VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
Juhász Zsuzsanna: Az ősmajom csókja
Jelen Jánosnak
Dehogy akar ő öngyilkos lenni. Vagyis meghalni, így mondtátok, mert ereje az tényleg nincs már annyi, hogy elég lenne egy önkezű halálhoz. Legfeljebb egy nagy, végső leguruláshoz az ágyról. Ha el tudna menni a falig és onnan rugaszkodna el. De ez, de ő a falig se már. És hiába mondtátok, hogy meg akar halni. Mert én úgy látom, akarni nem akar ez már semmit. De jól behúztatok, az biztos, engem is a csőbe. Már-már elhittem nektek, hogy lát, mindent lát, s ezért úgy látja, jobb halni neki. Hogy jótett lenne, ha halna. Ha kihalna a lakásból, hogy helyet adjon a dédunokájának. Aki még nem, de azért jó lenne, ha kéredzkedne ide, erre a földre, erre a nem a legjobbikra, de azért valamennyire élhetőre. Na. És így már érthetőbb lett volna a haragotok, hogy ti mindent őérte, de ő már semmit. Hogy ő már se enni, se inni nem akar, hogy gyorsabban halhasson. Pedig dehogy. Csak nektek is könnyebb a felszínt látni és átélni belőle, és könnyebb hinni a szavaknak, mint annak, amit láttok. És aztán nevet is adni némi agymunkával a látványnak. S aztán belesimítani valami szédítően nagy, de mégis szép egészbe. Teljessé tenni a részt. Hisz’ ti, pontosan ti, a test aprólékos imerői tudtok, tudhatnátok a legtöbbet a lélekről. Mert J. bácsi nekem egy szóval se mondta, hogy meg akar halni, pedig lett volna rá elég ideje egész nap. De nem, ő nem. Csak valamikor félidőben, ahogy itatni akartam, felnyúlt hirtelen és a két cingár karjával a szájához húzta a fejemet, és csókot nyomott a búbjára. Valahogy viszonozni akarta, amit addig kapott tőlem. Bár addig is összerakta a két tenyerét, hogy hálálkodjon. És a keresztény hála jelképéhez még bólogatott is, mint mikor a zsidók a siratófalhoz verik valóságosan vagy jelképesen. De a cuppanós pusziig én is vak voltam és süket. Bár azért nem gondoltam, ahogy ti, hogy összetett kézzel éppen az Úristenhez könyörög, hogy vegye el őt minél előbb. És a hajlongásról se az jutott eszembe, hogy minden bűnétől megszabadulva, jól fejbeveregetve magát értük, immár tisztán állhatna urának asztala elé. Nem, nekem ilyesmik nem jutottak az eszembe. Különben is, a lekváros kenyeret pl. jóízűen befalta, s csak azután, mondom, csak dél körül kezdett foglalkozni a jelképekkel. Már amennyire telt az erejéből, és jól tette, mert addig én úgyse lettem volna vevő rá. Mert csak én voltam ott, igen, de én semmiféle isten nem vagyok, és csak a munkámat végeztem. De mondom, meghalni azt nem, azt egy szóval se említette egész nap. Csak, csak azt hiszem, viszonozni akarta, amit kapott, csak én süket voltam és vak egészen a cuppanós pusziig. Amihez aztán ragaszkodott is egész végig a második félidőben. Ehhez volt szokva, na. Ahhoz, hogy adni is kell, nem csak számolatlan fogadni az élettől, a világtól a jótéteményeket. Csak visszaállította a rendet úgy dél körül, vagy még nem is volt dél. De előző nap, mondtátok, alig evett és ivott, hát igyekeznie kellett. S aztán már simán ment minden. Előbb puszi, vagy annak valami jelképes micsodája, fejösszedugás jelképesen, majd pár falat, pár korty elfogadása. Hát valahogy így, kedveseim. Testvéreim a tudományban. Mert nem a test, látjátok, ugye, nem a test, hanem a lélek, a rendbe simuló lélek az első. Vagy az agy, hívhatjátok tőlem agynak is, emlékekből összeszedett tapasztalásnak is, ami az első mindig, és minden koron. Szóval egy szóval se mondta a bácsi, hogy meg akarna halni, csak rendet akart, csak áramlást, ide és oda, csak cserét, méltányos, igazságos cserét lélek és lélek, agy és agy között. Rendet a világban, rendet ember és ember között az utolsó lélegzetig. Bár azt hiszem, ez az utolsó lélegzet egy kicsit túlzás. Nem gondolt ő semmi utolsóra. Ezt csak én gondolom, hogy így volna jó. Így, ha majd egyszer én is erőm maradékát szedegetem csak. Étvágyam maradékát és életkedvem maradékát. Hogy azt, a legdrágábbat, én ugyan mire fordítanám. Raknám-e össze a két tenyeremet, hogy mintha Istennek, úgy köszönjem meg nektek, hogy egy kis