Piro M. Péter: Határok
Határok
(+1. mese)
Feri terpeszben állt a „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” felett, aztán beleköpött.
Ez már a negyedik „Teljesen Hivatalos Maros-forrás” volt, mert itt, mindenkinek az folyik a kertje alján. Nem egyszerű, de érthető, hiszen ez egyféle népcsalogató attrakció, másrészről meg tényleg több patak szalad össze Marosfőn, hogy a végén összejöjjön az igazi.
A Maros-Mures.
Muris.
Itt áll a saját kocsmája és ő a tulaj.
És az egész vagy fél éve kezdődött, amikor minden véget ért.
- Jutka… - sóhajtotta. – Látod? Későn lettem királyfi.
Megpaskolta a bal felső zubbonyzsebét, ahol szorosan lefóliázva egy fénykép és egy szétszaggatott, majd gondosan összeragasztott lottószelvény lapult.
Elszántan megindult egy vadcsapáson („Ezt ki kell majd tisztítani!”), mert hosszú út előtt állt. A Hargita 1 volt a cél, tudta, hogy erre rá fog menni a napja. De nem bánta, hiszen ezért jött ide, úgy döntött a túravezetést is felveszi a repertoárba. Nem ment rosszul a bolt, a sokfelöl jött emberek kedvelték a helyi ételeket, italokat. Viszont ha már úgyis hónapokat töltött nehezen indokolható hegymászásokkal, hát, legyen valami haszna!
Már majdnem rendben volt a lelke.
Hiszen nem várja úgy igazán senki és majd ügyelni fog, hogy ez így is maradjon.
Este meg…
Zárás előtt majd meghallgatja, miket hordanak össze a székelyek (némi huncut mosollyal) a medvékről, farkasokról, jó és rossz varázslatokról, furcsa teremtményekről.
Nem félt tőlük, nem is hitetlenkedett, csak mosolygott.
De most tájékozódott és tervet készített fejben, hogy vacsorára visszaérkezzen. A juhtúrós puliszkát nem akarta kihagyni.
Meg az azt követő pálinkázást sem.
Közben lassan megbeszélik majd az élet dolgait és a világ legrövidebb tósztjait mondják: - Na!
Ennyi.
Ivás.
Remek, semmi flikk-flakk! Aztán Imre, a helyettese, aki egy igencsak kikupálódott gazfickó, biztos megint megpróbálja csőbe húzni valami eszement történettel, mint a múltkor.
Elhúzta a szája szélét. Hm. Így végiggondolva, tudna ő is mit mesélni! Egyszer talán meg kéne írni egy könyvben a dolgokat… Persze, persze, nem lehet. Az a furcsa öregasszony, aki a végső kétségbeesés pillanatában csapódott hozzá az utcán és telebeszélte a fejét, na, az, az megtiltotta.
Megértette, hogy miért.
Összeragasztotta a széttépett szívét és a lottószelvényt. És igen, ő meg tudomásul vette új kötelezettségeit.
Viszont addig is van itt minden, amit ősszel kínál a hegy: vackor, szeder, forrásvíz. Vagy éppen az útjába botló vadmálna. Szedegette szorgalmasan, bár némi bűntudata lett amiatt, hogy konkurenciát támasztott a medvékkel.
Erről valahogy eszébe jutott az előző nap egyik emléke. Elgyalogolt Vaslábba (Vaslabeni) és mivel útba esett egy kocsma, ami nagyon hajazott az otthonira, a Grubemájeréra, ezért (hogy-hogy nem) bement és kért egy szőke sört. Csak így, tökhülyén, magyarul. Mintha régi szerelmétől, Jutkától, a csapostól kérte volna.
De itt, a pultos hölgy meg azt prüttyögte az ősi dákóromán nyelven, hogy nem érti. Kínos, mert a smink ellenére is látszódott, hogy itt él vagy negyven éve, s talán egy-két magyar mondat nem terhelte volna túl a szervezetét. (Bezzeg a vörös macskája! Még szerencse, hogy tanuk előtt csak nyávog…)
A történet végül is úgy ért véget, hogy a sörre igencsak szomjazott, hát nyelvet váltott és kérte:
-Una blonda bere! Multumesc!
Így megy ez manapság. Túl sok korlát van még mindig egyesek fejében. (Neki is volt, ó hogyne! Nem csak a közelmúltban, de jó régen is. Már óvodás korában szívesen nézegette a földrajzi atlaszt és azt hitte úgy van minden, ahogyan ott látja. És amikor először lépte át a határt a szüleivel és a testvérével, döbbenten tapasztalta, hogy nincs ott vastag piros vonal és az ország színe is azonos. A bátyja meg kiröhögte.)
De most nem ez a lényeg, hanem a gyönyörű táj, a hasítóan tiszta levegő és a lassan kibontakozó sziklás csúcs! Milyen kár, hogy ezt csak egyedül láthatja…
Hiszen szerette őt.
De Jutka világos korlátok között navigált és ő, ő meg… a másik oldalon találta magát. Eh, vége, mindegy is…
Beosztotta az erejét és a távolságot, a maréknyi vadkörtét, amit útközben szedett és a flakon vizet, amit egy forrásból töltött újra. Az időt is mérte, hogy a végén megszorozza kettővel. Hja, gondolni kell a leendő ügyfelekre, azok nem zergék!
A fák egyre kisebbek lettek, a fehér kövek egyre nagyobbak.
A végén erősen tapadni kellett a sziklához, három ponton támaszkodva, egy helyen fogásokat keresve. Erősen leizzadva és kissé fujtatva ért fel a tetőre.
Szétnézett ennek a világnak a tetejéről és úgy érezte magát, mint az Isten.
(Na jó, egy kopaszodó, középkorú és meglehetősen kis hatókörű kocsmáros-isten.)
Itt egyértelmű válaszra talált arra vonatkozóan, amin már egy jó ideje morfondírozott.
A korlátokat mi magunk állítjuk fel, emberek, ilyen-olyan okokból. Aztán berajzoljuk a térképekre, meg az agyunkba, mintha az úgy is lenne.
Pedig igazándiból nincsenek határok.
Megjelent: 2016-10-29 16:00:01
 |
|
Piro M. Péter (1968) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
