Batári Gábor: HILDA KÖNYVE AVAGY CSILLAGPOR- KETTŐS SZÓLÓBAN (III. Megmutatkozás) Erisz almái ezúttal békét hoznak (tizenhatodik regényrészleg)
– Helló Vanda, hát téged is lehet látni? A Szvarga-Olümposz-Valhalla-Avalon hiperszomatikus mennyeknek hála, hogy újra egészben vagy. Kezdettől fogva tudtuk, hogy te képes leszel visszaszerezni. Milyen boldog lesz az öreg tábornok, ha megpillant bal tipegővel felszerelkezve, ő is bízott benned, sőt drukkolt neked és hát, íme eredményesen drukkolt, – zümmögte a két dáma, kik most a görög drámákból a kart terjesztik ki, helyesebben pillanatnyilag jobb híján helyettesítik.
– Mindig te voltál a kedvence – vette át a szót s most már egyedül beszélt tovább a nyúlánkabb, magasabb leány. Elfogódottan átölelte Hildát, jobb és bal orcájára leánypajtási csókokat cuppantott.
Kisvártatva így tett társnője is. Brünhilda pedig, csak úgy meresztette szép szemeit a meglepődöttségtűl. De gyengéden hagyta magát szeretgetni, mert kellemetes az ugye. Majd így folytatta az eddig beszélő, szemüveges, karcsúbb leányzó.
– Nagyon sajnáltunk ám, amikor az a szörnyű baleset ért. Átható zöld szemeibe könny szökött, emiatt le kellett vennie bepárásodott pápaszemét, viszont addig táskáját két, megtermett combja közé kellett fognia, hogy tömjénillatú papír zsebkendőjével megtörölgethesse csillogó gyémánthoz hasonlatos nézőkéit.
– Persze dicső csoporttársaink a démoni korcsok és egyéb hímposztorok, ó, hol vannak ők a fajtájuk- és nemükbéli professzorainktól érettségben, méltóságban, férfiasságban, sosem érik utol őket, először csak szájtátva bámultak, de aztán vérszemet kaptak s egyfolytában röhögtek a férfisoviniszta bunkók, amikor egyik napról a másikra mankó segedelmével voltál kénytelen beviharzani az osztályterembe. Mert te még mankóval is olyan viharos természetű és sebességű maradtál. Irigységből kárörvendeztek, mert megelőzted őket az évfolyamversenyen, ugye a mi, fürgeségünk, rugalmasságunk, ügyességünk, eszességünk győzelmet arat az ő puszta nyers erejükön.
–Tulajdonképpen még most sem világos, hogy miként történhetett ez veled. És hogy heverted ki fél nap alatt ezt a nagy lelki traumát Apollón segítsége nélkül, a vélhetően tetemes numenveszteséget – szólalt meg újra csodálkozva, a kötöttebb izomzatú, darázsderekú, vastagabb combú leányzó, feszes farmeros, lila trikós hölgy.
– Biztos vagyok benne, Amanda – szólt az aranyszőke fürtű, rövid hajú, szürke kosztümös, térd fölé érő, sliccelt szoknyás leány –, hogy ez valami eddig ismeretlen mágikus praktika, ...vagy esetleg ... egy vadi új, szupertitkos, tudományos kísérlet része lehet. De ha már a teljes Univerzum legvalószínűtlenebb dolga megtörtént, nem lehetett sebesülés, mivel mi, milóiak sebezhetetlenek vagyunk, nem lehetett betegség sem ugyanis mi, milóiak romolhatatlanok is vagyunk, ugye mi nem betegeskedünk. Akkor mi mástól lehetett volna a legstrammabb, egészségtől legkicsattanóbb milói istennői láb, felső combbal együttes, teljes, azaz cakkumpakk, tövestül való elvesztése, ha nem – miként az imént mondottam, csak szeretve szeretem a gondolatritmust – egy minden eddiginél erősebb varázslattól vagy a mindenható tudomány megállíthatatlan fejlődésének a Forgás-Gép-Agy Alapítvány tudósaiban megtestesült kísérletező kedvétől. De igazad van nővérem, az ilyes abszurdumnak, ha már valahogyan megesett, akkor bizony, ha logikusan nézzük még az égi istenek között is két-három hétig tartó ágyban veszteglést kellett volna igényelnie, márcsak a nagymérvű isteni erő-veszteség, na meg a lelki megrázkódtatás miatt is, nemde Vanda? Ám te már másnap jöttél az előadásokra, szemináriumokra, gyakorlatokra. Valaki csúnyán megtréfált téged.
