VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
T. Ágoston László: Karácsonyi alamizsna
A fene se érti a főnököt - gondolta magában, miközben fölfelé ballagott a kis mellékutcán a nővére házához. - Egyik nap olyan, mint egy harapós kutya, szólni se lehet hozzá, mert leüvölti az embert. Másnap meg akár kenyérre lehetne kenni... Ha nő lenne, azt mondaná az ember, hogy a klimax. No, de hát férfi az istenadta! Nagydarab, szőrösképű, pocakosodó férfi. Afféle új vállalkozó a második menetben. Igen, a másodikban. Egyet már elvesztett. A rendszerváltás idején, valamikor kilencven körül beleugrott egy káeftébe. Azóta se árulta el, kik adták az üzlethez a pénzt. Ő volt az igazgató. Nyugati kocsit bérelt, fogadásokat adott, csinos, fiatal titkárnő szolgálta föl nála a kávét. Aztán egyik napról a másikra tönkrement a cég. Elúszott minden, még a házat is elárverezték a feje fölül. Otthagyta a felesége, messziről elkerülték a régi barátai. Egy ideig még fel - feltűnt egyik - másik vendéglőben, aztán mintha a föld nyelte volna el, úgy eltűnt a városból. Azt rebesgették, Ausztriába ment teherautó sofőrnek. Tavaly télen újra megjelent. Politikusokkal, üzletemberekkel tárgyalt, aztán kivett egy lakást a belvárosban, és felszögeltette a cégtáblát. Ő éppen munkanélküli volt. Bekopogott hozzá. Elbeszélgettek, és másnap már ő volt a cég reklámmenedzsere. No meg a mindenes, mert hogy aki manapság válogat a munkában, könnyen az utcán találhatja magát. Fizetés megegyezés szerint. Ez magyarul annyit jelent, hogy tízezer fix, a többit meg majd meglátjuk. Aztán vagy látták, vagy nem. Most, karácsony előtt mintha megszállta volna a Szent Lélek. Egyik nap meghívta a beosztottait ebédre. Nem tudták, mire véljék a dolgot, hiszen egy héttel előbb még azzal fenyegetőzött, hogy valamennyiüket kirúgja, mert kevés a bevétel. El is hitték neki, hiszen két könyvelőnek úgy mondott föl Mikuláskor, hogy másnap már be se kellett menniük. Szorongva ültek le a terített asztalhoz. Alig fél órai késéssel a főnök is megérkezett. Széles jókedvében hozatott néhány üveg pezsgőt, és bejelentette, hogy neki vannak a világon a legjobb emberei. Ilyen jól még soha nem ment az üzlet, és ha jövőre is ilyen jól dolgoznak, ami természetesen az ő zseniális ötleteinek köszönhető, lehet, hogy a tulajdonostársak elszánják magukat a rég várt tőkeemelésre. Ha ez így lesz, jövőre is biztos lesz az állásuk. Fizetésemelést ugyan nem ad, de manapság már az is főnyeremény, ha valakinek van állása. Másnap délben magához kérette. A szeme csillogásán látszott, hogy már elkezdte az ünneplést. - Te, Kovácskám! - kezdte szinte baráti hangon. - Tudom, hogy nagyon sokszor kiszúrtam veled, de én már csak egy ilyen hisztis, szarházi főnök vagyok. - Ugyan, főnök!... - szabadkozott zavartan. - Én igaszán... - Semmi igazán! Ez így van. Most viszont jó a kedvem. Mit veszel karácsonyra a feleségednek? - Hát, tudod, az a helyzet... - Szóval kevés a pénzed. Nem bűn az, mondd ki nyíltan! Én is voltam már leégve...Tudod mit? Adok neked húszezer forint jutalmat karácsonyra. Ne köszönd, ez jár neked, megdolgoztál érte. Délután meg elmész, szétnézel a városban. Bevásárolsz. De vigyázz, mert tele van a villamos, meg az aluljáró csibészekkel. Olvasom az újságban, hogy tegnap is leütöttek egy