Videó

A Ma7 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Kalász István: Lator

 

 

1.
A kötél csuklómba vágott, vártam, hogy segítsenek, levegyenek onnan, de senki mozdult. A homokban fiúk, lányok ültek, tizenketten voltak, az jutott eszembe, ez nem véletlen. A tenger zúgott, hallgattam, ők néztek, várták, hogy végre válaszoljak.

2.
Decemberi délután, hazafelé a buszon olvastam a hirdetést, Utazzon Rómába kedvezményesen!, City Tour, az örök városban. Akkor halt meg az anyám. Utána elhagyott a barátnőm, nem tud rám nézni, nem tettem semmit az anyámért, mondta, de nem tehettem semmit, az anyám beteg volt, a rák megette a testét. Utazzon az örök városba, a harmadik nap délután megvettem a jegyet, este a házi orvos előtt nyújtottam a nyelvemet, az orvos hunyorgott, Legyen betegszabadság, tanár úr?, én meg letettem az üveg olasz bort az orvos mellé. A mozdulat közben jutott eszembe, hogy kint zenét fogok hallgatni, Monteverdit, Vivaldit, Scarlattit. Igen, másnap a repülőgépem leszállt Róma mellett, busszal mentem a városba, az üres buszon én voltam az egyetlen utas, és az út közben az az érzésem támadt, hogy a sofőr, fekete férfi, közel megy a padkához, a busz jobbra zuhan. Rá a bokrokra, az autókra. És a busz fekszik, füstöl, emberek jajgatnak, véres testet húznak a járdán. A pályaudvar, a Grandi Stazioni mellett szálltam ki, az ég fénylett, emberek, dudálás, árusok kiabáltak, feltettem a fülhallgatót, ez a város volt világ közepe, ide áradt minden, jutott eszembe, ide jött a márvány, a fűszer, ide jött az irodalom, a zene, a fény itt erősebb, és megnyomtam a gombot a lejátszón. Pergolesi zenéjébe burkolództam, mentem át a téren, hárítottam a koldusok markolászó kezét. Magas paloták között, sötét kertek mentén jutottam el a szállodába, a szobaablak mélységes belsőudvarra nézett, erkélyek, falak, csövek, nyitott ablakok. És száradó ruhák, micsoda közhely, gondoltam, ezek a száradó ruhák... aztán indultam. Elmentem a Colosseumhoz. Gyalog. Tömeg fogadott, emberek, fényképezőgépek, kiabálás, dudálás, rendőrök, lovas kocsik. Fagylaltárusok. És a hatalmas rom. Vörös volt. Mint a vér, gondoltam, mint a sebzett hús, és hogy Pergolesi illik ide, a Stabat Mater. Ekkor veregették meg a vállamat, szőke, vékony nő állt velem szemben, mosolygott, a kezét nyújtotta. Hogy ő ismer. Az iskolából, a tanár úr a fiamat tanította. Évekkel ezelőtt. Motyogtam, nem emlékszem, a nő nevetett, maga a fiam osztályfőnöke volt, a fiam gitározott. És eszembe jutott: ostoba gyerek volt, szőke, kövér, lusta fiú, a hátsó padban ült, fülhallgatóval órán, igen, néztem rá, mi van a fiával? A nő állt, meghalt, tanár úr, megölte magát. Az égen galambraj lebegett. Sajnálom, morogtam, és arra gondoltam, adtam a fiúnak zenét, Bocherinit, hogy hallgassa, gyakoroljon, fejlődjön, de a fiút nem érdekelte, unom, mondta, hülyeség.
Ostoba diák volt, tényleg tehetségtelen, jutott eszembe, és kérdeztem, maga hogyan került ide? A nő mosolygott, itt él Rómában, idegenvezetést vállal, turistákat vezet, most is várt itt egy házaspárt, de az előbb telefonáltak, hogy összevesztek, az idegenvezetést lemondták, meglátott engem, van ideje, megmutassa a várost? Csinos nő volt, vékony, kislányos, grazie, mondtam, ő nevetett, belém karolt, jöjjön, signore, vieni. Szökőkutak, kertek, villák, utcák, templomok, falak, mentünk egymás mellett, a nő magyarázott, mutatott, innen lehet eljutni... az az oszlop, a kép ott, a hármas oltár korai korszakából való, az utca végén van a... aztán feladtam, hajnalban keltem, repültem, mondtam, mennék a szállodába, fáradt vagyok. Mivel tartozom? A nő bólintott, nyújtotta névjegyét, ha gondolja, holnap hívjon, péntek lesz, nincs dolgom. És Ön?