Itt tetszik csak ki igazán a milói szemüveges, homlokpántos lány okossága egyben naivsága is, ugyanis a professzoraik azt tanították nékik az ő étertestükről, hogy az teljességgel sérthetetlen, így is gondolták ugyan a professzorok, de túl is pörgették a dolgot, hogy minél bátrabban vessék bele magukat az éteroida milói hölgyek, mikor majd behívják őket, az ádáz frontvonali harcokba. (Ezért küldte olyan nagy-nagy beleegyezéssel és megértéssel a megcsonkult Vandát tábornoka tanulmányi szabadságra, azaz lábkeresési űrodüsszeiára, hogy valószínűtlenül és hirtelenül reászakadt féllábúságával ne legyen túlzottan a magukat teljességgel sérthetetlennek vélő milói harcos kolleginái szeme előtt, nehogy esetleg jelenlegi nem éppen ép volta őket összezavarja. Az elveszett láb visszaszerezhetőségében, persze azért bízott annyira deklaráltan az igazgató-tábornok, mert, egy láb, ha ugyan elvész is, de visszaszerezhető relativizálja a veszteség fajdalmát és visszahozza a milói harctéri bátorságot.). Az épphogy térd fölé érő, szürke kosztümös, a nagy, daliás combú Brünhildáénál csak picikét vékonyabb combú, a szemüveges, homlokpántos milói hölgyemény naivsága az ugye, hogy a fent említetteket minden mérlegelés nélkül szőröstül-bőröstül beszopta. (Mert nagy, csücsöri, szopós szája is vagyon, miként egy tettrekész milóihoz illő). Okossága pedig az, hogy ösztönösen megérezte, amit a szarxista mestereik elhallgattak előlük, hogy rendkívüli esetben, - minő rendkívüli állapothoz is vezethet - a roncsolhatatlan milói étertestről a roncsolhatatlan végtagok csípő- illetve vállízületben levehetők. Ám ösztönösen kevert is szegény okos leány, a milói aioni halhatatlanok fiziológiáját az égi aioni halhatatlanokéval, mert az égi isteneken, theoszokon, dévákon, ázokon, vánokon, stb. nem ejthető ugyan halálos seb, kezük-lábuk semmilyen körülmények között nem csatolható le, sérülések mégis kieszközölhetők rajtok és akkor ágynak esnek. De jön az isteni orvos, az isteni kenceficével és rögvest talpra állanak, ezért csodálkozott a pántos, szemüveges okosság, hogy Szép Irén az oly súlyos, hatalmas és nagymérvű bal láb esettől, – ha már megesett – nem esett ágynak. No itt csíphető nyakon a sliccelt szoknyás, türkizszemű leány-okoska és nem Kokoschka tényturmixolása, hogy összekeveri a Gizikét a gőzekével, az égilakók tulajdonságait az aetheroidokéval. Ám honnan tudnak ezek a milói leányok az égi istenekről, mikor a démoni rendszer azok létét váltig tagadja (természetesen az éteroida milóiak istenségét is) és még említésüket is szigorúan bünteti (persze ha tudomást vesz róla az Ellenséges Eszméket Ellenőrző Hivatal, a továbbiakban EEEH). Milói mélyről, mert még az 1500-as IQ-jú, izzó meg csillogó penge értelmű, még túlvilági elmék közt is hiper-szuperintelligenciájú (nagyon-nagyon-nagyon lucid) milóiakat is át lehet verni, manipulálni, de az istenekkel kapcsolatos információk valahogy, ők se tudják, hogy eljutnak hozzájuk. (Tán Ahjuk, Ká-atomjaik mélyéről, ahonnan már csak egy, karnyújtásnyira van a Kezdet, minden tudás ősforrása, na meg a milóköziségből: állítólag egy láthatatlan, telepatikus éterháló feszül agyaik között és ezekhez semmiféle démonita agitpropbüro nem férhet hozzá, vagy mégis?)
– Ha jobban belegondolok, csak ez lehet a magyarázat. Hogy te milyen okos is vagy, Samantha.
