Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál: Emberek és patkányok (1. rész)

 

 

A város szélén lakott egy illegális szeméttelepen úgy háromszáz méterre a cigánykolóniától. A cigányok szűkszavú, magányos, de okos embernek ismerték, akihez elég sokan fordultak tanácsért: betegek, szerelmesek, pereskedők és hasonlók. Meg akartak írni egy kérvényt? Gyerünk Dióhoz! Nem malacozik a koca? Majd Dió segít. Addig-addig, míg megszületett a döntés: maguk közé fogadják. Igaz, hogy nem roma meg piás is az ungro, de hát ki nem az itt a telepen? Majd adnak neki egy kolyibát, és mindnyájan jól járnak.

– Á, nem, kösz szépen, de ez a konténer nekem éppen megfelel! – utasította el a romákat a szakállas, kopaszodó csőlakó.

– Csak ezért? – köszörülte meg a torkát egy bibircsókos atyafi.

– Mi másért?

– Te tudod. Talán te is utálsz bennünket.

– De okos vagy! Szóval utállak. Ezért segítek nektek, valahányszor probléma van a telepen.

– Há sze pont ezt nem értjük – elegyedett a vitába egy, a többinél barnább bőrű manus. – Mért segítesz, ha egyszer ki sem állsz bennünket?

– Vagy fordítva – vakarta meg az orrát a harmadik. – Mért utálsz, ha egyszer segítesz?

– De hát hányszor mondjam már, én itt senkit, hallottátok, senkit sem utálok.

– Jól van, Dió. Látom, nem értünk szót egymással. Ha nem, nem. Felőlünk lakhatsz bármerre, nem számít. Csak aztán ne csodálkozz, ha

nem hozunk többé se kaját, se piát. Mert hoztunk, sokszor csak úgy, barátságból. Igaz-e?

– Igaz.

– Meg is védtünk, amikor el akartak kalapálni a városban. Igaz-e?

– Igaz.

– Na csak ennyit akartunk mondani – vette a kalapját a bibircsókos.

– Várjatok! – gondolta meg magát az egykori állatorvos. – Elismerem, nem igen volna hol aludnom, ha nincs itt ez a skatulya. Parkok, aluljárók ugyan vannak, csak egy picit szellősek. Ti megengedtétek, hogy a telep közelében maradjak, és a kukában sem turkálok, mióta nekem is csórtok egy-két csirkét, bort, pálinkát.

– Mi nem csórunk, a devlara esküszöm, itt senki sem nyúl a máséhoz – emelte fel a kezét ünnepélyesen egy gyesen levő apuka.

– Természetesen. Ti csak visszaveszitek, amit az állam elvett ilyen-olyan címen a romáktól. Ezt nevezzük igazságszolgáltatásnak, amihez minden népnek joga van.

– Igen, igen, pont ezt akartam mondani.

– Ismétlem: mindezt nem tagadom, de azért, ugye, én is tettem egyet-mást értetek?

– Persze, különben mért jöttünk volna hozzád, Dió?

– És azt akarjátok, hogy ez így is maradjon.

– Azt – erősítette meg a szinte fekete bőrű manus. – De ha te mást akarsz…

– Nem, én… Nos, igen: meggondoltam magamat.

A romák értetlenül néztek össze.

– Ez komoly? – kérdezte a pattanásos képű.

– Hát szoktam én veletek viccelni? De van egy kikötésem: válasszatok meg a kisebbségi önkormányzatban elnöknek, illetve nem, jobbat mondok: vajdának – ugratta Dió a romákat.

– Minek? – tátotta el száját a gyeses apuka, s akkorát kacagott, hogy még a galambok is szétrebbentek a közelben.

– Most mit rötyögtök? Ha nem tetszik az ötlet, csak szóljatok! Nyerítés nélkül, ha már komolyan beszélünk.

– De hiszen nekünk már 150 éve nincsenek vajdáink.

– No fene! Pedig én laktam ám a város túlsó felén is, tudjátok, ott a Dankó Pista telepen. Nekik viszont van, legalábbis ők így állítják.

– Á, nem igazi vajda az.

– Azért hallgatnak rá az emberek.

– Már aki. A vajdák ideje lejárt, most nálunk is demokrácia van, ugyebár.

