Batári Gábor: Ghabbal E’kr Firaz (tizennyolcadik regényrészleg)
Ekkor a bokrok sűrűjéből egy daliás, világos hajú, meleg-kék szemű, kifejezetten jóképű fiatalember lépett elő. Kezeire fémanyagú, ezüstösen csillogó robotkéz vala erősítve melyből, ha akar akár célzatos villámot, sőt még koncentrált fényt is bocsáthat ki, na meg természetesen a százhegyű robottüsketőrt, a kerekded öldöklő sünit, (ahogy magok közt becézve nevezik) minővel a Vén Gazember és Fia Rt.-t felszámolta az elébb, egyszóval a haramiák életét kioltotta. De ez a gépesített fémkéz az előbb felsoroltakon túl arányosan izomzatos karja sebességét tízszeresére gyorsíthatja, ha kell, ilyenkor ökölcsapásai ökörcsapásnak minősíthetők, oly bődületesek. Erős felsőtestén, robosztus mellkasán lila trikó feszült (mint Amandáén is) lábain valaminő különös anyagú, testhez tapadó, lilaárnyalatú elasztikus plasztiknadrágféle volt. S el ne felejtkezzünk ama metalloszi robotcsizmájáról, melynek antigravitációs szerkentyűje lehetővé teszi tulajdonosa levegőbe emelkedését, mitöbb hogy fergeteges sebességgel cikázhasson fel-le, előre-hátra.
– No mi az, Vanda? Téged is utolért a végzet, megkötöztek?! A megkötözhetetlent! Ki bírta legyőzni a legyőzhetetlent, az évfolyamelső harcművésznőt, asztro- s elméleti fizikust, űrnaszádnavigátort, a megközelíthetetlen, megérinthetetlen, rideg vámpot!? Szólalt meg az előbb megrajzolt, szőke délceg kellemes, ám kissé gunyoros hangon.
– Hát te meg ki vagy? – Nyögte Hilda bús hangját erőtlenül.
– Mert én nem Vanda vagyok, minden látszat ellenére – tette hozzá Hilda (még mindig) erőtlenül.
– Ki más lehetnél ezzel a jellegzetes aranyszőke lobonccal, ezekkel az összekeverhetetlen, csodaszép, egzotikus, mandulavágású, rendkívül talányoskék szemekkel, széles vállakkal, szálfaegyenes háttal, tenyérbe mászó, hatalmas, előremeredő dudákkal, darázsderékkal, gömbölyű csípőkkel, jaj, de formás, kemény farral, olyan tutkó, busás combokkal, lábikrákkal, karcsú bokákkal, amilyen az egész Androméda-ködben, sőt a Világegyetemben csak neki van. Ki más merne hordani ily fenékig fekete, ujjatlan estélyit, kit valaha égitest a hátán hordott, hogy ívelt vállait, telt izmos karját ily különös cihában mutogassa. Mertbizony jártában-keltében erős, előre-kacsintgató mellei – nem férnek a bőrükbe, úgy ficánkolnak, kiváltképp ebben a szűk öltözékben – annyira megemelik előbb méltatott csekélyke ruháját, hogy alváza legfelső vége, combfelsője teteje-tompora aljzata egyetemben, merőben kilátszék.
– Elég! – nyögdécselt Brünhilda.
– Elég! Elég a felsorolásból, elhiszem, hogy figyelemre méltóak az alkatrészeim, de inkább szabadíts ki, mert itt pusztulok el! Utána mindent megbeszélünk.
– Rendben, Vanda – közelített a felfüggesztett hölgyhöz a dalia –, de ezt ki kell próbálnom, talán nem lesz rá többet alkalom. Megérintelek! S abban a sorrendben, ahogy korábban felemlítette, elkezdte tapogatni, fogdosni, simogatni Brünhilda rendkívül csinos, formás, sőt tökéletes (de hát nincs arra szó) alkatrészeit, bájdús idomait, idomzatos testrészeit.
– Szabadíts ki, kérlek! Sírt-rítt Hilda.
– Te is olyan mocsok lennél, mint akiket kivéreztettél? De látom finom vonásaidról, hogy te nemes lelkű vagy, kérlek, segíts rajtam!