Nem értettem, mi van velem, a nő azt felelte, nem akarok a bűnről mondani semmit? Semmit? Hogy meghalt a fia? A vezeklésről? Aztán elment.
A szállodai szoba fala sárga volt, az ágy keskeny. Sem szék, sem asztal, csak a beépített szekrény két fogassal. Ültem az ágy szélén, bűn? Milyen bűn? Mit akar ezzel? És miért vezekelni? Feküdtem az ágyon, aztán ültem, megint feküdtem. Mit akar ez a nő tőlem? Kint éjszaka lett, az udvarból üvöltés érkezett, az üvöltés mindenhol egyforma, és erről eszembe jutott, nincs innivalóm, hogy éjszaka mindig felébredek, szomjas vagyok. A hotellel szemben volt egy non-stop bolt, lemegyek, veszek vizet, bort. Igen, bort iszom, zenét hallgatok, alszom, ezt a nőt elfelejtem. Kint már sötét volt, nem égtek a lámpák az utca fölött, átfutottam a kihalt úttesten, belépetem a boltba. Bent csönd volt, a pénztárnál ketten álltak. Két férfi és a pénztáros lány feltartotta a kezét. A polcok között öregember térdelt. Senki sem mozdult. És megláttam az egyik férfi kezében a pisztolyt. A földön pénz feküdt, álltam, nem tudtam, mit tegyek, a másik férfi intett, térdeljek le. Subito, üvöltött. Letérdeltem, feltartottam a kezemet. A pénztáros lány rázta a fejét, no-no, ismételte, az egyik férfi megütötte, a lány sírt, az öregember felállt, ment feléjük. A férfi ráfogta a pisztolyt, az öreg kiabált, a férfi lőtt, bele a mennyezetbe, stop-STOP, az öreg ment előre, a férfi belelőtt a mellkasába. Aztán felszedték a pénzt a földről, kimentek. Lassan, nyugodtan. Az öreg feküdt kövön, az inge sötétlett, bugyborékoló hangot adott a teste, a lány sírt.
A fiatal nyomozó hitt nekem, Ön turista, tanár-professzor, igen, nekünk ilyen városban kell élniük, kosz, rablás, csalás, és visszaadta az útlevelemet. Ne kapcsolja ki a telefont, keresik, si, és most mehet. Nézze meg a várost, menjen el Don Alberto éttermébe, az Angyalok Vára mellett van, szkampit kérjen, az perfetto. Visszamentem a szállodába, lefeküdtem az ágyra, kint világos lett, zúgtak az autók, és dél múlt, amikor felébredtem arra, hogy születésnapom van, ötvenéves lettem. És egyedül vagyok egy római szállodai kamrában, a hatodik emeleten, és még mindig nincs vizem. Feküdtem, szomjas voltam, a halott öregre gondoltam, arra, hogy az öreg tanár volt, igen, matematika professzor volt, itt lakott az egyik utcában, szegény. Egyedül élt. Mondta a nyomozó. Én is egyedül élek, akartam ekkor mondani, a mi városunk is ilyen, nem lehet tenni ellene semmit, de hallgattam, nem voltam én olyan fontos.  
Feküdtem a homályban, kint zúgott a város, meghalt az öreg, nem kellett volna hősködnie, Verdi, Reqiem, ezt kellene hallgatnom. De miért is? Mindenért. Semmiért. A válásomért. A diákokért. Az öregemberért? Aztán felöltöztem, elindultam. A szemközti bolt sötét volt és zárva. Bent, ahol az öregember meghalt, vödör állt. Átmentem egy téren, a fejhallgatóban Scarlatti szonáták szóltak halkan; könnyed, meghitt barokk, semmi nehéz, leértem folyóhoz, leültem egy kőre, néztem a magas házakat, a székesegyház fehér kupoláját, igen, az a nő azt mondta, vezekelnem kell. Ez nem igaz. Nem tettem én semmi rosszat. Dühös lettem, magam sem értettem, felhívtam a nőt. Hogy ráér-e? Van-e kedve találkozni? Inni egy kávét? Beszélgetni? A nő megkérdezte, mit láttam ma? Merre jártam? Nem volt kedvem elmesélni a boltot, hogy hajnalig a rendőrségen ültem, nem volt kedvem elmesélni az öregember halálát, a kihallgatást, csak találkozzunk, mondtam egyszerűen. A távolban sziréna szólt, közeledett, mentő száguldott el, mondtam, itt vagyok a folyónál, a Tevere partján. Látta már... kérdezte a nő. Nem láttam, vágtam közbe, ma nézelődtem, szép ez a város. A nő hallgatott. Van kedve, kérdeztem végül.
