkül senki nem merészkedik az utcára. Itt meg épp kisütött a nap. Ez azt jelentette, hogy van remény az esti tábortűzre.

Kétszáz pionír ült a hatalmas, üvegfalú étteremben. Végeztek a vacsorával, a terem lassan elsötétedett és Tyihonov elvtárs, a tábor vezetője lépett a helyiség végében álló dobogóra.
– Jó estét, drága barátocskáim! Szeretettel köszöntelek benneteket itt, a mi szeretett Kercs városunkban, a Fekete tenger partján. Amint azt bizonyára tudjátok, a mai este különleges. Először a huszonhármas számú városi iskola pionírcsapatának tagjai szórakoztatnak benneteket dalokkal, és táncokkal. Azután egy nagyon tiszteletre méltó vendég látogat el körünkbe: Mihail Joszipov elvtárs, aki a Szovjetunió Hőse kitüntetés birtokosa, és arról mesél majd nekünk, hogyan védte hős partizán és szevasztopoli tengerésztársaival, szeretett városunkat, Kercset, amikor a fasiszták megpróbálták megszállni a Fekete tenger mellékét. Hát, ennyit a mai estéről, drága kis barátocskáim.
A teremben néma csend támadt. Aztán a gyerekek bátortalanul sugdolózni kezdtek, néhányan csalódottan legyintettek. A táborvezető ekkor visszalépett a dobogóra.
– Igaz is, majdnem elfelejtettem. Joszipov elvtárs látogatása után még sort kerítünk egy aprócska eseményre. Szerintem nagyon kevesen vesztek majd részt ezen a programon, hiszen odakint, a hideg, nyirkos és sötét tengerparton, nem szívesen ácsorogtok, nem így van? Épp ezért, jó lenne, ha jelentkezne az a pár pajtás, aki jelen kíván lenni, amikor meggyújtjuk a tábortüzet.
Az étteremben elszabadult a pokol. Kétszáz pionír nyújtotta fel a kezét tombolva, hurrázva. Tyihonov, a táborvezető elnéző mosollyal figyelte a boldog arcokat.

A hatalmas rönkökből rakott máglya lobogott, a lángok fénye visszaverődött a tenger hullámairól. Szállt a nevetés, zengett a dal. Kétszáz boldog gyerek emlékezhet majd élete végéig ezerkilencszázhetvenkettő karácsonyára, és a pionírtáborra a Fekete tenger partján, Kercsben.

***

A repülőgép erős döccenéssel csapódott a kifutópálya betonszalagjához. Az utasok nevetve, kíváncsian nézték a gép ablakain át a repülőteret, az új, modern épületet. Amikor a gép begurult a számára kijelölt helyre és megállt, az emberek beburkolóztak kabátjaikba, bundáikba, leemelték poggyászaikat az ülések feletti csomagtartókból, barátságosan mosolyogtak a búcsúzó stewardessre, és lassan araszoltak a gép ajtaja felé.
A magas, fekete hajú, szemüveges férfi csodálkozva nézett útitársára, amikor az megszólította:
– Kolcov elvtárs? – kérdezte az útitárs udvarias mosollyal.
– Igen.
– Pjotr Ivanovics Kolcov, Omszkból, ugye?
– Az vagyok.
A fekete bőrkabátot és rókaprém kucsmát viselő utas arcáról eltűnt a mosoly.
– Üljön vissza a helyére! – parancsolta szárazon.
Csak akkor állhatott fel, amikor valamennyi utas elhagyta a gépet. A bőrkabátos szorosan mellé állt és a lépcsőhöz kísérte. Odalent, a betonon két egyenruhás, és egy civil várt rájuk. Az egyik egyenruhás az útlevelét kérte.
– Tehát Lengyelországban járt, Kolcov elvtárs?
– Igen.
– Máshol nem?
– Kérem, ha a vízumom Lengyelországba szól, más országba nem léphetek be, igaz?
– Így igaz, Kolcov elvtárs. Csak az a baj, hogy ön nem túl jártas a földrajzban. Kicsit eltévedt. Nem vonjuk kétségbe a jóhiszeműségét, nyilván tévedésből járt Svédországban. Egészen pontosan Malmőben. Így van?