– Na ugye, tudsz te kedves is lenni, fenékig fekete Vanda. A dalia elővett övéből (mert az is volt néki) egy úgymond tradicionális tőrt, először elvágta a csodálatosan szép fejet a copfnál rögzítő madzagot, majd a hátra kötött, finom kacsókat s a faágat összekötő kötelet. Brünhilda lezuhant a fűbe, mondhatni megkönnyebbülten sóhajtott, bár nyögdécselt is, mert tudvalevő, a földhöz ütődés ily magasságból még efféle áramvonalas, försztklasszi testnek és tartozékainak is nagy fájdalmat okoz, de végül is a főkín megszűnt. Ám keze-lába még mindig összezsinegelve.
Ki nem hagyhatom kegyes olvasóm, hogy Brünhilda oly esztétikus pózba esett, hogy a szupermenszerű, vitézi lénynek a nyála (és egyéb nedvei) igencsak csordogálának. Mert Brünhilda hanyattág heveredvén, szép fejét büszkén fölszegte, hátrafeszített karjai meg ugye a hátrakötözött kezűségből adódóan még inkább kidomborították amúgy is előretörő, hatalmas melleit, eme nagyságos felszíni formák pedig, a bordakosár fennsíkján át fokozatosan szelídültek, míg végül a has kerek, tükörsima alföldjén teljesen lapályossá lettek. Bokánál összemadzagolt lábait pedig behajlította, tehát a combok erőssége így minden eddiginél nagyobb és szebb ívben kanyarula. Kell-e festőibb és dögösebb látvány ennél? Annak csak Baudlaire, a Dög költője, a megmondhatója. Ön is így látja Goya? Csak azért bátorkodtam, mert festői is. Oh yeah!
– Értesd meg, megint meg kell, hogy érintselek, Vanda. A szót tett követte, a szupermenszerűség közelebb lépett Brünhildához, lehajolt és megnyomta bal mellét, mintha az legalábbis egy kistávú személyi reppentyű indító- vagy netán egy időkapugenerátor aktiválógombja lenne, közben kéjesen mondogatta –, talán első s egyben az utolsó alkalom, hogy a rideg milói, szexbálványosi vámp személyes terébe, sőt erogén zónájába hatolhatok, s roppant bal bögyét babrálhatom.
– Ha kiélvezted magad – mosolygott Brünhilda, meglepő, de nem erőltetetten –, teljességre vihetnéd, amit elkezdtél – próbált finoman utalni rá, hogy a dalia még nagyobb mértékben megszabadíthatná a megkötözöttségből. Aztán érzéki, rekedtes hangján búgva másra terelte a szót. Pontosabban megpróbálta rávezetni a férfi vitézt arra, hogy ki nem is ő valójában:
– Nem emlékszel, szép vitéz? Nem volt valami különös Vandán, amikor utoljára láttad?
– Miféle trükk ez, fenékig fekete Vanda, megint ravaszkodsz, úgy beszélsz magadról, mintha egy másik személy lenne!
– Úgy is van! Vanda egy másik személy, csak nagyon közel áll hozzám, minden téren.
– Az nem lehet!
– Kérlek, gondolkozz el a kérdésemen! Emlékezz csak vissza!
– Tyűha, a láb – kezdtek forrósodni a dalia agyi tekervényei olyasformán, mint amikor az emberféle valami világrengetőt fedez fel, de olyast, ami mindig ott orcátlankodik az orra előtt, csak addig észre nem vevé.
– Igen, a csodás lába. A második szemeszter elején, úgy emlékszem, épp kozmológia–theogónia–eredettan összevont előadás volt..., egyszercsak... egyik napról a másikra..., tragikus hirtelenséggel mankóra támaszkodva jelent meg. De nem valami egyszerű rándulás vagy ficam, még fractura femoralis sem, egész egyszerűen az egyik lába teljes egészében hiányzott. Előző nap páros lábbal ment haza, méghozzá egy kadétbálról. Másnap fél lábon jött be, hogy mit művelt magával? (Mások tették volna, kizárt!) Miként tudott elhagyni ekkora lábat, a tiéidet elnézve igazán megértheted csodálkozásomat. Ámultam az akaraterején, hogy már a csapást követő napon bebicegett, bár bevallom, kissé kárörvendő is voltam, gondoltam, most megkapta a fitos orrát fennhordó milói, persze a lelkem mélyén valahol sajnáltam, mert mégiscsak kár egy ilyen rendkívül szép nőért..., a rendkívül szép bal lábért.