öregasszonyt százötven forintért. El is ment nézelődni. A pénzt a zakója belső zsebébe tette. Gondosan begombolta, rá a sálat, meg a nagykabátot, aztán egész délután szorongott a csillogó - villogó kirakatok előtt. Ahányszor elment mellette valaki, mindig megtapogatta, megvan - e még. Először arra gondolt, hogy valami gyűrűt, vagy más ékszert vesz a feleségének. Valami különlegességet... De ahogy nézte a kirakatokat, egyre jobban elsavanyodott a képe. Ami igazán tetszett volna, azt negyven - ötven - százezer forintért kínálták. Bóvlit meg minek vegyen? Rögtön észrevenné az asszony, és oda a karácsonyi hangulat. Elment a bizományiba is, de ott se látott olyat, ami megfelelt volna a pénztárcájának. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a nővérének tartoznak tízezer forinttal. Ettől végképp megkeseredett a szájíze. Sarkon fordult, és elindult a legközelebbi villamosmegállóhoz. Az utcasarkon két fiatal zenész karácsonyi dalokat játszott. A kezük lilára fagyott a hangszeren. Néhány két -, meg tízforintos hevert a lábuk előtt, a nyitott hegedűtokban. Ő is belepottyantott egy kettest, és sietve továbbállt. Néhány méterrel arrébb, egy hivalkodóan kivilágított szőrmeüzlet előtt egy harmincöt év körüli nő állt a nyakában táblával: " Munkanélküli vagyok. A férjem baleset áldozata lett. Egyedül nevelem a három gyermekemet. Két hónapja lakbért se tudok fizetni. Ha nem segítenek, éhen pusztulunk! " A markába nyomott egy tizest, és megszaporázta a lépteit. A féllábú koldus előtt már szinte futott. Meg se nézte, mennyit ér az a pénzdarab, amit a kalapjába ejtett. Fáradtan, rosszkedvűen csukta be maga mögött az ajtót. A felesége éppen valami szakadt ruhát varrogatott. Homlokon csókolta, leült a fotelba, aztán kitette az asztalra a borítékot. - Kaptam a főnöktől húszezer jutalmat. Gondoltam, Ilusnak visszaadhatjuk a tízet, a többin meg vegyél magadnak valamit karácsonyra. Tudod, nézegettem én a kirakatokat, de...Szóval, te mégis jobban tudod, mire van szükséged. - Aranyos vagy - cuppantott egyet a képére az asszony. - Ferikének már a nyáron megígértük azt a pityegős játékot, meg a Zsuzsikának is... - Tudom, hogy megígértük, de most nem az unokáinkról van szó, hanem rólad, Sacikám! - Jól van, bízd csak rám, az ajándékozás az én dolgom...Azzal a tízessel meg holnap délután fölballaghatnál az Ilusékhoz, nehogy elköltsem a többivel. Hát így esett, hogy másnap, munka után átugrott Budára, a nővéréhez. Csendes kis mellékutcában állt a házuk, ne m messze a Vérmező fölött. A kertekben már itt - ott ünnepi lámpadíszbe öltöztették a fenyőket. Sárgán, pirosan, kéken hunyorogtak az apró égők a koraesti szürkületben. A csengetésre a sógora nyitott kaput. Nagydarab, joviális ember. Az üdvözlésnél jól megropogtatta a csontjait. - Már vagy két hónapja nem láttunk benneteket, Bélám! Hogy vagytok? És Sári? Miért nem hoztad magaddal? - Á... tudod, hogy van ez így karácsony előtt. Süt, főz, ajándékok után futkos a városban. És Ilus? - Ugyanaz tökben. No, de ülj már le, lés mesélj! - Mit meséljek? Élünk, vagyunk, ahogy lehet. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megadjam a kölcsönt. Tudod, kaptam egy kis karácsonyi jutalmat, aztán... - Ugyan, nem olyan sürgős... - Lehet, hogy neked nem, de én nem szeretek tartozni. Még neked sem. Aztán előkerült a szekrényből egy borosüveg. Ittak egymás egészségére, a családra, az ünnepre, arra, hogy az új esztendő szerencsésebb legyen. - Hanem, hallod - e, amilyen csendes, biztonságos környék volt ez valaha...- mondta a sógor -, most meg sötétedés után nem tanácsos kimenni az utcára. Még napközben is kétszer meg kell gondolnia az embernek, kinek nyit kaput. Ezért is nem szeretem, ha az Ilus ilyenkor császkál a városban. A minap is becsöngetett két suhanc az egyik szomszédba, mondván, hogy régi bútorokat vennének jó pénzért. Nincs - mondta a szomszéd, de azok csak nem tágítottak. Majd ők megnézik. Addig - addig vitatkoztak, míg a végén szembefújták valami sprével. Szerencsére nem nyitotta ki a kaput, hanem elkezdett segítségért kiabálni. Erre aztán kereket oldottak. A szomszédnak meg a kórházban mosták ki a szemét. - Azt hiszed, másutt jobb? - bólintott rá Kovács. - Tele van a város kéregetőkkel, zsebtolvajokkal, csibészekkel. Épp a minap olvastam az újságban, hogy már lövöldöznek is egymásra. Aztán ha mást találnak el, annak annyi. Csak, tudod, abban bízik az ember, hogy nem őt rabolják ki, vagyis hogy ennyiért nem érdemes... - Hát ez az, de ki lát a zsebedbe? Miután így megbeszélték a világ dolgait, no meg az üveg is kiürült, a joviális sógor újra megropogtatta Kovács Béla csontjait, ő meg elindult lefelé a kis utcán. A friss levegő és a karácsonyi hangulatot árasztó lámpák jókedvre derítették. Rágyújtott volna, de elfogyott a cigarettája. A sarki trafikban vett egy doboz Helikont. Amint tovább ballagott lefelé, egy emberi alak körvonalai bontakoztak ki a bokrokkal benőtt kerítés sötétjéből. - Uram! Van egy szál gyufája? - szólította meg valaki. - Van - válaszolta megtorpanva. - Mit szív? Mert hogy cigim sincs... - Helikont, ha megfelel, de... - Flancos, úri cigaretta, de ha már ez van, adjon azt! Rosszat sejtve, remegő kézzel bontotta fel a Helikont, s az ismeretlen felé nyújtotta. Az meg kikapta a kezéből az egész csomagot, majd kivett belőle egyet, és Kovács felé nyújtotta. - Rágyújt, fater? - No de...- hebegte, és segítséget keresve nézett szét a néptelen utcán. - Csak semmi műbalhé, fater! Ha okosan viselkedik, nem bántom. Az a helyzet, hogy erdélyi menekült vagyok, és már harmadik napja nem ettem. Ad egy vacsorára valót, és mehet az útjára. Még a bagóját is visszakapja. Csak egy kis karácsonyi alamizsnát kérek... Kovács Bélát egyszerre kerítette hatalmába a félelem, és a merész berzenkedés vágya. Mi lenne ha...? Végtére is sokkal cingárabb ez a pasas, mint ő. Esetleg még jöhet is erre valaki...Aztán meg mi jogon követeli ez az ő pénzét? Dühbe gurult, szinte kiabált. - Hát ide figyelj, te csibész útonálló! Úgy vagy te erdélyi menekült, mint én apácafőnök!...Tudod egyáltalán, merre van Erdély? - Kuss! - sziszegte a másik, és visszakézből szájon vágta. Az ütéstől nekitántorodott a kerítésnek. Kétségbeesetten nézett körbe. Egy lélek se volt az utcán. Elfutni szégyellt volna, kiabálni meg fölösleges. Ökölbe szorított kézzel, harcra készen lódult az ismeretlen felé. Az meg félreugrott, s már villant is a kezében a kés. A földön fekvő, véresen nyöszörgő ember zsebéből kivette a lapos pénztárcát, és ajkbiggyesztve mormolta maga elé: - Ezért harcoltál, te hülye?!
Megjelent: 2016-12-22 17:00:11
|