A kávézó sarkon volt, magas házak között, napernyő alatt ültünk, szemben piac, kínai büfé, a napernyők alatt árusok. Zokni, ing, blúz. Kiabálás. Kenyérillat, benzinszag. Robogók. Mellékutcák zűrzavara. És szemét a kövön. Rothadt krumpli. Dinnyehéj. Ázott újság. Azért hívtam ide, mondta a nő, hogy lássa, mindenhol ugyanaz van. Ez egy kis római piac. Öregek laknak errefelé. Nyugdíjasok. Az idegenek kedvelik ezt a kávézót, szeretik nézni, hogyan dolgoznak, rakodnak itt, a piac az ősi dolog. A nő szemét napszemüveg takarta, haja hátra volt fésülve, úgy, ahogyan szerettem. Az anyám hordta így. Hol lakik, kérdeztem, a nő mosolygott, a közelben, tanár úr, a régi városfaltól nem messze. Egy reszkető, gazdátlan kutya állt meg mellettem, aztán elfutott.
A nő lakásában nem volt zenegép, sem cd, sem tévé, a polcokon sem álltak könyvek. Csak egy fénykép a nő fiáról két váza között. A teakonyhában rádió szólt, mindig bekapcsolom, mondta a nő, a zene elriasztja betörőket. Erre nem mondtam semmit, a zene szent dolog, nem kell védenem. A szűkös szoba közepén kanapé állt, ezen alszom, mondta nő, ki kell hajtani. Kicsit rövid, keskeny. Látja, mindenütt ugyanaz van. Kérsz kávét? És ekkor megölelt.
Éjszaka volt, a nő fogta. Szorította. Ott. Lent. Feküdtem, arra gondoltam, milyen zene illett volna a szerelemhez? Puccinit nem szerettem, túl sok volt benne a lebegés, a könnytenger, a cuppogás. Puccini felesége öngyilkosságába kergette a szobalányt, mondtam végül, és kértem, engedjen el, nagyon szorítja, a nő felnevetett, istenem, a tanár másról beszél. Van valakid? Azt mondtam, kolleganő, elvált, irodalmat tanít, semmi komoly. Ez mondat nem tetszett neki, sóhajtott, egyszerre mondod, hogy igen és nem, milyen ember vagy te? Az jutott eszembe, ez a nő várja, hogy kérdezzek, és ő mesélhessen a férjéről. Az unalmas életéről. Arról, hogy senkije Rómában, hogy mennyire honvágya van. Az olaszok féltékenyek, mondtam, és arra is gondoltam, megmondom, hogy egyedül vagyok, hogy senkim, de ettől a nő azt hinné, komolyra fordulhat. Jobb ez így, gondoltam, Róma szép, de messze van, ez egy magányos nő, az olasz férje elhagyta, a fia halott, él ebben a levegőtlen garzonban, én meg ötven éves vagyok. A végén még szeretni akar, sajnálni. Az élet megajándékozott Rómával, a hidakkal, a ciprusokkal, ezzel a nővel, a feszes mellével. Igaz, hogy szerelem közben egyetlen szót sem beszéltünk, de ez a szótlanság inkább megnyugtató volt.
A nő még aludt, kiszöktem a lakásból, a házból, az utcából. Csak körülbelül tudtam, hol vagyok, álltam a szürkületben, kukás autó jött az utcán, a kukások kiabáltak, minden olyan, mint mindenhol, otthon éreztem magam, a kukások mutatták, arra van a folyó, deve antare avanti, elindultam, a levegő friss volt, az ég vörös, felhős, mentem, kanyarodtam. És ekkor láttam meg a Panteont. Hatalmas volt, szürke, nagy épület. Oszlopok. Iszonyatos falak. Álltam, néztem, bámultam, a halálról a németek jobban tudnak beszélni, ide nem olasz zene kell, itt Bachot kell hallgatni, senki mást. Ich habe genug, a kantáták kantátája.