– Válaszolt Vanda helyett társnőjét dicsérve, a világosbarna hajú, kicsivel kisebb, de rengő mellű leány. Samantha (mert most már tudjuk a nevit) a vékonyabbik, ám kevésbé szunyogderekú, így is tetemes keblei (azért nem brünhildai nagyságúak) a büszkeségtől még jelentősebbre s feszesebbre híztak, ám bölcsen hallgatott, mert mint tudnivaló, ő mindenestül a bölcsességé. Ám szövé a szót tovább a picurkával alacsonyabb, masszívabb, húsosabb, de még így is karcsú, nyúlánk s rendkívül darázsderekú (mint már tudjuk) Amanda – rendkívül hálásak vagyunk Eurorünoménak, Nüxnek, a moiráknak s a nagy Végzetnek s roppant örvendezünk, hogy megépültél, úgy ragyogsz itt köztünk, mint régen, mivel egy milói istensarjhoz méltón visszavetted, ami elvétetett tőled. Őszintén szólva aggódtunk érted, hogy esetleg elkallódsz elvesztvén magasztos hivatásodat.
Végre Brünhilda is szóhoz jutván szólott:
– Nagyon kedvesek vagytok, lányok, de attól tartok, összetévesztettetek a nővéremmel vagy inkább a hasonmásommal, helyesebben én vagyok az ő hasonmása, nem is tudom, zavarba ejtő helyzet – sóhajtott –, megint egész összezavarodtam.
Samantha és Amanda a két helyre milói menyecske majd hanyatt vágta gyönyörűséges magácskáját az álmélkodástól, a döbbenettől. Kérdések özönét záporoztatták Brünhilda szépséges, szöszke fejére.
– Mióta van Vandánknak ikertestvére, afféle alteregója? De akkor mi van vele? – Így Amanda.
– Ki merné kopírozni a fenséges Vanda egyszeri és megismételhetetlen százszorszép arcát, káprázatos alakját, idomzatos, izmos, bájdús étertestét. Szegény, peches, szerencsétlen flótás Vandánk nem elég, hogy elvesztette remekbe szabott lábát, még ez is. Egyáltalán hogy? Hogy merészelték venni a bátorságot, hogy hamisítsák veled az ő bámulatos küllemét, már ne haragudj. Mert minden milói szépséges, de azon belül van egyszerűen szép, rendkívül szép és fenségesen szép, és a mi Vandánk a fenségesek közé tartozik – hőzöngött Samantha.
Ekkor Brünhildának eszébe jutott az Öreg Kapus tanítása a diplomáciai érzékről. Végiggondolta helyzetét; itt van a számára vadidegen birodalmi fővárosban, itt ebben a szörnyű ligetben, készülve a drákói diszciplinájú Űrfőtiszti Akadémiára, barátokra van néki szüksége, nem ellenségekre, elhatározta hát, hogy visszanyeri a két gyönyörűséges leány szimpátiáját, ehhez tartva magát így szólt:
– Ti biztos a fenségesen szépek osztályába tartoztok. Napfénysárga retiküljéből előkapott két vakítóan csillogó aranyalmát s átnyújtotta a két haragvónak látszó, méregzöld szemű milói hölgynek.
– Ez jár a fenségesek közül is a legszebbeknek. A harmadikat természetesen már rég megkapta Vanda Szép Irén. Az aranyalmákhoz Hilda, a Brünhilda Vandától jutott hozzá, ezek voltak Abbadonra vonatkozó, Hildának szánt jótanácsainak tárgyi alakot öltött formái, még egykor hajdanán valami francia fővárosra emlékeztető nevű aranyifjú bókolt néki velük.
Amandán és Samanthán erőt vett a bíborpiros, húsos, érzéki ajkakat szétfeszítő, harminckét, hófehér gyöngyfogat előcsalogató mosoly, nagyon boldogok, elégedettek, hálásak és megint csak barátiak lettek, így szólottak:
– Látjuk, hogy te is rendkívül bátor vagy, mint Vanda Geröyk Brün, rajtunk kívül csak ő mert átvágni e kies kietlen parkon, még a legmerészebb űrnövendékek is mérföldekre elkerülik. Hogy mitől félnek? – egyszerre zengtek, mint kettőre csökkentett létszámú szavalókórus.
– De mesélj, hogy hívnak? S mi van drága Vandánkkal? Buzdította kedveskedve szólásra Amanda.
– Ha igaz, Hilda a nevem. – Nyújtott határozottan kezet.
– Én Amanda vagyok.