– Nos, drága vitézem, ha úgyis nézek ki, mint Vanda... nekem hány lábam van? Számold csak meg! Na! Tanultál matematikát. Nem!?
– Kettő! Kettő! Kétségtelenül kettő – vakarta fejét zavarában a szép vitéz – de mégiscsak vandai minőségű.
– És mi következik ebből? – rágta Vésztőy a vitéz határozott vonalú szájába.
– A milóiaknál, az ilyesféle éterfokozatúaknál sose lehet tudni, simán visszaszerezhetik valahonnét elveszett lábikójukat. Szavatolom, hogy remek a regenerálódó képességük, vissza se kell operálni, érintkezésre magától visszanő, mintha el se vágták volna,* no feltéve, ha meglelik, de ezt neked kell a legjobban tudnod, Vanda.
– Csak sajna nem lelte meg, akarta volna szegény, de minden (testrésze) összejátszott ellene.
– Ami igaz, az igaz, te sokkal kedvesebb vagy, de ügyetlenebb is, mert valaki megkötözött.
Erről jut eszembe, milyen udvariatlan is vagyok, csak itt jár a szám és még ki sem oldoztalak – egy mozdulattal elvágta a Vésztőy Brünhilda tündökletes lábait szorongató kötelékeket.
Ez most egy teszt, drága olvasóm, igaz, hogy némileg saját bőrét viszi a vásárra, így okoskoda: ha ez a nő Vanda (szerinte szinte bizonyos), akkor amint lábai szabadlábra helyeződnek, rögvest szigorúan megtorolja hölgyeményi diszkrét bájainak letapogatását. Viszont kezeit nem oldozza ki egyelőre, nehogy túl nagy ütközetnek tegye ki magát fölöst, még így robotkezestül-lábastul is, mégiscsak Vanda az évfolyamelső, a legelső, persze ő is nagyon jó, erősebb is, de a Vanda akrobatikája, gyorsasága, tartalékenergiái, testre és személyre szabott titkos cselei fölülmúlhatatlanok. Felettébb erős gyanúja beigazolódni látszott az ifjú hölgy Vandaságáról, mert amint kibogozta amannak bokai köteleit, jobb lábbal máris földönkívüli gyorsasággal odasózott az állára, a meglehetősen kiugró és szögletes, magas tesztoszteronszintről árulkodó állkapocs recsegett-ropogott, a férfi egy pillanatra megszédült, kissé megtántorodott, majd térdre rogyott. Rögtön erőt vett magán s támadásba lendült volna, de erre ideje sem volt, mert a szexbomba kezek használata nélkül is pillanatok alatt fektéből fölpattant, a vitéz nyakába ugrott, lerántotta a földre, s a torkát két roppant erős combjával illatos, bársonypuha-szexbálványkemény kalodába zárva, halálosan szorongatni kezdte. Ám a harcos vörös fejjel, tulajdonképpen fuldokolva, de azért mégis természetfeletti erőfeszítéssel a földről valahogy, nő Brünhildástul együtt fölállt, a bombanő combjait kétkezes hirtelen alányúlással lefejtette nyakáról, s az iménti mozdulatot aikidólendületesen továbbvive a szexbálványosi Hildát a földre hajította, ki szép fejét alaposan be is veré. S már mozdulatokat is tett, hogy a robotkart mozgósítsa, de előbb kérdést intézett a félájult Brünhildához:
– Megadod magad? – közben a vitéz állát simogatta, tornáztatta. Brünhilda kelletlen biccentett, azaz nehezen igenlésre adta szép fejét.
– Kiváló harcos vagy, de még kezdő. Hát igen, igazat mondtál – folytatta a férfi vitéz –, biztos, hogy te nem Vanda vagy. Ő nagyobb falat lett volna, hacsak nem én lettem volna az ő ebédje. Ghabbal E'kr Firaz vagyok, az űrgárda-főtisztképző másodéves hadapród hallgatója. Vanda csoporttársa, ekroni az Alkopebran Y6-ról, asztrál fokozatú. Ám, nem vagyok se run, se démon, se dágoni, remélem, látszik rajtam – viccelődött –, rühellem őket; a birodalmiakat és a lakájaikat. Csakhogy az amazonok, valkűrök, nimfák, hekatonheirek és küklopszok azokkal léptek szövetségre, kik fajomat egykor leigázták, megalázták, nyomorgatták, a thaorokkal, shegagokkal, xunghukkal, xhintékkel kik magukat shagayoknak nevezik. Az ő ellenségeik az én barátaim, így lettem a daimoneusok kegyence és tanonca.