Fényképeket mutattak neki. A képek őt ábrázolták, Malmőben készültek, azon az emberi jogokkal foglalkozó konferencián, ahová illegálisan érkezett. Nem volt értelme a tagadásnak. Arra a kérdésre, hogy kik azok az emberek, akikkel a fényképeken együtt látható, nem válaszolt.
– Önnek kivételesen gazdag és jó gyermekkora volt. Orvosnak tanult, sebész lett magából. Mindezt az apjára való tekintettel érte el. Ne nehezítse meg a helyzetét! Halljuk, ki szervezte meg a malmői útját?
Makacsul hallgatott. Két hét múlva transzportba vágták és egy rettenetesen hideg novemberi éjszakán egy táborban találta magát, valahol északon.
A munka nem volt elviselhetetlen. A gigantikus pumpák felnyomták a betont a zsaluk közé, nekik pedig el kellett egyengetniük. Ha figyelembe vette, hogy a frissen öntött betont hatalmas szondákon át érkező gőzzel melegítették a mínusz húsz fokos nappali hideg miatt, akkor kivételezettnek érezhette magát, mert a szonda forró volt, a gőz is, a beton is ontotta magából a meleget. Az éjszakai műszak azért így is kegyetlen volt.
Egy hónapja dolgozott már az építkezésen, amikor a baleset történt. Egyik társa, egy idősebb, kemény arcú, szófukar ukrán megcsúszott a pallón, és lezuhant róla. Egy kiálló betonvasszár átdöfte a lábikráját. Ő meg egy társa rohantak le a sérülthöz, aki nem vesztette el az eszméletét.
– Mennyire súlyos? – kérdezte az ukrán halkan.
Megnyugtatta, nincs különösebb baj. Egy hidraulikus fogóval elmetszette a betonvasat és arrébb vitték a sebesültet, aki csak egyszer nyögött fel, amikor felemelték.
Kisvártatva megérkezett Ciolkovszkij, a tábor orvosa. A Ciolkovszkij, természetesen gúnynév volt, az őrök ragasztották rá drótkeretes szemüvege meg kecskeszakálla miatt. Miközben vizsgálta a sérültet, befutott a tábor parancsnoka is. Hallgatva várta, hogy Ciolkovszkij végezzen a vizsgálattal, aztán kérdően ránézett.
– Amputáció – mondta az orvos.
Kolcov először azt hitte, rosszul hallotta, amit Ciolkovszkij mondott. Aztán rájött, hogy a férfi komolyan beszél. A táborparancsnokhoz lépett.
– Már elnézést, de ha eltávolítják az idegen testet a lábikrából, akkor csak fertőtleníteni kell a sebet. Két hét múlva ez az ember járóképes lesz.
A parancsnok az orvosra nézett, aki megvonta a vállát, így jelezve, hogy a vita nem az ő kompetenciája. A tiszt a sebesülthöz fordult, Kolcovról, látszólag tudomást sem vett.
– Neve?
– Szimijon Bucsnik.
– Szóval Szemjon Bucsinszkij.
– Nem! Szimijon Bucsnik.
– Ukrán. – Nem kérdés volt, inkább állítás. – Az a Bucsnik?
A sérült hallgatott, erőt gyűjtött, aztán teleszívta magát levegővel, és válaszolt.
– Ha a kérdése arra vonatkozott, hogy én vagyok-e az, aki könyvet írt a haláltáborokról és a kéziratot kijuttatta az országból, akkor a válasz: igen.
A tiszt lassú, kimért mozdulatokkal rágyújtott, és Kolcov felé fordult. Végigmérte, aztán megkérdezte:
– Hová van beosztva?
– A felső szintet betonozzuk – válaszolta Kolcov.
– Akkor menjen vissza a helyére és folytassa a munkát, ezt pedig bízza rám.
Bucsnik lábát amputálták. Két nap múlva belehalt a lázba vagy valami fertőzésbe vagy másba, soha nem derült ki.

– Kolcov?
– Ott van.
A fiatal őr megállt mellette.
– Pjotr Ivanovics Kolcov? – kérdezte. Ő bólintott.
– Jöjjön velem!
Keresztülautóztak a táboron, bekísérték a parancsnok irodájába. Megállt az ajtóban, lekapta a sapkáját, összeütötte a bokáját és előírás-szerűen jelentkezett:
– Pjotr Kolcov, parancsára megjelentem.
– Hagyja a bokacsattogtatást, szükségtelen – intette a tiszt. – Ellenben a nevéhez tegye hozzá, hogy elítélt.
– Nem volt tárgyalásom, tehát ítélet sem született.
A parancsnok hidegen végigmérte.
– Ne figurázzon velem, barátom. Az aktáján ott a pecsét: „A nép ellensége!” És a magafajtáknak nem jár tárgyalás. Úgyhogy ha jelentkezik, akkor a nevéhez hozzáteszi, hogy elítélt. Üljön le!
Kolcov meglepődött, de leült.
– Maga orvos, elítélt? Sebész?
– Igenis.
– Mutassa a kezét!
Mutatta.
– Egy sebésznek a keze a legfontosabb eszköze, nem? Miért nem szólt, hogy maga sebész?
– Nem láttam értelmét. Éjjel kettő múlt, amikor kiszálltunk a vagonból, elosztottak bennünket, kijelölték a hálókörletünket, hajnalban pedig munkába álltunk.
A tiszt figyelmesen hallgatta, bólogatott.
– Nos, barátom, holnaptól maga a tábor orvosa.
– És Ciolkovszkij?
A parancsnok csodálkozva nézett rá.
– Ő felcser, nem orvos. Nem tudta?
Nem, ezt senki nem tudta az elítéltek közül.
– Két dologra hívom fel a figyelmét – folytatta a tiszt.
– Az első, hogy az orvosi beosztás nem számít fokozott fizikai igénybevételnek, tehát az élelemadagja az alábbiak szerint módosul: reggel és délben húsz deka kenyér, este tíz deka. Reggel tea, délben három deci leves, valamilyen kása és kettő deci kvász.* Vacsora, tea. Vasárnap és az ünnepnapokon tizenkét deka hús és krumpli az ebéd. Megértette?
Kolcov bólintott.
– A második – folytatta a tiszt, – hogy ha okosan osztja be az alkoholt, jobb ellátásról gondoskodhat magának, mint az enyém. De adok egy tanácsot! Az őrökkel ne üzleteljen. Becsapják, egyébként sincs semmijük, amire magának szüksége lehet. Tehát őrmestertől felfelé, mert csak annak van értelme. Alkoholért cserébe hozzájuthat cigarettához, élelmiszerhez. De majd a felcser elmagyarázza. Elmehet.
Ezerkilencszáznyolcvanhárom karácsonyán kezdte meg az orvosi ügyeletet.