– Én meg Samantha – mutatkozott be a két milói és megrázták pajkosan a kecses brünhildai kacsót. – De tényleg, hogy van Vanda? – érdeklődött türelmetlenül Samantha.
– Hát, lányok – szólt kissé fontoskodva Brünhilda –, tőle jövök, a drága megosztotta velem otthonát. Sajnos nem sok jót mondhatok.
– Ó jaj – zümmögött megint, mint női kar, zümmögő kórusként a két leány.
– Szegény Vanda tényleg a legpechesebb istennők közé tartozhat, ugyanis nem sokkal lábügyi tragédiája után valami pezsgősrobbanás folytán a bal karját is elvesztette tövestül.
– Ajjjaj, már rögtön vállból – jajongott ismét kórusban a két szép milói.
– És hát csajok, fantomviszketegségek, időnkénti remegések kísértik, hiányzó bal tenyere s térdhajlata csiklandja lelkét, bal válla olykor rezege, kicsikét üldözési mániákus, amnéziája van s felsőbbségi tébolya felettébb, erőteljesen pezsgőfüggő. Át- meg átlumpolta a Világegyetemet keresztül és kasul, a karját is valami csehóban hagyta el. Amúgy tartja magát büszke milóihoz méltón, nekem olybá tűnik, hogy eme vészes események abszolúte hidegen hagyják.
– Szegény vérünk, hogy tudnánk kiemelni a letargia mocsarából? Töprenkedett Samantha.
– Vissza kéne csalni valahogy az Akadémiára, ugyanis a meglévő piskótája még erősebb, izmosabb, ügyesebb lett, de még a karja is. Így csonkabonkán megtermett hímpéldányokat vert le, helyesebben rúgott le, bár akkor még csak a fél lába hiányzott a karja nem – lelkendezett Brünhilda –, ti nem hallottátok?
– Nem, Hilda. És te honnan tudod? – Érdeklődött Samantha.
– A két Hamis Békebizottmányi ügynöktől, akik beavattak.
– Ne haragudj, Hilda... ne vedd úgy, hogy a múltadban szeretnék vájkálni... de mégis, te hogy kerültél a képbe, méghozzá szakasztott képmásaként szegény Vandának – kérdezett óvatosan Amanda.
– Hát ez az csajok, ezt kérdezem én is. Annyit tudok, hogy így, mostani formámban, kifejlett nőként, egy nagyon kedves bölcs udvarában landoltam. Hogy honnan, a jó ég tudja! Ez az agg bölcs tanított meg mindenre, még beszélni is; nevet adott, meg ezt a fekete nagyon rövid estélyiszerűséget, ami most is rajtam van, hogy ne maradjak ugye anyaszült meztelen (ha ugyan anya szült?). Bár ez se sokat takar – mondá álpironkodva –, a végtagjaim tőből csupaszok, jó vágású, hatalmas tőgyeim majd kibuggyannak belőle, akkora a dekoltázsa.
– Hihetetlen, ez az öreg Vanda kedvenc viseletébe öltöztetett. Ha nem kellett egyenruhában lennünk, szinte mindig ebben feszített s bájolta el bájaitokkal a férfinépet. El is nevezték fenékig feketének. Persze, aki egy ujjal is hozzá ért, az nagyon pórul járt. Ebben volt a bal lábára végzetes eseményt megelőző estélyen egész éjszaka, egy szimpatikus, idősebb szivarral táncolt, már akkor vedelte a pezsgőt. Nagyon csodálkoztunk, hogy egy hímpéldánnyal szóba elegyedik, sőt hagyja magát átkarolni, s még a fejét is a vállára hajtja annak a frakkos öregnek. Amúgy a hímekkel nagyon hűvös volt, tartózkodó, mondhatni rátarti, sőt beképzelt. Ám érdekes férfiú professzorainkkal, feletteseinkkel nagyon kedves tudott lenni, nőies, szinte kacér, sőt kihívó. Különös! Nem így volt, Samantha? Fejezte be hosszú visszaemlékezgető mondandóját egy kérdéssel tetézve Amanda.
– Bizony Amanda, így volt – erősítette meg Samantha röviden, velőtrázóan, bocsánat, pardon, velősen.
– Hilda, kérlek, folytasd tovább, nagyon érdekfeszítő, amiket mondasz – szólott ismét Samantha.
