VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Nagy Imre: Tompa utca 23.
T. sosem tudta meg, hogy meghalt az anyja. A pusztában senki nem kezelte ezt igazán titokként, egyszerűen csak nem beszéltek róla. Tudomásul vették. Miként tudomásul vették, hogy egy ereje teljében lévő fiatalasszony is eltávozhat egy pillanat alatt erről a földről arra a másikra, ahol az ősök élnek. A halott ősök. Fiatal volt, erős és megejtően szép. Gyermeke nem láthatott szép nőt soha. Mert a pusztaiak között ritka volt az ilyen. Nem voltak csúnyák, csak éppen nem voltak szépek sem. Egyformák voltak. Kicsik, görbelábúak, fürkésző mandulaszeműek, mindig gyanakodók. Mit lehetett itt tudni, a végtelen sztyeppén, hogy aki közeledik, mit hoz: erjedt kancatejet, hírt a városból vagy halált. A sztyeppén az érkezőt messziről és hosszan lehetett látni. Lett volna idő bőven azon gondolkodni, hogy tejet hoz, hírt vagy halált. Nem gondolkoztak, csak figyelték mandulaszemükkel, hogyan lesz a pontból alak, és elfogadták, bármit is hozott. Nem látszott érzelem az arcukon, amely születésük pillanatától cserzett volt. A hamvasságra még külön szavuk sem létezett.
Az anyja nem ilyen volt. A hamvasságot ő sem ismerte, de már a tartása is valahogy kiemelte a többiek közül. Ha a természetnek lett volna érzéke a drámai koreográfiához, akkor e tartás mellé sudár alakkal, szemtelenül kacérkodó gödrös állacskával, mindent elmondó hangtalan tekintettel is megáldotta volna. Egyik sem volt neki. Pusztán csak szép volt. Egyedül abban nem ütött el a hasonló kaftánt, szögletes fejfedőt, puha félcsizmát viselő, az idegen számára megkülönböztethetetlenül egyforma jurtában lakó lányoktól, hogy őt is kamasz korában adták nőül. Férje nem volt a többieknél kiválóbb lovas, biztosabb kezű pányvázó vagy zsongítóbb hangú az énekmondásban, amiért külön kiérdemelte volna őt. Az apák döntöttek így róluk. Még valami elszámolásuk volt régebbről, így rendezték.
Szeptember volt, a húsz éves a lány még hallotta fölsírni a gyermekét. A pusztai népekre igazán nem jellemző érzelmességgel, de nagyon is jellemző tódítással mesélték később az asszonyok, hogy még arra is büszke lehetett, hogy fiút szült. Így, ilyen líraian adták tovább szájról-szájra. És csak ennyit tettek hozzá: „Aztán meghalt.” A húga lépett a helyére. A gyerek őt tudta élete végéig anyjának.
*
B. októberben született. Szülei se tehetségesek nem voltak, se szépek. Csak szerették egymást. Valóban szerették egymást, ezért is volt furcsa, hogy miután apja hetvenévesen meghalt, anyja soha többé nem említette a férjét, noha jó húsz évvel túlélte őt.
Már ötévesen megtanult írni és imádkozni. Hétévésen pedig káromkodni. Utóbbi ment a legnehezebben. Az ocsmány és olykor teljesen érthetetlen szavak hamar megragadtak a tudatában, csak nem merte kiejteni őket. Félt, hogy ezért is elverik. A többiek ugyan nemcsak őt verték, hanem egymást is, de míg egymást élvezetből, addig őt kötelességszerűen. Nem volt maszatos, nem volt foltos, nem volt ideges tekintetű, nem volt ágybavizelő, nem volt hazudozó, nem volt másodszándékú, nem volt tudattalanul is a világra haragvó. Más volt. Tehát verni kellett. Néha még a tanító szeme láttára is, aki ilyenkor megvédte, ami abból állt, hogy erőszakkal kiragadta az csontvázszerű, görcsös, csökött öklök közül. Ezt nagyon utálta. A verésnél is jobban. Ettől megszégyenült, szemben az ütlegeléssel, mert az alatt legalább öntudatlan daccal viselhette azt, ami számára kimérettetet. Amikor tíz évvel később a ringben úgy ütötte meg ellenfelét, hogy az eszméletét vesztette, akkor is ugyanettől az érzéstől félt: hogy a tanár, akit most bírónak hívnak, beleavatkozik, és ő megszégyenül, mert nem fejezheti be azt, amit a Földön csak a két lábon járók tudhatnak igazán sajátjuknak, csak ők, az erre felkentek a hordozói a szent örökségnek, amit úgy hívnak: verés.