Aztán mentem a kihalt utcákon át, arra gondoltam, a hotelben lezuhanyozom, iszom kávét, pihenek, majd visszajövök ide, leülök a térre, a szökőkút mellé, nézem ezt az épületet, igen, kellemes napom lesz, minden kellemes lesz. És ekkor szólt a telefonom, a nő volt az, miért mentem el, és reméli, nem bántottak. Nem értettem, ki bántott volna, kérdeztem, a nő azt felelte, ő is hajnalban szökött meg, és a férje megfogadta, ha ő másik férfit ölel, azt a férfit megöli. Elvágja a torkát. Mint egy disznónak. Ez meglepett, nahát, bukott ki belőlem, mire képesek az emberek, a nő hallgatott a vonalban, én is hallgattam, végül a nő szólalt meg, zárkózott vagy, nem lehet veled mit kezdeni. Él még az édesanyád? Ugye nem, mondta végül a nő, de mit tettél azért, hogy tovább éljen?, és bontotta a vonalat.
Eddig untam a dolgot, most már bosszantott. A fia dolgát értettem, de én tanár vagyok, nem személyi tanácsadó. A fiú mutatta a gitárját, igyekezett riffeket játszani, angol zagyvaságot énekelt hozzá, zenekarban akart játszani, híres akart lenni, én meg kinevettem. Buta fiú volt. És hogy jön ide az anyám? Az anyám beteg lett, lefogyott, feküdt, bélrákban meghalt, eltemettem. A port szétszórtam a réten, úgy ahogyan anyám kérte. A hamvakat a fűre. És aznap este esett az eső. Órákon át. Én meg abban az ágyban alszom, amiben az anyám meghalt. Igaz, nem tettem semmit, hogy tovább éljen, ezt mondta a barátnőm, és sírt, ment.
A szállodában nem volt víz, a portás a vállát vonogatta, a sarki kávézóban sem tudtak kávét főzni, no aqua, mutogatott az arab pincér, technika kaputt, morgen, tomorow. Ich habe genug, mondtam neki, csak nevetett, per domani. Holnap este repülök vissza, gondoltam, kezdődik az iskola, folytatódik, a tanmenet szerint a bécsi klasszikusok jönnek, Haydn, Mozart, Beethoven, a hatodik, a Pastorale, a hatodik szimfónia, szól a zene, a diákok ülnek a teremben, az arcuk, szemük üres, ülnek, várják, hogy vége legyen az órának. Igen, én is ültem a kávézóban szemben a várossal, és arra gondoltam, el kellene menni inkább a tengerhez, ülni a parton, nincs messze a várostól. Panteon vagy tenger? Aztán elmentem a Panteonhoz. Mégis. Sütött a nap, a téren emberek álltak, mentek, nevettek. Ültem a téren, a lépcsőn, szemben a templommal. A lépcsőn. És vártam. Zenét hallgattam, schlummert ein ihr matten Augen... Ekkor ült mellém egy idősebb nő, mutatta, vegyem le a fülhallgatót, kérte, adjam oda, belehallgatott, miért ilyen szomorú zenét, kérdezte németül, csak ennek van értelme, feleltem. A nő visszaadta a fülhallgatót, kérdeztem, volt-e már bent a templomban. Azt felelte, a férje öt éve meghalt, azóta eljön ide, de nem megy be. Oda csak ketten szabad bemenni. A halál miatt. Nem értettem, a nő azt felelte, nagyon sajnál, hogy nem értem, aztán felállt, elment.
Arra gondoltam, a város teszi. A sok templom, kő, lépcső, festmény, a dohos falak, kapu. Az ívek, a kupolák. A zörgő, visító robogók. A buszok. Itt mindenki érzelmes, nyílt, bántó lesz. Ítélkezik. Néztem a teret, senki sem volt egyedül, az emberek kettesben jöttek, nevettek, csoportosan mentek át a téren, csak a konflislovak voltak magukban, meg én a lépcsőn. Fiatal lány rohant át a téren, két rendőr futott utána, a kőre nyomták, a lány sikított. Tolvaj lehetett.
