VideóA Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Örök nyár a hógömbben
− Jöjjenek, csak jöjjenek! − szólt harsányan Ilona. – A férjem elugrott a boltba, pár perc múlva itt is lesz. Hangosan topogtak, rázták le a cipőikről a havat, Károly becsukta maguk mögött az ajtót. Záródáskor látta, hogy a telek túloldalán a kerítés mellett egy férfi pipázgatott. Levették a kabátokat, a fogasokra akasztották. Ahogy Júlia a hasát simogatta, a ruhája alól néha kikandikált gömbölyű pocakra, és megcsillant rajta a napfény. Először a konyhát nézték meg alaposan, majd az első szobába kanyarodtak. A falak meleg, narancssárga színűre voltak lefestve, a szekrények roskadoztak a könyvektől, de itt-ott még egy-egy plüssmackó is hevert. − Gyermek is lakik önökkel? − kérdezett rá Júlia. − Már rég elköltözött, Pesten kapott állást. Csak meghagytuk a szobáját úgy, ahogy volt. Tudja, hogy szeressen hazajönni hozzánk. Kora délután volt, de a nap már lebukni igyekezett. A nyugati fekvésű ablakon át beáramlott még a fénye, és megcsillant a szekrényen egy hógömbön. Már jó ideje nem emelték fel a helyéről, mintha örökké nyár lett volna benne. Amálka a szekrényhez ment, belenézett a gömbbe, és egy kislány arcát látta az üvegen, egy körülbelül tíz évesét. Megijedt, hogy kísértetet lát, de aztán rájött, hogy egy fénykép is van a polcon, az tükröződött a felületén. Kezébe vette a gömböt, nem mozgatta, csak figyelgette. Újra egy arcot látott benne, ezúttal a sajátját. Nem is tudta igazából, hogy ez micsoda, még soha nem látott ilyet. Ahogy forgatta, a műpelyhek az aljáról megindultak felfelé. Ezután bátrabban rázogatni kezdte, és a hóvihar megindult. − Jaj − kiáltott az idős hölgy −, az nagyon törékeny! − Ne haragudjon! − szólt Júlia. − Amálka, tedd szépen vissza a szekrényre! − Ugyan, hagyja csak! Olyan aranyos, ahogy játszik vele. Csak legyen vele nagyon óvatos! A hógömbben egy apró ház volt, négy kis fenyőfával, a házban volt három pici lakó. A fiúcska épp az asztalnál ült, amikor valami furcsát látott meg az ablakon keresztül. Fehér pelyhek hulltak a magasból. Hamar az ablakhoz rohant. − Apa, anya, gyertek gyorsan! − kiáltotta a fiúcska, majd faggatni kezdte a szüleit, mikor odaértek. − Mi ez? Mi történik? − Esik a hó − mondta az apa. − Milyen gyönyörű! − tette hozzá az anya. Hosszú percekig álltak, és bámulták meredten. Időnként arra lettek figyelmesek, hogy elfelejtettek pislogni is. A vihar szép lassan elállt, és újra csak a nap sütött. − Apa, lesz még ilyen? − Nem tudom, kisfiam. Nem emlékezhetsz rá, de mikor még kicsi voltál, szinte minden nap esett a hó. Egyszer csak elállt, nem hullt többé. Fogalmunk sincs, hogy miért. Károly önkéntelenül nekitámaszkodott az íróasztalnak, de valami furát érzett a kezével, megnézte közelebbről, gyertya olvadhatott az üveglapra. Alatta egy pónis poszter volt, kicsit megkaparta a paraffint, hogy jobban szemügyre vehesse. Aztán kinézett az ablakon, újra látta a pipázó férfit, aki néha egy-egy pillantást vetett feléjük, aztán visszafordult, hátha nem vette észre senki, hogy leskelődik. − Nem a férje ácsorog ott már egy jó ideje a kerítésnél? − kérdezte Károly. Ilona közelebb ment az ablakhoz, megigazította szemüvegét, mintha attól jobban látna, majd szánakozóan mondta: − Igen, ő az. Sajnálom, néha ilyen ostobán viselkedik. Először hallani sem akart arról, hogy eladjuk a házat, de nagyon sokba kerül, mire kifűtjük az egészet. Én abban reménykedtem, hogy hátha már a tél előtt egy kisebb lakásba tudtunk volna költözni. De tudják, ebben a mai világban... Várjanak csak itt egy kicsit! Hamarosan visszajövök, csak megmondom neki, hogy fejezze be a butáskodást, és jöjjön be. Ilona lassan kicsoszogott a szobából. Júlia körbenézett, aztán egyszer csak valami szöget ütött a fejében. A szíve nagyot dobbant, érezte, ahogy a lökés végighaladt a testén, és a szemei könnyesedni kezdtek. − Jesszusom, Karcsi! − mondta, miközben hangja torzult, ahogy a kezeivel ösztönösen a szájához kapott. − Mi a baj? − Nézd meg a fotókat! Egyik képen sem lehet a lány tíz évesnél több. Nem Pesten dolgozik, hanem meghalt! − Ugyan, beszélsz megint hülyeséget! − förmedt rá Károly. Azon kapta magát, hogy még mindig a gyertyák maradékát kapargatja. Az ujjára ragadt paraffint nézte, és őt is elfogta a rossz érzés. Zajokat hallottak a bejárati ajtó felől. − Gyere! Nézzük meg, mi van velük! A kislány még a szobában maradt. Megunta a játékot, csak tartotta maga előtt a gömböt, figyelte a kicsi házat, és benne az apró fiúcskát. A fiúcska pedig csak bámult kifelé az ablakon, és várta a havazást. − Amálka, gyere ide, kislányom! − kiáltott az anyja a folyosóról. A lányka felkapta a fejét, gyorsan visszarakta a hógömböt a helyére, és átsietett a szüleihez a másik szobába. A hógömb billegett, a talpa lelógott a polcról, lefordult róla, és fejjel lefelé zuhant, egyenesen az elkerülhetetlen pusztulásba. Miközben lefelé tartott, a fehér szemek újra felkavarodtak. − Gyertek, apa, gyertek gyorsan! − kiáltott a pici lakó a szüleinek. − Megint esik a hó!
Megjelent: 2016-11-23 17:00:00
|
Csengettek, az ötvenéves Ilona néni hangosan kiáltott, hogy elindult már. Lassan mozogtak lábai, hasogattak, mióta elcsúszott a jeges járdán, és az oldalára esett. Előfordult már, hogy azt hitték, nincs is itthon, pedig csak nem ért oda időben. Ahogy kinyitotta az ajtót, mintha valami mesebeli családi portré tárult volna elé: Károly és Júlia fiatal házasok voltak, mosolyogva fogták egymás és négyéves kislányuk, Amália kezét. Júlia pocakján látszott, hogy egy pici lakó van benne.