Tíz évvel korábban még nem tudta, hogy felkent. Azt se tudta, hogy egy polgári otthonból indul el mindennap reggel a verésért, amelyet hibás eszmék és kipukkadó elméletek nélküli, valódi osztályöntudat eredményeként kap a proletariátus igazságközpontú termékeként. Később ő is proli lett. Igaz, csak reggel nyolctól délután kettőig. Káromkodott, verekedett, hazudozott, idegesen tekintgetett, de a világra nem haragudott. Jó gyerek maradt.
*
T. kiskamaszként is jó gyerek volt. Szerette, akit anyjának hitt, és szerette a kancatjet. Szeretett szőrén ülni az apró termetű lovakon, és szeretett meséket hallani arról, hogy a városban lovak helyett gépeken ülve közlekednek az emberek. Szerette a faggyúszagot, ami betöltötte a sátrat, ha az apja a kecskebőr kucsmát este a nemezfal, tűz fényétől soha meg nem világított sutjába vetette. És szerette a verekedést, akkor is, ha verték, akkor is, ha ő vert. Ez volt a dolgok rendje. Meg az, hogy olvasni is megtanuljon. A tanító a városból járt ki, és önszorgalomból a cirill betűk mellett a latin betűket is elsajátítta a kicsikkel. Sőt, képeket is festett szavakkal: emeletes házakról, rádióról, trolibuszról. Alig volt hihető.
*
B. a tizenegyedik születésnapján trolival ment a Ligetbe. Akkor már sokat csavargott a szülei tudta nélkül, de trolibuszon nem ülhetett, mert korábban nem közlekedett ilyen. Ráadásul a bokszedzés közel volt, gyalog járt, így villamosssal se nagyon utazott, csak egy rövid szakaszon versenyzett rendszeresen futva vele, hogy így edződve majd a ringben is gyorsabb legyen. A sportklubba az az osztálytársa csábította le, amelyik először ajánlotta fel, hogy a következő óraközi szünetben ő is üssön meg valakit. A fiúk közül a leggyöngébbet. Becsengetés előtt megtette. Örökre befogadták. A lányok kijártak a meccseire.
*
T. szerette az igazságot. Gyöngébbet csak ritkán vert. Egyszer megnyerte a tavaszi lovasversenyt. Már elmúlt tizenhat, és este a jurtafalu közepén lobogó ünnepi máglya lángjai közt nem az énekmondó torokhangon kántált félhangjain megidézett régvolt hősök - az övéhez igen hasonló - vonásait kereste. Hanem a tűz túloldalán azt a tekintetet, amelyik egy kicsi, görbelábú, fürkésző mandulaszemű, mindig gyanakodók tekintetű lány cserzett arcából világított vissza rá. Azt, amelynek tulajdonosa pont olyan kaftánt, szögletes fejfedőt, puha félcsizmát viselt, mint az a nő, akit haláláig vér szerinti anyának tekintett. A szempár után a tűzbe bambult és erjesztett italt kortyolt. Hamarosan a saját vágyaihoz hasonló forróságot érzett, aztán vidámságot, erőt, szellemarcú elődök ködleheletét, időben nagyon távoli ritmusok lüktetését, az őskáosz egyetlen rezgésből képződő mindenható hangját, égen vágtató ménesek patáinak dobogását - és az elképzelt troli áramszedőjének surrogását... Reggel viszonylag hamar kijózanodott.
*
B. sportember volt, nem ivott. Meg amúgy se nagyon szerette az italt. Nem érezte tőle komolyabbnak magát. Akkor se jutott eszébe, hogy előbb be kellett volna dobni legalább egy felest, amikor egy bolhamozi leghátsó sorában arra készült, hogy átkarolja a lányt. Parókások vívtak a vásznon, most látta harmadszor. A lánnyal először. Már a híradó ment, mire kitervelte, hogyan csinálja. A főcímnél még lazán, szinte flegmán fog ülni, könnyedén a karfára könyökölve, s nem hogy közeledni nem próbál, de még be is szorítja a lepattogzott lakkozatú fa ülőlapot a térdhajlatába, finom ringatózással nyikorogni kezd vele, ami piszkosul zavarja majd az előtte ülőket, akik nem elég vagányak ahhoz, hogy szóljanak, ezért inkább két sorral előrébb telepednek. Aztán az első csatajelenetnél átkönyököl a lányfelöli karfára, s mikor premier plánban csókolóznak a vásznon, felteszi a lábát az előrébb lévő ülés támlájára, látszólag unottan, de valójában azért, hogy kicsit hanyattdőlve azt a pózt tudja felvenni, amelyikből - már csak az egyensúly megtartása végett is - szinte adja magát a karolás. Ezen eredeti terv szerint az ölelésnek – mintegy átkaroló hadműveletnek - akkor kellett volna megtörténnie, amint a negatív szereplő kiesik egy száguldó hintó ajtaján, és a mélybe zuhanva, a tengeparti sziklákon halálra zúzza magát. Így történt. Legalábbis, ami az intrikus pusztulását illeti. Mert ő mégsem mert karolni. De a főhős nem bukhat el. És ő főhősnek érezte magát. A ringben, az utcai verekedésekben, a gyöngék megvédésében, a középiskola tanáraival vívott szócsatában... A „Fine” felirat megjelenésekor, a csöngetés után, de még a villanyok felkapcsolása előtt, átkarolta a lányt. Kézenfogva kísérte hazáig.