– Én pedig Hilda Geröyk Brün vagyok, alias Vésztőy Brünhilda, akár hiszed, akár nem, szép vitéz, az Abüsszoszon eszméltem felnőttként magamra, az égitest egyetlen oázisán, ott egy kedves öregember tanított meg mindenre.
– Te is jó helyre eszméltél! Tudod-e, hogy az Abüsszosz a démoniták börtönbolygója? Tele van démon lélekkalodává képzett koponyájú, kétfejű küklopsszal. Közben Brünhilda feltápászkodott.
– Én is láttam egyet, az öreg nagyon gondját viselte, biztos értékes lelkeket őrizhetett... de eloldoznád a kezeimet is, hidd el, nem fogok újra neked rontani. – Miközben Firaz megszabadította maradék köteleitől, Hilda tovább mesélt: – Egyszer csak megjelent egy remekbe szabott nőpéldány, aki mintha az ikertestvérem lett volna – csábosan magára nézett.
– Fogadjunk, hogy a hölgy Vanda volt, a Szép Irén – vágott közbe gyorsan Ghabbal E'kr Firaz. Brünhilda sejtelmesen mosolygott és folytatta:
– ...csak hát olyan más volt, persze én akkor még nagyon tapasztalatlan lévén azt hittem, az is a normalitás egy formája... már nemcsak az egyik lába, hanem ugyanarról az oldalról a karja is.... hiányzott.
– A karja is?! – meresztette szemeit Firaz.
– Sajnos tökéletesen értetted, Ghabbal... méghozzá jóval könyök fölött, rögtön vállból – suhintott kezének egy hanyag mozdulatával saját ellentétes vállízületére, mintegy kiábrázolva a hiányt egy szigorú, visszavonhatatlan metszéssel.
– Fantasztikus ez a csaj, hogy mikre nem képes – próbálta a makacs tényeket überolni Ghabbal, a férfi szép vitéz. – Bejárt egy darabig még a harcművészeti órákra is, egy lábon is megállta helyét.
– Ezt én is tanúsíthatom – fűzte hozzá lelkesen Brünhilda. – Tudod, először rám támadt ott, az öregnél, azt hitte szegény, hogy én loptam el... a lábát, de végül is az abüsszoszi, agg kapus összeboronált minket. Valami trükkös erő reá vett – gyanítom a jóképű aggastyán bűvhatalma –, hogy jó szívvel, szolgálatkészen viseltessek a kevesebb végtagú felsőbbségeskedő szépség iránt. Az eszem és a nyelvem, a szám tiltakozott ez ellen, ha tettem is, amit kért, igen pimaszul beszéltem véle, persze neki se kellett a szomszédba menni a lényem mélyéig hatoló sértésekért, amellyel állandó parancsolgatásait megfejelte. És pont, amikor már kezdett úgy-ahogy kedves lenni, egy óvatlan beszólásom miatt, javuló viszonyunk verekedéssé fajult. Nos, így többszörös hátránnyal is, nehezen ugyan, de legyőzött, attólfogva kezdtem igazán tisztelni. Rövidesen testvérré fogadtuk egymást. – Igazán megható történet. És hogy kerültél erre a különös helyre?
– Nemrégiben űrfőtisztnövendékké avattak – dicsekedett Brünhilda –, csakhogy tudd, így lettem Vésztőy Brünhilda, és erre nagyon büszke vagyok. Hogy méltó lehessek beavattatásomhoz, elindultam ide a fővárosba, az Akadémiára, hogy megkezdhessem az első félévemet, de a tohonya űrbusz órákat vesztegelt, nem sokkal az Ama Zóna után valami francos meghibásodás miatt. Rengeteg időt vesztettem. Már csak tíz nanokairosz volt a gyülekezésig, amikor leléptem a mobiljárdáról. Egy esélyem volt, hogy szégyenszemre már az első nap ne késsem el, átloholok ezen a fura parkon, bár hátborzongató volt..., mindenki messze elkerülte. Azért nekivágtam. Alig tettem három lépést, találkoztam két nemembélivel, nagyon megörültem, gondolhatod, hisz erre nagyon ritkán fordulunk elő; sudárak, erősek, magasak. Az egyik csak picikét alacsonyabb, mint jómagam, aktatáskás, hajpántos, szemüveges, a másik amannál egy istennőhajszálnyival kisebb és bizonyos testtájain még nálunk is hangsúlyozottabb,..nőiesebb, mondhatnám masszívabb, olyanforma lila trikót hordott, mint te, a nevük...