***

Feküdt a sötétben a tábori ágyon, és izzadt. Nem gyújtott lámpát, a legyek így nem gyötörték annyira. Nyolc óra lehet, még egy óra és a legyek helyét átveszik majd a szúnyogok. Éjfél körül hűl le annyira a levegő, hogy a vérszívók elcsendesedjenek. Aztán ha felkel a nap, kezdődik minden elölről. Fáradt volt ahhoz is, hogy megtörölközzön. Hajnal óta dolgozott. Szülést vezetett, kötözött, fogat húzott. Két embert nem tudott megmenteni, kettőt nyomorékká tett azzal, hogy amputálta a lábukat, karjukat. Talán túlélik, bár a körülmények ismeretében ez teljesen indokolatlan optimizmus. Elszunnyadt.
Teherautók dübörgése verte fel, a fényszórók fénypászmái felszabdalták a sátor sötétjét. Kiáltozást hallott, lábak dübörgését, csörömpölést.
Csak a hangokra figyelt. Sokat számít, ha felismeri, milyen nyelvet használnak a hívatlan látogatók. Hegyezte hát a fülét, aztán megdermedt, amikor a torokhangú arab kiáltozást meghallotta. Csak a szudáni kormány által támogatott milicisták beszélnek arabul. Ebből nagy baj lehet, ha nem vigyáz.

– Kholotsow doktor, Kholotsow doktor!
Felismerte dr. Bethunee aggódó hangját. A fiatal orvos volt az egyik leghasználhatóbb segítője, csaknem valamennyi helyi nyelvet beszélte, mindenkivel hamar megkedveltette magát. A különböző lázadó milíciák tagjai időről időre kifosztották ugyan a rendelőt, de nem bántottak senkit. Felugrott, magára rántotta az ingét és kiment. Bethunee tagbaszakadt katonák között térdelt a földön.
– Ki a parancsnok? – ordította megfeledkezve a kötelező óvatosságról.
Hatalmas termetű fekete férfi lépett hozzá és szó nélkül leütötte.
Amikor magához tért, egyedül volt a sátrában. Odakint néma csend. Kitámolygott a sátor elé, és a sötétben átesett Bethunee élettelen testén. A rendelője felé igyekezett, de néhány lépés után elhányta magát.
Az orvosi sátrat teljesen kifosztották. Műszereit a táskájával együtt elvitték, a gyógyszeres szekrény szegényes készletéből semmit nem hagytak. A mobil röntgen gépet, a laboratórium hitvány felszerelését, a gáz-sterilizálót nem látta sehol. Elraboltak mindent, ami mozdítható volt. Csak törmeléket, üvegszilánkokat és halottakat hagytak maguk után.
Megszervezte a mentést és a halottak elföldelését, megállás nélkül dolgozott egész éjjel. Hajnalban aztán leült az ágya szélére és ölébe vette a naplóját. Üveges szemmel meredt maga elé, majd írni kezdett:

24. dec. 2008. Darfur, Szudán...



*Kvász:A kvász (oroszul: квас) szláv eredetű erjesztett gabonaital. Első említése 989-ből való, Vlagyimir kijevi nagyfejedelem krónikájában. Leginkább Oroszországban és a volt szovjet tagköztársaságokban elterjedt. Oroszországban nemzeti italnak számít, melyet alacsony alkoholtartalma miatt gyerekek is fogyaszthatnak. Magyarországon kevéssé ismert, kereskedelmi forgalomban csak korlátozottan kapható.
/wikipédia/

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-12-25 17:00:50

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.