– Aztán megjelent egy rendkívül csinos, mondhatni tökéletes alakú, falábú, félkarú nő – ahogy tanítóm levette csuklyáját, mert ki tudja miért elfedett ábrázattal érkezett, érzékelhettem csak, hogy milyen feltűnően szép az arca is. Addig csak mutatós, formás fél lábában gyönyörködhettem közvetlenül, ugyanis az volt teljesen meztelen a csizmája száráig, mivelhogy felsőtestét valamiféle uniformisba bújtatta –, én akkor láttam először nőnemű lényt, ugyanis az öreg bölcsnél nem volt tükör. Állandóan fogta a kis kacsómat, nagyon féltett. A fiatal nő követelődzött, öreg tanítómon keresett valamiket, nem teljesen értettem... de hát szinte még újszülött voltam. Amikor engem megpillantott, nagyon muris, bár egyben fájó dolgot csinált; elkezdte a combom rángatni kicsivel a közepe fölött, persze egy kézzel nem érte körül kerületét, mint látjátok, nagyméretű szép, erős jószág ez, így erősen a húsomba mart, majd letépte tőből kvázi oly állapotba kerültem, ahogy ő is volt szegény. Állította, hogy ez az ő lába, mármint az enyém, nem csodálom, mert hajszál egyforma fizimiskájúak, legalábbis a jobb csülkünk, bal lábainkról csak ő nyilatkozhatott, ugyanis ő az, aki látta mindkét gyönyörűt, néki van összehasonlítási alapja, és meg is tette az összehasonlítást, amint halljátok, elég erélyesen és tettleg is. A temperamentumáról gondolom, rájöttetek, hogy a mi csodás, büszke Vandánkról van szó. Aztán sírva fakadt. Öreg tanítóm nagyon bölcsen azzal kezdte vigasztalni, hogy ikertestvére született, természetesen szerény, ifjú és bohó személyemre gondolt. Az mondta mindkettőnknek nagy ünnepélyesen, hogy költözzünk össze, merthogy egyformák vagyunk, együtt a helyünk, és hogy segítsem őt ily eléggé megnyomorodott állapotában. Nem mondom, hogy rögtön puszipajtások lettünk, ám a végére egészen összemelegedtünk. Ma már úgy tekintek rá, mint a nénémre, bár egykorúaknak tűnünk, mégiscsak ő, ugye előbb született nálamnál pár száz emberöltővel. Az úrnői rezidenciáján, a Pszükhén kerestek fel a Hamisbéke Bizottmány tiszteletre méltó ügynökei s űrkadéttá, méghozzá főhadapród úrnővé avattak.
– Mégis, az az öreg mit mesélt neked a születésed körülményeiről? – firtatta tovább Hilda múltját Samantha.
– Hát ez az, lányok, igazából semmit. Csak annyit mondott, mikor már megérthettem, hogy a 400 milói közül vagyok egy, őrrendű domina. Én pedig a Brünhilda névből megfejtettem, hogy az igazi nevem Hilda Brün.
– Hilda Geröyk Brün egész pontosan – tette hozzá Amanda –, minden milóinak Geröyk Brün a vezetékneve.
– Figyeljetek barátnéim, valami itt nagyon gyanús nekem, Vanda nővérem sem emlékszik gyermekkorára, bakfiskorára, szüleire, szülőbolygójára -földjére, -hazájára –, és ez nemcsak a baleseti trauma okozta amnézia, bár az fokozta az emléktörlődést, annál sokkalta mélyebb gyökerű, – és én is csak felnőttkorban eszméltem magamra – adta elő revelációként meglátását Brünhilda.
– Vagy ti talán fel tudtok eleveníteni emlékképeket gyermekkorotokból, szüleitekről?
A két hölgy igencsak elszontyoloda, majd válaszola: – Hát kedves Brünhilda, most sajgó sebre tapintottál. Ezt fájlaljuk oly nagyon, hogy amint elértük az örök 21 éves kort s nem változunk, nos attól kedve fejlődő-növekvő életszakaszunkból szinte semmire sem emlékszünk – panaszolkodott Amanda.
