VideóA PécsTV műsora. Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Örök nyár a hógömbben
− Jöjjenek, csak jöjjenek! − szólt harsányan Ilona. – A férjem elugrott a boltba, pár perc múlva itt is lesz. Hangosan topogtak, rázták le a cipőikről a havat, Károly becsukta maguk mögött az ajtót. Záródáskor látta, hogy a telek túloldalán a kerítés mellett egy férfi pipázgatott. Levették a kabátokat, a fogasokra akasztották. Ahogy Júlia a hasát simogatta, a ruhája alól néha kikandikált gömbölyű pocakra, és megcsillant rajta a napfény. Először a konyhát nézték meg alaposan, majd az első szobába kanyarodtak. A falak meleg, narancssárga színűre voltak lefestve, a szekrények roskadoztak a könyvektől, de itt-ott még egy-egy plüssmackó is hevert. − Gyermek is lakik önökkel? − kérdezett rá Júlia. − Már rég elköltözött, Pesten kapott állást. Csak meghagytuk a szobáját úgy, ahogy volt. Tudja, hogy szeressen hazajönni hozzánk. Kora délután volt, de a nap már lebukni igyekezett. A nyugati fekvésű ablakon át beáramlott még a fénye, és megcsillant a szekrényen egy hógömbön. Már jó ideje nem emelték fel a helyéről, mintha örökké nyár lett volna benne. Amálka a szekrényhez ment, belenézett a gömbbe, és egy kislány arcát látta az üvegen, egy körülbelül tíz évesét. Megijedt, hogy kísértetet lát, de aztán rájött, hogy egy fénykép is van a polcon, az tükröződött a felületén. Kezébe vette a gömböt, nem mozgatta, csak figyelgette. Újra egy arcot látott benne, ezúttal a sajátját. Nem is tudta igazából, hogy ez micsoda, még soha nem látott ilyet. Ahogy forgatta, a műpelyhek az aljáról megindultak felfelé. Ezután bátrabban rázogatni kezdte, és a hóvihar megindult. − Jaj − kiáltott az idős hölgy −, az nagyon törékeny! − Ne haragudjon! − szólt Júlia. − Amálka, tedd szépen vissza a szekrényre! − Ugyan, hagyja csak! Olyan aranyos, ahogy játszik vele. Csak legyen vele nagyon óvatos! A hógömbben egy apró ház volt, négy kis fenyőfával, a házban volt három pici lakó. A fiúcska épp az asztalnál ült, amikor valami furcsát látott meg az ablakon keresztül. Fehér pelyhek hulltak a magasból. Hamar az ablakhoz rohant. − Apa, anya, gyertek gyorsan! − kiáltotta a fiúcska, majd faggatni kezdte a szüleit, mikor odaértek. − Mi ez? Mi történik? − Esik a hó − mondta az apa. − Milyen gyönyörű! − tette hozzá az anya. Hosszú percekig álltak, és bámulták meredten. Időnként arra lettek figyelmesek, hogy elfelejtettek pislogni is. A vihar szép lassan elállt, és újra csak a nap sütött. − Apa, lesz még ilyen? − Nem tudom, kisfiam. Nem emlékezhetsz rá, de mikor még kicsi voltál, szinte minden nap esett a hó. Egyszer csak elállt, nem hullt többé. Fogalmunk sincs, hogy miért. Károly önkéntelenül nekitámaszkodott az íróasztalnak, de valami furát érzett a kezével, megnézte közelebbről, gyertya olvadhatott az üveglapra. Alatta egy pónis poszter volt, kicsit megkaparta a paraffint, hogy jobban szemügyre vehesse. Aztán kinézett az ablakon, újra látta a pipázó férfit, aki néha egy-egy pillantást vetett feléjük, aztán visszafordult, hátha nem vette észre senki, hogy leskelődik. − Nem a férje ácsorog ott már egy jó ideje a kerítésnél? − kérdezte Károly. Ilona közelebb ment az ablakhoz, megigazította szemüvegét, mintha attól jobban látna, majd szánakozóan mondta: − Igen, ő az. Sajnálom, néha ilyen ostobán viselkedik. Először hallani sem akart arról, hogy eladjuk a házat, de nagyon sokba kerül, mire kifűtjük az egészet. Én abban reménykedtem, hogy hátha már a tél előtt egy kisebb lakásba tudtunk volna költözni. De tudják, ebben a mai világban... Várjanak csak itt egy kicsit! Hamarosan visszajövök, csak megmondom neki, hogy fejezze be a butáskodást, és jöjjön be. Ilona lassan kicsoszogott a szobából. Júlia körbenézett, aztán egyszer csak valami szöget ütött a fejében. A szíve nagyot dobbant, érezte, ahogy a lökés végighaladt a testén, és a szemei könnyesedni kezdtek. − Jesszusom, Karcsi! − mondta, miközben hangja torzult, ahogy a kezeivel ösztönösen a szájához kapott. − Mi a baj? − Nézd meg a fotókat! Egyik képen sem lehet a lány tíz évesnél több. Nem Pesten dolgozik, hanem meghalt! − Ugyan, beszélsz megint hülyeséget! − förmedt rá Károly. Azon kapta magát, hogy még mindig a gyertyák maradékát kapargatja. Az ujjára ragadt paraffint nézte, és őt is elfogta a rossz érzés. Zajokat hallottak a bejárati ajtó felől. − Gyere! Nézzük meg, mi van velük! A kislány még a szobában maradt. Megunta a játékot, csak tartotta maga előtt a gömböt, figyelte a kicsi házat, és benne az apró fiúcskát. A fiúcska pedig csak bámult kifelé az ablakon, és várta a havazást. − Amálka, gyere ide, kislányom! − kiáltott az anyja a folyosóról. A lányka felkapta a fejét, gyorsan visszarakta a hógömböt a helyére, és átsietett a szüleihez a másik szobába. A hógömb billegett, a talpa lelógott a polcról, lefordult róla, és fejjel lefelé zuhant, egyenesen az elkerülhetetlen pusztulásba. Miközben lefelé tartott, a fehér szemek újra felkavarodtak. − Gyertek, apa, gyertek gyorsan! − kiáltott a pici lakó a szüleinek. − Megint esik a hó!
Megjelent: 2016-11-23 17:00:00
![]() |