– Márpedig enélkül nem költözöm hozzátok. Ha nem választotok meg vajdának, válasszatok meg bírónak – folytatta Dió az ugratást, de meg is bánta rögtön, mert hátha gúnynak, a cigány szokások profanizálásaként értelmezik az… ötletét.

A cigányok az állatorvosra meredtek.

– Nédu? Bari? – kérdezte meg a romákat a gyesen levő apuka.

– Beszéljük meg ott arrébb a fa alatt.

– Mit? – gyanakodott Götz Gábor.

– Hogyhogy mit? Hát amiről beszéltél.

– Eh, hagyjátok a fenébe! – próbált visszakozni finoman. – Csak egy ötlet volt.

– De nem is olyan rossz ötlet – simogatta meg az állát a gyesen lévő apuka.

Leheveredtek egy fa alá, és elkezdtek hadonászva, magas hangon vitázni, miközben egyre több telepes csatlakozott hozzájuk. A nap forró sugarai végigpásztázták a vidéket. A kutyák ugatva marakodtak egy elhullt patkány csontjain.

Dió, igazi nevén Götz Gábor, valamikor Napóleonért lelkesült, aztán űrhajós, végül csak egyszerű orvosi pályáról álmodott. Aztán lett belőle lódoktor. Vidékre került, megnősült. Öt évig boldog házasságban éldegélt. Volt egy kis háza, földje, felesége őt, ő meg az asszonyt imádta, s csaknem beleroppant, amikor Ildikót elvitte a gégerák. De a kislányuk, Enikő sem járt szerencsésebben: szívbajos volt, és ő is az anyja után ment, bármennyit is költött rájuk Götz Gábor. Ráment a háza, földje. Mindhiába: nem segített rajtuk sem az orvos, sem a pénz. Ekkor otthagyta a falut, és a városba költözött. Kezdetben egy vágóhídon dolgozott, már amikor dolgozott, mert legtöbbször inkább a kocsmákban kesergett. Erre kirúgták, amihez manapság nem igen kell már inni sem. Jól tudta ezt Götz Gábor, de mit tehetett, ha csak a pohár fenekén tudott vigaszt találni. Ezután bármilyen munkát elvállalt, csak őt vállalták el egyre kevésbé. Így került az utcára lakás és pénz nélkül. Később a cigánytelepre, pontosabban melléje, egy kerekeken gördülő kiszuperált tartályba. A romák nem bánták, még meg is barátkoztak ezzel a lengő szakállú magyarral, legfőképp amikor kiderült, mennyi mindenben lehet a hasznukra. Dió nyugtalanul sandított a félmeztelen tömegre. Hogy rikácsolnak, ágálnak! Csak ki ne verjék valahogy a tanácskozás után a fogait!

– Várnál még két percet? – ballagott vissza a gyesen lévő apuka.

– Nekem nem sürgős – heveredett le Götz Gábor. – Hű, de meleg van! Ajánlom, menjetek haza, manusok!

– Ezt bízd ránk, ha nem haragszol! Két perc múlva újra itt vagyunk.

A küldöttség elbattyogott Pipáshoz, hadd hallják tőle is, mi a véleménye a tervükről. Eddig ő volt a muialo, helyesebben tanácsadójuk, de már túl öreg, választani kellene helyette egy másikat. Ezt biztosan ő is megérti, nem hiába ő a legokosabb a telepen. A kolyibában csípős húgyszag és pipafüst terjengett. A ráncos, csontos roma egy dikón ült, és pipázott. Előadták a gondjukat, és tisztelettel vártak a válaszra.

– Pia van?

– Nincs – válaszolta a bibircsókos.

– Akkor válasz sincs.

Hanem a koma sem esett ám a fejére.

– Bagód van?

– Nincs.

– Akkor nem is lesz, mert tőlünk aztán egy grammot sem kapsz.

– Szóval magyar az öcsike?

– Ova, de hisz te is ismered.

– Mindegy, ez egy sztrejino, úgyhogy dobjátok ki, és menjetek a pokolba!

A küldöttség lógó orral masírozott ki a viskóból.

– Kidobjuk? – köpött ki a fekete bőrű.

– Nem á! Azért, mert a Pipás féltékeny, nem válunk meg egy ilyen hasznos embertől. Elfogadjuk a feltételt – toppantak Dió elé ezután. – Gurítsuk be konténert a telepre vagy építsünk neked is egy kolyibát? – érdeklődött a gyesen lévő apuka.

