Keresés a honlapon:

Csillag Tamás: Nyolcas telep - Anna

 

Az én kikericskoszorúmat Anna húzta homlokomra. Hazudnék, ha azt mondanám, szerelem volt első látásra. A húszas évei közepén járt, mint jómagam, arca mint a régi madonnáknak, szomorú volt, mint aki megsejtett valamit az élet festett kirakatmozaikjai mögött. Talán a semmit. Anna a kisebbségi önkormányzatnál dolgozott, mint asszisztens, a vasalt, kosztümös valóságból minden este a nyolcas telep málladozó realitása várta haza. Sokszor láttam őt munkába indulni tűnődő arccal, vagy hazafelé bukdácsolni karcsú sziluettjét a tömbök alatti kavicsos úton, nem ismertem a tragédiáját, de tudtam, hogy van neki. Mindenkinek van tragédiája. Egyeseknek éppen az, hogy nincs, így még a jogos dacérzetük sem lehet meg, csak valami furcsa belesajgás, belefásulás a mindennapokba, a megváltoztathatatlanba. Azidőtájt alkalmi munkákból tartottam fenn magam, Kiskettővel vállaltunk szobafestést, vagy ha nagyon szerencsénk volt a közeli tüzéptelepen alkalmaztak minket, mint humán anyagmozgatókat. Korábban idegenkedtem kissé a fizikai munkától, de a város sokmindenre megtanított. A jómódú ember nem tudja például, hogy az éhséget el lehet viselni, megszokja az ember, hozzáedződik, mint a magaslati levegőhöz, idővel hozzászoksz ahhoz is, hogy a ruházatod hagy némi kívánnivalót maga után, nem törődsz vele, bízol a szellemi kiteljesedésben, hogy ez is egy eleve elrendelt út, amit a kiteljesedés miatt kell végigjárnod. De sokszor láttam magam öregen, egy meleg szobában, puha fotelben ülni, é azon tűnődve, hogy az út, ami a békés öregkorhoz vezetett szükséges rossz volt, olyasféle urbán evolúció, ami megerősít, és igazságra nevel. Akkor még hittem az igazságban. Illetve a szegények igazságában. Dolgoztam, mert dolgozni kellett, és munka után jólesett hazamenni a szegényes kis albérletbe, hogy megint legyőztük a nyolcas telepet, és nem féltem, hogy az utcára dobnak: ki tudtam fizetni a szoba rám eső részét. A közös helységeket nem fűtötték, a konyhában a poharamba fagyott a víz.  A szobában jobb volt a helyzet, duruzsolt a konvektor, illúzióját adta a melegnek, valami régi, kedves melegnek, amiről azt hiszem, az otthonra asszociáltam. Persze a valóság nem volt ennyire prózai: egy kis szobában laktunk Kiskettővel, berendezési tárgyaink két ágyra, egy asztalra és valami szekrényféleségre szorítkoztak, de mégis, a mi birodalmunk volt. Sokat olvastam és írtam azidőtájt, hihetetlen, hogy az embernek mennyi egyetemes, kristályos gondolata támad a mindennapokról, ha fázik, ha éhes, ha boldogtalan, olyan gondolatok, amik azelőtt legmeredekebb álmában sem jutottak volna eszébe. Anna nem ismerte a nyolcas telep ezen arcát, pár utcával arrébb lakott nálam, előkelőbb részen.  Kiskettő szerette József Attilát. Sokszor tűnődtem Attila sorain, Annán, és hogy a világ tényleg korgó, háborgó, gyulladásos gyomor lehet, mert hiába próbáltam boldogságomat leerőltetni a torkán, valamiért mindig kiköpte azt.  

Esténként szívesen néztem a kertvárosi házakat, a rendezett udvarokat, az ablakon kiszűrődő tévé és lámpafényeket, egy család mindennapi fényeit. A valahova tartozást erősítette meg bennem ez a szemlélődés, mintha egy másik univerzumból lestem volna be ezekre a portákra, mintha a világegyetem másik arcát figyeltem volna csodakerek szemmel, sosem irigységből, inkább hazavágyásból. Néha meg-megálltam, olyankor annyi dac, annyi keserűség volt bennem, hogy felkiáltottam volna anyám után, vagy jólesett volna bármilyen női ölelés, igazi szó, női pillantás, hogy hihessek még a jóban, valami eredendő, ember előtti békében, amit azt hiszem, csak a szerelmesek és az anyák ismerhetnek igazán. Ha valaki látott ilyenkor, azt láthatta, hogy egy vászoncipős, égő tekintetű, gyanúsan mosdatlan alak meg-megáll egy-egy szép ház előtt, ahol valószínűleg gazdagok lakhatnak, és bámul, bámul az ablakok felé, mintha akarna valamit.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-11-14 17:00:16

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.