– Ne fáradj, megmondom, az inasabbik, rövid hajú, szemüveges, nagymellű, elég erős combú..., Samantha. A még vastagabb combú, még karcsúbb derekú, kisebb, kislányosabb, de azért szép mellű..., Amanda – szólt közbe kaján vigyorral szája szegletén Ghabbal E'kr Firaz.
– Látom, egész lázba jöttél, Ghabbal. Nem vagy te egy kissé nemileg felfokozva? Bazsalygott Brünhilda incselkedően, mint aki ezt egy cseppet se bánja, sőt. Firaz ajkai még szélesebb mosolyra görbedtek:
– Csak amíg le nem fokoznak – arcizmai most mintha egy kissé komorabb képet kezdtek volna formázni. – A csoporttársaim voltak Vandával; bomba nők, mondanom se kelljen, a legbombábbik, hogy is mondjam... ti vagytok Vandával, ám figyelmeztetlek..., katonaszökevények.
– Micsoda? Ily kemény harcosnők gyáván megfutamodnának? Hilda nehezen tudta palástolni fölháborodását.
– Van valami sus-pus a milóiak körül. Ti tudtok valamit, van valami különös képességetek, amit a nagykutyák csodafegyverként szándékoznak bevetni a fronton, ám a dolog legmélyrehatóbb összefüggéseivel csak a közvetlenül a vezérkar alá rendelt katonai szervek; a hadoktatási tanács tanulmányi nyomozó tisztjei, a Hamis Békebizottmány, a Magisztrátus rábeszélő szervezetének ügynökei és egyes kivételes szimatú végtagvadászok vannak tisztában. Ezért már két szemeszter után visznek titeket a frontbolygó csatamezejére, mert a főmuftik szerint, mint mondtam, csakis bennetek működik valami, ami mindent elsöprően hat az amazonok, valkűrök, nimfák alfajainak hármas erőkoncentrációja ellen. Nos, a három legkiválóbb milóit, Vandát, Samanthát, Amandát a többiekkel épp mostanság szállították volna roppant intergalaktikáris űrcirkáló anyahajókon közvetlen az éles űrhadszíntérre, persze főparancsnokolni, nem nehéz gyalogosnak, mint a leloyokat vagy űrmesternek, mint a shambolokat. Vagy egyszerű, mezei testőrdélceg-parancsnoknak, aminek minket szánnak, ekronitákat. Mint tudjuk, Vanda, mielőtt még a frontra vihették volna, lába keresésére vonult el hatalmas mankóval tanulmányi szabadság címén. Na és a bátor Samantha és Amanda meg igencsak megrémült, amikor meglátták, milyen fizikai és elmeállapotban kerültek vissza katonáink három mikroaionnyi frontszolgálat után a hadszíntérről. Nem akartak vagy mertek úgy járni, miként látták két gyönyörű szemükkel az invalidokat; hogy szinte már csak az agyuk sajátjuk, a többi fém és kábel, a fertelmesen roncsolódott testrészeket, szerveket pótlandó. Vagy elméjük hasadozott, szakadt szilánkokra az állandó harctéri idegességtől és rémülettől visszafordíthatatlanul. Vakmerőn a dezertálást választották, de ha elkapják őket, akkor jobb lenne nekik, ha meg se születtek volna. Ám meg kell hagyni, a többi milói csoporttársam nem volt ennyire vakmerő, nem mert elszökni a harc elől. A gyönyörű, vonzó, bombázó és remek kézitusa harcos, szépséges Kasz- és Alek- Szandra (Heléna), a titokzatosan csábos Leyla (Perszephóné), az igen csinos Claudia, a keleti mesék mézédes falatja Seherezád, a vadócan világszép Jannis, vagy a gömbölyű, örömránézni Bloody Mary Véres Mária és a többi erotikus ajzószer némber, fronton tomboló ököl és öldöklő angyal: Rákhel, Sung Pai, Suganami Haidé, Zulfikár, Svetlana, Korravai, Anat, Kübelé stb. Mindezt a szörnyűséget Vanda, a Szép Irén talán megúszta, de nehogy azt hidd, hogy hiányzó bal lába vagy elvesztett bal karja miatt, hanem lefülelték (bár nem ezt akarták), hogy lumpol (pezsgőzik) és labilis a személyisége (mert fél lábon csak nehezebb egyensúlyozni, mérlegelni).