Az állatorvos alig hitt a fülének.

– Kolyibát? Nekem?

– Ova! Ennyi dukál egy bírónak. Nem ígérünk fizetést, de éhen sem halsz, amíg köztünk élsz. Egyedül arra kérünk még, bármilyen hivatalos ügyünk van, iskola, önkormányzat, rendőrség, legyél te a szószólónk. Tudod, hogy fel akarják számítani a telepet?

– Csak nem! És ezt honnan tudjátok?

– Tudja ezt mindenki. Csakhogy mi nem hagyjuk. Mi itt születtünk, és itt is akarunk meghalni.

– Így van – bólintottak rá a társai.

– Te tanult ember vagy. Intézd el, hogy hagyják békén a romákat, és ezentúl te leszel a főnökünk: bíró, elnök, akármi – biztosította Diót ünnepélyesen a gyeses apuka.

– Köszönöm a bizalmat – hatódott meg a hajdan szebb időket látott csőlakó. – De mi lesz a kisebbségi önkormányzati elnökkel?

– Szarunk rá. Ő csak úgy van. Nem tesz az értünk igazából egy lépést sem. Csak jön, körülnéz, megígér ezt-azt, utána semmi, marad minden a régiben.

– De benned bízunk. Te nem olyan vagy – lépett közelebb egy állapotos asszonyka, akinek a gyermekét meggyógyította egyszer Götz Gábor. – Nekünk olyan shefo kell, aki ugyanolyan szegény, mint mi vagyunk, közöttünk él, és a maga baján kívül a másokét is meglátja.

– Ilyen shefo nincs – dünnyögte egy begipszelt lábú telepes.

– Dehogy nincs! Ő lesz az – bökött a romnyi az orvosra.

Egy termetes cigány se szó, se beszéd átnyalábolta, és feltette Diót egy felfordított hordóra.

– Éljen! – rivalgott a tömeg lelkesen.

– Mondjál nekik valamit! – súgta oda a pattanásos képű.

– Khm, igen. Tisztelt hölgyeim és uraim! Elfogadom a hm… tisztséget, és igyekszem továbbra is megtenni, ami a telep javát szolgálja. Remélem, egyikünk sem fog a másikban csalódni. Éljen a haza! Menjetek haza!

Így lett Götz Gáborból egy kicsiny közösség főnöke. Nem nagy ügy, azért több a semminél, sutba vágta hát a keservét, és megpróbált új életet kezdeni, méghozzá olyan közegben, mely mindeddig idegen volt a számára. Unalmában, haszonlesésből vagy csak felvette a kesztyűt, amit az élet újfent beledobott az arcába? Jó kérdés, amire valószínűleg maga Dió sem tudott volna felelni.

Első lépésként mindjárt kifüggesztett egy öles plakátot.

A dohányzás, ital és szipózás megrövidíti az életed.

A romák zöme ügyet se vetett a plakátra, egyik-másik éppen elolvasta, de attól még mindenki tovább ivott, cigizett, szipózott. Talán nem értik, meg kellene magyaráznia, milyen következményekkel jár, ha lebecsülik az alkohol, nikotin stb. hatását – gondolta az állatorvos. Összehívta a romákat, és elmagyarázta, mit tegyenek, ha meg akarják érni ők is az öregkort.

– Na, pedzitek? Hallgassatok rám, nem fogjátok megbánni.

– Szép, szép! – bólogatott egy kissé illuminált őstelepes. – Én hallgatok rád, hukk, mért ne hallgatnék, de kire hallgatsz te, hikk, amikor megiszod azt a napi két decit?

– Oké, megfogtál! – szégyellte el magát Götz Gábor. – De mi volna, ha többé egyikünk sem piálna?

– Hát ne piálj, hikk, de nekem már csak ez maradt, hukk, és ha ezt sem tehetem, még szarabbul érezném magamat, mint azelőtt.

– Helytelen! Látom, nem értettél meg. Az alkohol, ismétlem, öl, butít és nyomorba dönt, ezért itt, előttetek megfogadom, hogy mától fogva izé… csak szilveszterkor rúgok be.

– Éljen Dio raj! – tapsolta meg egy csorba fogú legényke. – Ugye, megmondtam, hogy ő a legokosabb muialo a városban. Erre inni kell.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-11-12 17:00:24

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.