VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Köves István: Minden út vezet valahova (Az Öreg Sam ciklusból)
Minden út vezet valahova (Az Öreg Sam ciklusból)
Nagy hirtelen kisütött a nap. A túlsó járdán egy bőrdzsekis férfi lépdelt az Audija felé, s amikor megnyomta a markában szorongatott slusszkulcs piros gombszemét, az autója vidám visongással válaszolt, mintha köszöntené a gazdit, s amikor megint nyomott egyet, a kocsija készségesen visszakacsintott rá. Lágyan rugózott egyet a volán mögé telepedő súlya alatt az elegáns jármű, s ettől a visszapillantó-tükrön himbálódzni kezdett a ráaggatott ezüstfehér CD-lemez, éles sugárban verte vissza a koradélutáni napfényt. Fölnéztem: odafent, az égen egy lökhajtásos repülőgép épp fehér cipzárt varrt a kék mennyboltra. Amikor néhány tétova lépés után végre előre néztem, egy National Geographic-címlap élességével rajzolódott elém az Andrássy út túloldalán egy ragyogó citromsárgára fröcskölt falú, kétemeletes, erkélyszerű ballusztrád elemekkel ékesített palota sarka. A tetőszélen a bumfordi vázadíszek és a bábkorlát figurái közt átsugárzó fénycsóvában szinte úszni látszott, akár egy lomha görög gálya, s felette kék ívben feszült az ég. Mélyet lélegeztem – s különös-ismerős parfüm-felhő birizgálta meg az orrnyálkahártyámat. Mit vagy kit idéz ide ez a kölni? Nem vettem észre, honnan lépett elém a nő, akiből az édes és a keserű fojtogató keverékének illata szállt felém, akár a hajnali esőben borzongó muskátliból, amikor fejét félrehajtva fölnézett rám, s megszólalt: – Megismer, tanár úr? A verseimet mutogatni jártam magához – van annak már húsz esztendeje is! Óh, és maga mindig nagyon udvarias volt és kedves is. Nagyon megváltoztam? Én rögtön magára ismertem ám! Ne izguljon, felhagytam az irogatással, gyerekes dolog volt, most már tudom, de nem szégyellem. Hogy megy a sora? Jól van? Tudja mit? Üljünk be ide a kiskocsmába, beszélgessünk egy csöppet, hívjon meg egy kis konyakra, ahogy akkoriban, no jöjjön, nem bánja meg, egyedül élek, szép kis lakásom van itt nem messze, maga is ráér, ni, milyen szépen kisütött a napocska is! Arcán nyoma sem látszott semminek. Jobban megnéztem az ellenfényben. Külvárosi femme fatale. Hullámos, félhosszú világosbarna haj, füle körül rövidre vágva. Határozott, karakteres vonások, kiugró arccsont, gödröcskés áll, telt ajkak. De különös a szeme: hűvös szürkés-zöld, meglepő egy, a mustár és méz színeiből kevert mogyoróbarna-kreol arcbőr keretében, ráadásul az érdeklődés mellett praktikusra csiszolt értelem sugárzott belőle, amikor hozzám lépve megölelt. Tekintete a páfránylevélként rebegő pillák keretében öntudatosan bizakodó volt, ugyanakkor bizalmaskodás nélkül kihívó, miközben arról is árulkodott, hogy ez a nő könnyen sebezhető s ezért szeretné titkait minél tovább megőrizni. Leginkább egy templomudvari macska mindentudó, szelíd tekintetére emlékeztetett. Nem tudtam eldönteni, de mintha pici gúny bujkált volna a hangjában. Szájzúgráncainak szokatlan vibrálása kezdett ismerős lenni, kíváncsian kivártam, míg egy félmosolynál elővillantak emlékezetem szerint világhíres szép fogai. Megváltoztatta színüket ugyan az idő a mandula virágának rózsaszínjéről a héjának barnájára, de meg kell hagyni, így is elég kívánatosak maradtak. Jól ismertem az ösztöneimet – miért is javultam volna meg, miért lennék ma értelmesebb, előrelátóbb, számítóbb, mint tegnap, vagy tegnapelőtt? –, s bosszantóan jól ismertem az efféle ügyeim menetrendjét, útvonalát: engedem beférkőzni előbb az agyamba, aztán az ágyamba – s mintha csak bizonytalankodásomat illusztrálná, az egyik földszinti ablakból kidübörög a Clash nemzedéki refrénje: Should I Stay or Should I Go? Nem engedhettem meg, hogy híre menjen, kiégtem, barátságtalan lettem, megöregedtem, s kétségtelen, az egyedül élő férfi úgy tele lesz problémával előbb-utóbb, ahogy a gazdátlan kutya eltetvesedik. Amíg a folyók a tengerek felé igyekeznek, amíg fénye van, ragyogása fejem fölött a napnak, amíg a magasban bugyogva bukfencező felhők suhanó árnyékokat futtatnak a lábunk elé – csak nem szánhatom ezt a keserű sorsot magamnak? Ennek a nőnek itt szemlátomást nincs mi elől menekülnie, nincs vétke, amit takargatnia kell, méltánytalanság, amivel dacolnia, hibája, amit feledtetnie kell, nincs gyöngesége, amit le kell küzdenie, akadály, gátlás, amit ki kellene kerülnie, viszont erőlködés nélkül megtanult mindent és fogékony minden elkövetkezhető élmény lobbantó lángjára. Tehát pontosan olyan, akinek most semmi keresnivalója mellettem. Hozzáléptem hát, átfogtam a vállát. Félig oldalról nézett föl rám, otthonosan elfészkelte tarkóját a vállgödrömben, biztatón és bizakodón összemosolyogtunk – Paramount-csapó: bittersweet lifestyle –, s az ugyancsak kopott, talán reformkori utcácskát vakító márványpalota-följáróvá varázsló napfénypászmához igazodva, néhány összeszoktató lépés után kicsit oldalazó, amolyan matróz-járásra váltva – mintegy véletlenül súrlódtak egymáshoz az együttmozduló combok – elindultunk az aranyszőnyegen egy józanul ugyan megtervezhetetlen, de épp ezért igen ígéretes, huszonegyedik századi budapesti délután felé. Ahogy így lépkedtünk, azon álmélkodtam, milyen különös is ez a múlt és a jövő közé épülő világ. Csak akkor kezdem kapiskálni, miért is kell életem könyvét megírnom, amikor már az utolsó szavakat válogatom. Pedig az elejétől fogva, öntudatlanul is ezekre az oldalakra készülődtem. A végső mondat – legyen az banálisan egyszerű vagy lenyűgözően bonyolult –, amely felé most már bizonyos, hogy feltartóztathatatlanul igyekszem, veszélyes inkább és ijesztő, mint szórakoztató, fenyegető és bajt hozó inkább, mint érdekfeszítő. Holott csak annyi történt, azt kell leírnom, hogy ezen a bizonyos derűs szeptemberi napon ismét csak orrom alá dörgölte a sorsom, hogy képtelen vagyok azzá válni, aminek tartom magam, mert, basszus – Köves Istvánnak lenni akkora szívás, hogy egy pillanatig sem veheti félvállról, aki vállalkozik rá!
Megjelent: 2016-09-19 16:00:00
|