– Csak hajszál híján úszta meg, Firaz. Ugyanis, amikor a Hamis Békebizottmány emberei látogatást tettek nálunk, a Pszükhén, hát bizony cselezgetve, rajtaütésszerűen jöttek, és a szigorúbbik, ha jól emlékszem, valami Stomamundstjern szegény Vandát öncsonkítással vádolta s azt vágta a szemébe, hogy lógós, katonaszökevény és dezertőr.
– Adolf Stomamundstjern, hírből ismerem, következetes, mint a munkás vasökör (az ekroniták vasszerű fémből készült, négylábú, szarvasmarha-formájú, programjához végletekig ragaszkodó házi robotja) és szemellenzős, mint a trójai faló, (mert csak a hasáig lát, mint ama mindig éhes trósz), de még mindig jobb, mint a két izomagyú bunkó Edgár és Alfonz.
– Tulajdonképpen én mentettem meg, mikor pszichés tüneteire fölhívtam a figyelmet s azok bizarrságát ecseteltem, persze ő (ugye a büszke nő, mint Európa) legszívesebben lenyelt volna keresztbe, hogy kiadtam legbelsőbb titkait, de csak így óvhattam meg a Tartarosz gyötrelmeitől... Alfonz és Edgar, kik ők? – tért vissza Hilda Ghabbal korábbi szavaira.
– Két sötét alak, szintén a Békebizottmány ügynökei..., de amit most mondtál, az nagyon érdekes és friss és újdonatúj és megerősítő... én csak valami szóbeszédből értesültem, hogy egy inkognitóban kutakodó tanulmányi nyomozó tiszt többször találkozott a félrészeg Vandával, s mielőtt eltűnt, jelentette...
– Hogy érted, hogy eltűnt? – kérdezett közbevágólagosan Brünhilda igencsak álmélkodva.
– Szó szerint... eltűnt szőrén-szálán, mint a kámfor, ahogy eltűnni szoktak, fölszívódott, nyoma veszett, senki se tudja, hogy hol van.
– Felettébb különös – hümmögte hozzá Brünhilda –, de folytasd, kérlek, amit abbahagytál, sajnos menthetetlenül közbevágtam, tehát...
–... tehát jelentette, hogy a nő, azaz Szép Irén érzelmi labilitása, gyakori alkoholos befolyásoltsága miatt egyelőre alkalmatlan a frontszolgálatra. Bosszantó, hogy a rivalizáló milittáns szervezetek a konkurenciaharc miatt erősen saját szakállukra dolgoznak és nem informálják egymást legfrissebb nyomozataikról, és ennek olyan szerencsétlenül járt hősnők isszák meg a levét, mint szegény Vanda, jobb kezük nem tudja miként van vagy miért nincs Vanda Szép Irén bal oldala. Nem tudom, mitől vannak úgy oda, túl nagy az arca a Hamis Békebizottmány megbízottainak, pedig most is fuser munkát végeztek, fölöslegesen zaklatták Vandát, amikor van neki amúgy is elég baja – csóválta a fejét méltatlankodva Ghabbal E'kr Firaz.
– Mégis, ahogy azt az ősi pergament elővették, ahogy föleskettek... beavatásomkor, ... olyan átéléssel, olyan szuggesztíven, olyan... szóval volt valami vibrálás, delej a légkörben... biztosan céltudatos, odaszánt életű ügynökök.
– Úgy van – hagyta rá finoman Firaz –, nem véletlenül hívják őket, Stomamundstjernt és Fjortibrantzot is beleértve sima szájúaknak, erre vannak kiképezve, specialitásuk a tömjénezés, a lila köd, az igék, az ámítás, a ceremóniák nagymesterei.
– Végül is csak azt akartam mondani, hogy...