– Bizony, Hilda – vette át a szót Samantha töprenkedőn –, és amióta itt tanulunk az Űrgárdafőtisztképzőn, apró léptekben bár, mintha továbbfelejtenénk múltunkból, hagyományainkból. Ezért érdeklődtem is oly buzgón titokzatos öreg tanítód abbéli szavairól, hogy mit mesélt néked a te születésedről, gondoltam így esetleg mi is megtudhatunk valamit magunkról. Csak egy érzetünk megsemmisíthetetlen, szinte kóros büszkeségünk, milói Öntudatunk, mi azon alapul, hogy az istenek ivadékai vagyunk. Ez a minden törzsénél, népénél erősebb, a vérséginél is több szellemi kötelék fűz minket össze; meg még persze az is, hogy mindannyian, egytől egyig nők vagyunk, bátrak, leleményesek, kiapadhatatlan energiájúak; kiváló harcosok, csak őshazánk, saját bolygónk, otthonunk hollétét feledtük s őseink. Legfőbb főistenünk, vezérünk, és felettes isteneink is nők lehetnek, hát nőket tisztelünk. A vége felé már szinte szavalt szép, finom arca, egész lénye átszellemült, már amennyire egy igencsak fogható, kemény húsú, szellemtestű (pneumatikus) lány még szellemülhet.
– Szomorú, hogy egy nagy múltú, büszke néptől elvették egyetlen vagyonát, a múltját, az őseit, a főistenét – búslakodott kellő komorsággal Brünhilda.
– Sose félts minket szokásaink, tradícióink, hierarchiánk a zsigereinkbe ivódtak, a szent pillanat varázsától megrészegülve (mely az eredetből villan elő s nem az előzőből) hozunk döntéseket és cselekszünk, mert az ősközös tudattalanunkba beírtakból intuitíve meríthetünk. Nekünk, milóiaknak vészhelyzetben vagy akár máskor is a kegyelem óráiban, ha kellőképpen összpontosítunk, összeér a tudatunk, mindenki tudja olyankor a másikáról, hogy hol van, legyen az a Világegyetem másik végén akár, és érintkezésbe tud véle lépni thelepáthikusan, olyankor úgy olvasunk egymás gondolataiban, ahogy a shambol űrmesterek tettleg kiolvassák egymás seggéből a parazitákat, és testünk minden egyes porcikájával látni bírunk – búgott bölcselmesen Samantha.
– Ám ezenkívül maradtak bizonyos objektumok is, amelyek múltunkra utalnak, idővel esküszöm, kiderítem rajtuk keresztül kilétem. Van aszteroidámon egy fejemre illő sisak, egy dárda, melyet mintha a tenyerembe öntöttek volna, mit olykor szívesen rázok-lóbálok-csóválok (mint Shakespeare), és van egy pajzsom is, rajt egy hatalmas női arcmás, egy kígyóhajú, ocsmány rémség, minek látványától mindenki kővé mered, csak én nem. Dereng még főmben más nagyon halavány kép is, hogy egy távoli planéta hozzánk hasonlatos, de csenevész sárhoz tapadt, kronoszi időbe és térbe görbedt halandó lényeinek termő talajba ültethető organizmust ajándékoztam a mi világunkból, olyant, amelynek bogyótermései vannak s nedvét kisajtolhatják, de megehetik egészben is, ahogy van, fűszerezhetnek véle, testüket kenegethetik azzal. Megtanítottam őket, miként készítsenek hajlékot maguknak és sok másra, egyik legszebb városuknak pedig védelmezője lettem. Erdeik huhogó, nagy szemű szárnyas-repdeső jószágát, mely csak silány mása a mi lélekmadarainknak, baglyainknak, választottam jelképemül.
– Nekem is arról a romlandóság alá rekesztett, mégis gyönyörűséges bolygóról vannak töredezett, kósza, be-bevillanó emlékeim, a csodálatos ligetekről, erdőkről, bájos nimfa-kisérőimről, kedves, bohókás, olykor vérengző csúszómászó, négylábú és repdeső lényeiről. Táplálom őket, babusgatom őket, de időnként el is ejtem őket csodás íjammal, s ez rendkívül szórakoztat, amúgy eme tevékenység űzésében a tollatlan kétlábút is segítem, aki fennhordja a fejét és imád engem. Szeretem a tollatlan kétlábú halandót, mert értelmes, mint mi, de ha híme megles fürdőzés közben, meglátja mezítelenségem, hamvas testem idomait, mikor forrás hűs vizében üdítem; megbüntetem, szarvassá változtatom a vakmerőt és könyörtelenül lenyilazom. Na, meg felsejlik valami rémség is, mikoris egy szépséges istenféle asszonyt látok, kihez nagyon kötődöm, iszonytatón sikongat fájdalomtól torzult arccal s közben lába közül verejtéke kínjai, erőlködése gyümölcseként lassan-lassan saját fajzatú kicsinye lökődik elő, ráadásul hím. Én rettentőn megrémülök ettől, hogy nekem is ily módon kell esetleg valakit túlvilágra szenvednem.