vizezett, folyékony gyógytápot dugtok az orrom alá? Vagy hajlonganék-e, ha megértetek végre engem, hogy nem jó nekem folyton kapni és sohasem adni? Hajlonganék-e, ha végre felfogjátok a rendet, az áramlást test és test, lélek és lélek között? És aszerint is tesztek? Aszerint is működtök, azaz elfogadjátok végre a puszit, a csókot a fejetekre. Az ajándékot, az én ajándékomat tinektek? És ráadásul, én még azt se mondanám, én még úgy se próbálnám eladni magam tinektek, hogy Istennek dolga van még velem bizonyára, azért hagy ilyen sokáig élni. Mert dolga itt ha van, veletek van Istennek, veletek, ha nem látjátok, hogy csak kínjában mondja az öreg, ha mondja, hogy meg akar halni. És nektek mondja, nektek, bennetek próbál valami ősi izét felbizgetni. Beindítani bennetek valami ősi, de most alvó gént. A kíváncsiságot talán, a kérdezni vágyat, hogy vajon milyen a világ, jó-e a világotok, ha benne bárki halni vágyik? Akár az is, aki már eleget élt? Hisz fájdalmai nincsenek a jó öregnek, nézzétek! Nem a fájdalom elől bújna inkább a halál köpönyegébe. Mert fájdalmai nincsenek, de valami hiánya csak-csak, ha jelez, ha azt jelezte nektek, hogy köztetek inkább a halál. Mert a hála, a hála az inkább belőletek kellett volna, hogy elsőnek jöjjön. A hála, hogy bírta, ilyen sokáig bírta és kibírta a bácsi a világot. És akkor csak olyannak kell lennie ennek a világnak, ami élhető. Amiben csak-csak jó száz fölött is élni. És akkor Istennek veletek van dolga ténylegesen. Veletek, akik a bácsi mondott, szavakba foglalt halálvágyára azt mondtátok, jó. És akkor magatokra, és ne rám haragudjatok. Hogy a bácsi nem eszik, nem iszik a kezetekből. Mert csak kéz az, semmi több, etető robotkar, semmi több. Mert sehol benne a hála, hogy él, él az öreg. Él a dicsőségünkre, él a világot dicsőítve. Vagy csak egyszerűen él benne. Elfogadva úgy, ahogy van. Mert ajándék az ember, lássátok be, ajándék ő nekünk, s ha ő az, ti is azok vagytok általa. Míg él, míg éltek, s azután is, ha már ti se lesztek. De lesz a világ, és benne legalább egy, aki száz fölött van, ahogy ez. Ez az ember itt, akinek már étvágya se nagyon, életereje se, csak kedve. Kedve hozzánk, kedve a másik emberhez. És ha lehet, ne csináljatok belőle továbbra is vén kujont. Perverz, sónyaló férfit. Vén bakkecskét. Ne értsétek félre, ha azt kéri újra, hogy üljetek az ágyára fél órára, és fogjátok a kezét. Hisz’ csak fázik, ti tudorai a testnek, miért nem látjátok, hogy fázik. Csak fázik. Mert a szíve lassú, a vérében cukor egy csipet se, mert tegnap is koplalt, meg tán tegnapelőtt is. Saját maga már képtelen melegen tartani a testét. De ti igen. És ne gondoljátok közben, míg melegítitek, hogy ti csak élő, beszélő hőpalackjai vagytok. Melegvizes palackja csak. A sejtjeire gondoljatok, a többmilliárd, fázó sejtjére. Ahogy hűlnek lefelé minden jajszó nélkül. És akkor meglátjátok végre az emberben az ősi micsodát. Az elágazást, amikor talán még a leendő ember is és a leendő majom is csak öreg volt és fáradt. Hisz’ nézzetek rá, a bőre tele barna foltokkal, barna és piros foltokkal. Mintha szerencsétlen még egy vastagabb és barnább, tehát fényelnyelőbb bőrt próbálna növeszteni magára. Mert tényleg iszonyúan vén. Barna és érdes tényleg a bőre. De ha Isten engedi, és él még pár évet, tán még szőre is nő. Sűrű, pihés szőr mindenütt a testén, ott, ahol most csak a májfoltos púpok vannak. De ha jobb, ha ezotériára éhes szíveteknek jobb, hát tekintsetek úgy rá, mint az eljött, a második Buddhára. Ha meggondoljátok, az első, a Buddha is fázva halt meg. Miután kihányta és kifosta a beleit a gombamérgezéstől, csak ült az erdőben. Este, egyedül. Csak ült és fázott. Úgy fázott, ahogy soha eddig az életében. És lehet, bánta már, hogy elküldte magától a tanítványait. És az is lehet, hogy minden eszét, minden tudását az emberről odaadta volna, csak hogy ne egy hideg fatörzsnek kelljen döntenie a hátát, hanem egy élő ember meleg hátának. Bár egy kutya lehet, hogy megszánta, testvéreim a tudományban! Véreim a tudásban az emberről.
Megjelent: 2016-07-31 16:00:00
|