– Brünhilda, kicsit visszakanyarodtunk a múltba, nagyon csigáz a frissebb történeted a parkról, a két lányról, akikről ugye már tudjuk, hogy Amanda és Samantha, lényeg az, hogy jól vannak és itt vannak a közelben, hála Dagonnak!
– Megérdemelnék a száműzetést a Tartaroszba – jelentette ki Vésztőy, de magában valószínűleg egész mást gondolt.
– Tudod mit jelent a Tartarosz egy milóinak? Kérdezte Firaz enyhén fölháborodva. – Örök elerőtlenülést, zuhanást, minek soha sincs vége, élethossziglani fogságot, kínba kötözöttséget, kielégítetlenséget. Hisz te milói vagy, nem gondolhatod ezt komolyan! Ugye nem gondolod komolyan?
– Talán nem – mosolyodott el Hilda. – Visszatérve a történetemre, a lányokat, ahogy nevezted őket, Samanthát és Amandát valami különös légkör vette körül, amíg beszéltünk, megszűnt valahogy az idő, nem érdekelt, hogy elkésem-e vagy sem. Nagyon kíváncsiak voltak Vandára, biztos mindent ki akartak szedni belőlem, amit tudok róla, tán azért bocsátották rám az időtlenséget. Akkor jöttek azok, azok a vademberek – közben Bachwim és Oymun hullájára mutatott –, tucatnyit ketten pépesre vertek, én is kettőt elintéztem, csak aztán feléledt a törzsfő Samantha ütlegeiből, -ő az öregebbik hulla,- s az a vén gazember kicselezett, ugye a tapasztalat, tapasztalat, tapasztalat – szinte énekelte sóhajtva szép hangján.
– Tudod kik ezek? – a kérdésfeltevés inkább oktató volt.
– Egy egyszerűbb törzs valami garabontok..., idővándorok.
– A démoniták söpredéke, legalja – válaszolt a hangjában az eddiginél kicsit több indulattal Firaz. – Ismerik az időalagutakat és -kelepcéket, s azokkal variálnak, de csak maximum öt kairoszt képesek előre- vagy visszamenni. Rabszolga-kereskedők, nőkufárok, újhölgyfutárok, fejvadászok, időpókok, pénzért még az anyjukat is eladnák, ha van egyáltalán..., azt hiszem nincs. Ez itt, amit imént parknak neveztél, pedig egy dzsungel, ugyanis egész Abbadon egy hihetetlenül hatalmas őserdőbe van belesüppesztve-beleágyazva. S a közkertek, mint ez is, tulajdonképp vadonszigetek, dzsungelmaradványok az épülettömbök hézagai között. Tele idő-pókhálókkal, mely kinek időcsapda, kinek időmenedék, esetleg menedék-idő, tehát a titkos időjáratok miatt mindenféle bűnöző, alvilági elem, szökevény, törvényen kívüli melegágya. Egy közember számára életveszélyes, a rendes hivatalnokok ezért kerülik.
– Akkor én e söpredék jóvoltából nyertem két karioszt – úszkált Hilda hangja telt bársonyán a borzongató, egyben megnyugtató fölismerés –, de azért köszönöm, hogy megmentettél.
– Ha nem ódzkodsz egy újabb testi érintkezéstől, még hamarabb is odaérsz.
– Mire gondolsz, Ghabbal – somolygott Brünhilda tettetett szemrehányással.
– Ha erősen átkarolod a derekam, három szemrebbenés alatt ott vagyunk.
Brünhilda engedelmesen Ghabbal E'kr Firaz derekára fonta példátlanul formás karjait, kecses kacsója hosszú, finom ujjai a férfi vitéz boltozatos mellkasán találtak menedéket, kényelmes nyughelyet, bordó magas sarkú cipős lábait pedig a fémcsizma igen széles, ám a végén tűhegyesedő sarkantyúira helyezte. Most elárulom, hogy bizony Brünhilda csak pár centicskével volt alacsonyabb a szőke délcegtől. A Ghabbal E'kr Firaz robotcsizmájában pöffeszkedő, antigravitációs, rebbenő rakétamotor felbődült, nagy hirtelenében a légkörbe emelkedtek és kisvártatva máris ott lebegtek a militáris kolónia tömbjének főbejárata környékén, olyan száz méter magasságában.
Megjelent: 2014-07-31 17:53:54
 |
|
Batári Gábor (Budapest, 1967. március 09.) író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