– Ne félj, itt erre sor nem kerülhet, drágám. Próbálta vigasztalgatni Brünhilda a láthatóan az emlék ijedelmes hatása alá került Amandát.
– Vanda is beszámolt nekem ilyesfajta különös emlékfoszlányokról, amelyek szintén azt a kies, de primitív bolygót idézik föl és azt a meghökkentő jelenséget, hogy ama planétán, ahová lépett, amerre csak járt a természet kivirult, az állatok különös násztáncot jártak, az emberek fiai és lányai, ő így nevezte a kétlábú tollatlan állatokat, addig nem tapasztalt vonzalmat kezdtek érezni egymás iránt. Efféle dolgokat én is tapasztaltam aszteroidáján, például még a mord űrügyeletesek szívét is megdobogtatta a cselédség női tagjai iránt, ha épp feléjük tartott, na meg a Pszükhé verebei, galambjai, a ligetek hatalmas medencéinek játékos delfinjei szerelmeskedni kezdtek közelítésének fuvallatára. De láttam előéletére, kilétére utaló objektumokat is, hogy Samantha szavaival éljek, pl. garázsában galambok vontatta aranyszekerét és egyik komódja fiókjában megpillantottam három fényképet, az egyiken egy nagyon széparcú halandó férfiú volt, a másikon egy roppant marsikus kinézetű, délceg isteni hím, a harmadikon egy megnyomorodott, sánta istenjellegű kan.
– Felettébb érdekes, amit mondasz, Brünhilda. A szép, tollatlan kétlábú nem tudom, ki lehet, róluk nincsenek nagy ismereteim, de a markáns, marcona fajankó minden bizonnyal a háború kegyetlen istene, Árész, a sánta és csúf pedig Héphaisztosz az égilakók ezermestere, a homéroszi nemmúlók, az égi hímistenek közül valók, gyűlöljük őket – szólott Amanda megvetőn.
– Vandánál talán azért vannak azok, a fényképek, hogyha előveszi őket és rájuk néz, köpjön egyet. Minősítésben fölöttünk állnak ugyan, – folytatta Amanda gyerekes duzzogását – ők a nyoma veszett Theó-riában maradtak közel a tűzhöz, égi tűzlabdákat képesek felböfögni és azokkal dobálódznak és villanyos sugarakat tudnak kibocsátani kezükből, sziklákat, hegyeket emelgetnek, mint mások az odvas diót, úgy ismerik a nument, miként a tenyerüket, de letaszítjuk őket egyszer az Olümposzról, csakhát tudnánk, hova lett az a nyamvadt Theó-ria-rendszer. Úgy bánnak a női nemmel, mintha csak pillanatnyi vágyaik kielégítésére lennének kitalálva – tette hozzá mondandójához ezt az utolsó mondatot még Amanda szinte magyarázkodva.
– De hát a nektárt és ambrósziát nem tőlük kapják a milóiak? – érdeklődött Brünhilda ártatlanul.
– Hát a semmirekellő Árésztól és a randa Héphaisztosztól semmiképpen sem, ugyanis a drága Vanda juttatott hozzá minden milóit. – Vágta rá sürgősen Amanda.
– De a mindenhatósító-szerek csak az Olümposzon lelhetők fel, vagy van más forrás is? - Erőltette tovább a dolgot Brünhilda.
Ekkor Samantha, hogy nagy bölcsen, minden vitának elejét vegye, gyorsan közbeszólt.
- Hát te még erről is tudsz? Erről meg istenekről semmiképpen ne csacsogj az Űrakadémián, mert a balga dágoniak hivatalosan tagadják az istenek létezését, ők csak azt hiszik, amit látnak vagy tapogathatnak, például, mint minket, nőket szeretnének. Micsoda hülyeség, amit látok, azt nem kell hinni, hanem éppen azt, amit nem láthatok, ami asztrálisan nem érzékelhető.
Megjelent: 2014-07-31 18:43:25
 |
|
Batári Gábor (Budapest, 1967. március 09.) író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