Mégis a tengerhez kell menni, gondoltam, ott egyedül lehetek. Felhívtam a nőt, megkérdeztem, hogyan jutok el a tengerhez. Azt mondta, nem tud beszélni, csoportot vezet. Hol vagy, kérdeztem, és közben eszembe jutott a melle, hogy milyen kicsi és formás, mennyire illett a tenyerembe, a nő nevetett, menj a folyó mentén, elvisz a tengerhez. Arra gondoltam, jó, hogy ebben az idegen városban felhívhatok valakit telefonon. Itt vagyok a Panteonnál, mondtam, várj meg, félóra múlva ott vagyok. És jött. Át a téren egyedül. Majd megállt előttem, nézett rám, hová vezesselek? A mennybe vagy a pokolba? Mondtam, a tengerhez menjünk, mindent fizetek, a vacsorát, az idejét. Kérdezte, komolyan gondolom-e? Hogy mi ketten? Ez a kérdés bántott, de abból soha nem született semmi jó, ha kimutattam, mit érzek, bólintottam, mosolyogtam, tudod, itt minden zavaros, csöndre, nyugalomra vágyom.
A nőnek nagy autója volt, fekete luxusautó. Egy irodaépület alagsorában állt, nem messze a tértől, ritkán használom, mondta, a férjemé volt, ő vett újat, ezt nekem adta. Széles országúton mentünk a tengerhez, az gyorsforgalmi út mentén parkolók, áruházak, benzinkutak, sötét fák, villák kéklő medencékkel. A tenger felett felhős volt az ég, aztán a tengerrel párhuzamosan haladtunk, végül egy mellékutcán, fekete bokrok között leértünk a tengerhez. A homok szürke volt, a párás ég zöldes, a víz nyugodt. Vasárnap volt, tél vége, délután, a strandi büfé zárva, a homokos parton sehol egy lélek. Sirályok vijjogtak felettünk. A nő pokrócot vett ki a csomagtartóból, leterítette, ültünk a tengerrel szemben, hallgattunk. Mondtam, koszos vagyok, a szállodában nem volt víz. Mit akarok, kérdezte a nő, ebben az életben. Nem gondolkodom távlatokban, feleltem, a nő hallgatott, levetkőztem, belegázoltam a vízbe. Hideg volt, mint a kés. Úsztam, integettem, ekkor bukkant fel a három férfi megálltak a nő mellett. Kiúsztam, a férfiak álltak, figyeltek, a férjem, mondta a nő, utánunk jött. Baj lesz. Felvettem az alsónadrágomat, felegyedesedtem, ekkor az egyik férfi megütött.
Arra ébredtem, hogy a nő arccal feküdt mellettem a homokban, a férfiak engem néztek, felültettek, angolul kérdezték, szeretem-e. A nőt, si, si, amore? Ráztam a fejemet, az egyik férfi nevetett, elvennéd feleségül, és nőre mutatott. Azt feleltem, nincs szükségem semmire. A férfiak hallgattak, az egyik azt mondta, ez a nő szeret engem, én meg rideg vagyok, halott ember vagy, you ara a dead man, és az arcomba ütött. Hajnalodott, amikor magamhoz tértem, a kihalt strandon voltam, szemben a tengerrel, kőkeresztre feszítve. Kötéllel. Rákötöttek Jézusra.

3.
Az égen derengtek a csillagok, a tenger zúgott a hajnalban, sirályok álltak a parton. Rángattam a kötelet, a csuklómba vágott. A bőröm vérzett, de ez nem volt baj, a vér felpuhítja a kötelet, kiszabadulok, le tudok mászni. De nem így történt, a vér szivárgott, rángattam kötelet, fájt, kiabáltam, a távolban, a bokros dombok mögött autók haladtak. Aztán elájultam.
Világosodott, a tenger erősebben zúgott, fiatalok, diákok lehettek, jöttek a parton. Kiabáltam, help, hilfe, észrevettek, odajöttek, megálltak előttem, néztek, nevettek, kértem, segítsenek, de ők bámultak, ültek a homokban. Egy lány gitározott. Végül az egyik fiú felállt, indulniuk kell, és most mondjak egyetlen okot, egyetlenegyet csak, amiért megérdemlem, hogy leszedjenek onnan.

  
  

Megjelent: 2016-11-07 17:00:47

 

Kalász István (1959, Budapest) író, tanár, szerkesztő, műfordító

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.