*
T. nem tudta, de a mának élt. Nem tervezett, létezett. Azt is az apja mondta, hogy ha majd túl lesz minden kötelezőn, próbálja meg a városban. Ő bólintott: úgy lesz. Addig is szőrén vágtatott. Hol egyedül, hol csapatban, hol kettesben a mandulaszeművel. Nem tudta, hogy boldog, mert nem gondolkodott rajta. Igen, a mának élt. A saját világának. Az egyetlennek, ami létezett. Nem dacból hagyta figyelmen kívül azt a másikat, ott, valahol messze túl a hegyeken, hanem csupán a nemzedékek során át öröklött praktikum parancsának engedelmeskedett: nem dolga törődni vele. Dolga konok csikókat herélni; végtelen, üres, gyér fűvel nőtt távolságokba meredni; apját félkézzel derékon kapva fiatal férfiasságát mutatni; mandulaszempárt örökre választani; motorizációról hallani; ritkán vadászgép csíkjait az égen számolni; és hogy ha majd tényleg kell, a városba inulni. Öregen pedig – a mának élve akkor is – tüzek mellett nagyokat hallgatni. Ez így szép. De mindenképpen jó.
*
B. úgy gondolta, boldog. Holott a boldogságot nem gondolni kell, hanem érezni. De mivel nem volt egészen biztos az érzéseiben, ezért inkább csak gondolta, hogy boldog. Ez persze nem zárta ki, hogy valójában is az. Nem tudta, mit kezd majd az elvégzett iskola után, az ökölvívó bajnoki cím megszerzése után, a nagy szerelem után. Majd lesz valahogy. Most ez így szép. És mindenképpen jó.
*
Inkább nyomottnak érződött az idő, mint igazán hidegnek. Csak olyan színtelen, kilátástalan, jellegtelen volt. Se szomorúság, se sejtelmesség, se vészjósló vibrálás, se lemondó mozdulatlanság. Nem volt benne semmi. Ősz volt.
T. már betöltötte a tizennyolcat, furcsamód egész jól mutatott a kopott, zöldes-szürkés viseletben. A kezeslábas nagy zsebes fölső része külön zubbonyszerűnek látszott. Tán csak azért, mert az egyberuhát deréktájt széles bőröv osztotta két síkra, mintha viselőjének, papírmasé figuraként, több kiterjedése nem is lenne. Már a csizma sem törte a lábát, pedig nehezen szokta meg. Nem a puha sztyeppei bőrből készült, ezt vastag, durva, ipari anyagból szabták. Sötét, fülre lógó sapkája sem melegítette úgy, mint a saját kucsmája, de hát tényleg nem volt igazán hideg.
B. egy héttel nagykorúsága előtt lelkesen divatozott. Felhajtott gallérú, nagy kockás, zippzáras feles dzsekit viselt. Pár hete szerezte amerikai csomagból. Kicsit féltette is, hogy baja lesz, de hordta, inkább vállalva a kockázatot. Igazából a nyersgumitalpú cipője menne hozzá, de azt már tényleg túlzásnak tartotta volna most. Különben is, a csőre szabott nadrág szára jótékonyan takarta a nagy titkot: divatjamúlt magasszárú bakancs van alatta. Hátrafésült, sportolóhoz aligha illőn, elöl megnövesztett haja félig a szemébe lógott.
Talán húsz méter lehetett köztük a távolság.
Csak egy pillanatra látták egymást.
Tekintetük nem találkozott.
Nem voltak gondolataik.
T. megtántorodott. A sorozatból csak egyetlen golyó találta mellbe, épp a zubbonyzseb fölött. Ahogy fegyverrel kezében kiugrott az égő harckocsiból, már nem tudott lőni – B. gyorsabb volt. Hanyatt esett a fal mellett, nem érzett fájdalmat. Nem mozdult. Mielőtt tudata végleg elhomályosult, még kibetűzte a bezárt kapu fölötti idegen feliratot: Tompa utca 23.
Megjelent: 2016-10-23 16:00:36
|
